"Csak két dolog határtalan. Az univerzum és az emberi hülyeség. Habár, az univerzumban nem vagyok olyan biztos..." - Albert Einstein

      Hűvös, fagyot hozó szél süvített végig az Alpok vonulatain. A közembert ez elrettentette volna, de nem a kihívást, az izgalmat vadászó lelket. Síszezon volt, tömegével érkeztek a furcsábbnál furcsább - és gazdagabb - népek, mindannyian szerették volna kiélni azt, amit a betondzsungelek metropoliszaiban gyerekként képtelenek voltak.

      - Nagyon szépen köszönjük a meghívást!

      - Ez természetes! - fordult körbe az ünnepelt. Élvezte a figyelmet, melyet jogosan kiérdemelt. - Ha már eljöttünk az ausztriai Eurovízióra, akkor nem kihagyjuk ki ezeket a mesés síparadicsomokat! A buli holnap este kezdődik, addig is, élvezzétek ki az időt, amit itt töltünk!

      - Ja, mielőtt még valamelyik énekes hangja ránk hozza a lavinát - hallatszott a korai bírálás a hátsó sorokból, melyet visszafogott nevetés követett.

      A házigazda is jót kuncogott.

      - Mozogjunk skacok, nem érünk rá egész nap! Szabad foglalkozás! Start! Oszolj! Ez itt nem a kisvárosi dodzsem, rajta, padlógáz, mozgás!

      Mire a csapat végül felhőtlen mosollyal az arcán szerteszéledt a négy égtáj felé, a nő már ki is fogyott a levegőből. Hiába, sílécekkel a talpuk alatt nehezen cammogott az osztály. Egyedül egy alak maradt a társaságában, bár ő sem önszántából. Régi riválisa remegő lábakkal próbált egyhelyben megállni a laza hórétegen, összegörnyedt teste a lehető legkisebb mozdulattól is félt, akárcsak az utolsó tekebáb a pályán, ki tisztában van a végzetével.

      - Veled meg mi van? - kérdezte a nő enyhe kárörömmel a hangjában. - Bolondgombát ettél, vagy csak a pisilési kényszer jött rád?

      Barátnője nem volt rest viszonozni a kedves megjegyzéseket.

      - Csak egyszer szállj be a kocsimba, Miss Vállalkozó, azon nyomban megkeserítem az életedet! - sziszegte, kétségbeesetten támaszkodva a síbotokra. Fogalma sem volt, hogy miért jött el, arról meg főként, hogy hogyan vették rá a síelésre.

      - Sofőrködsz? - mosolyodott el a nő, majd odacsoszogott ősi ellenfeléhez. - Eltelt húsz év és csak ennyire vitted? Miért nem lettél apáca, vagy esperes? Jobban állna!

       - Szeretnél most meghalni, vagy válasszunk más időpontot? - nézett rá gyilkosan volt osztálytársa, de a fiatal asszonyt nem lehetett komolyan venni ilyen ijedt testtartásban. - Menj, hozz valami vontatókötelet, én egy tapodtat sem mozdulok innen!

      Felemelte egyik lábát és teljes dühödt erejével trappolt egyet, hogy jobban érzékeltesse elszántságát. Hirtelen morajlás hallatszott, mely körbeölelte őket, a páros tagjai csak a fejüket forgatták a sok jóval nem kecsegtető hangok irányába.

      - Nagyon remélem, hogy ez csak a gyomrod volt! - szólalt meg halkan, de gyorsan hadarva a rémült nőszemély.

      Vállalkozó társa gyors választ méltatott.

      - Én is...!

      Mielőtt bármit tehettek volna, a hóréteg kíméletlenül megindult a lábuk alatt, egyenesen a meredek, fenyőerdős lejtőre sodorva őket. Kiáltoztak, fülsüketítő sikoly árasztotta el a hegyoldalt, miközben biliárdgolyókat megszégyenítő sebességgel siklottak le egymás mellett a pokolba vezető úton.

      - Csinálj valamit!! - üvöltötte rémülten a nő, miközben össze-vissza kanyarogva kerülgette a vastag fatörzseket, maga sem tudta hogyan.

      - Mégis mit!? - kiáltott vissza a társa.

      - Nem tudom, te vagy a sofőr!!

      - Taxit vezetek, te szerencsétlen marhapörkölt, nem síléceket!

      Váratlan módon kínos csend ülte meg a levegőt. A vállalkozó kiegyenesedett, hitetlen, megvető tekintettel nézett rá barátnőjére, miközben eszeveszett sebességgel száguldoztak a fák között.

      - Taxit...? - kérdezte enyhén meghökkenve, minden nemű sikoltozást hátrahagyva közben. A hirtelen sokk mellőzte a haláltól való félelmet, ám ez a kis áramszünet nem sokáig tartott.

      Bukkanó jött, melynek következtében az egy évvel idősebb nő felhuppant a levegőbe, közvetlenül szeretett bajtársa mellett landolva, csodával határos módon. Egymásba kapaszkodtak, szorosan, és most kivételesen nem egymás megfojtása volt a cél, hanem a közös túlélés.

      - Ne engedj el!!

      - Együtt fogjuk átvészelni!

      Közös elhatározásukat azonban gyorsan darabjaira törte az öreg fenyő, mely közvetlen feléjük szaladt egy forró ölelés reményében. Azonnali kapkodásba kezdtek, hogy minél hamarabb szétváljanak egymástól, mielőtt még beéri őket a közös vég.

      - Eressz el!! Eressz már el te szerencsétlen!!

      - Te kapaszkodsz belém, szállj le rólam!

      Nem telt sokba, máris külön utakon száguldoztak lefelé. Nem volt megállás, egyelőre nem. De nézzük a jó oldalát, ilyen sebességgel talán holnap estére máris Bécsben lesznek, készen a zenei vetélkedőre!