Hirtelen összeszorítottam a szememet, ez most váratlanul savanyú volt. Talán az a fekete, az a nagy, amelyik közvetlenül felettem mosolyog az egyik ágon, az már édes lesz… Felnyúltam, megpróbáltam elérni a kiszemelt epret, de az ág túl magasnak bizonyult. „Akkor is megszerzem” – gondoltam magamban. Összekötöttem a hajamat, mert tudtam, hogy a küzdelemben ki fogok melegedni és olyankor jobb, ha hosszú hajam inkább lófarokban csüng a hátamnál. Felemeltem a kezem, ameddig csak tudtam, és megragadtam egy ágat. Diadalittasan lehúztam a foglyul ejtett ágat, ami húzta magával a többit. Lábujjhegyre emelkedtem és felfelé tornáztam. Az ujjaim finoman érintették a csodálatos epret, melyet sikerült lecsippenteni az ágról. Egy kis ideig nézegettem a lilás fényű fekete eprecskét, majd megettem. Igen, ez már finom édes volt. Elengedtem az ágat, de elfelejtettem, hogy rossz helyen állok. Az elszabadult ág örömében olyan gyorsan akart visszatérni eredeti helyére, hogy jól megütött. A meglepettségtől, és mert még mindig lábujjhegyen álltam, elvesztettem az egyensúlyom. Kapálóztam, mint egy ütődött, majd lehuppantam a földre. Éreztem, hogy megmozdult a medálom. Reflexből odakaptam, hogy megnézzem, nem akar-e leesni. De nem, nem akar. Ott ültem a földön,a homokban. Most adtam hálát a sorsnak, hogy végül szoknya helyett a térdnadrágom mellett döntöttem. Néhány fűcsomó és a fák vettek körbe. Nem sokáig élvezhetem ezt a tiszta, falusi levegőt. Pontosabban még két napig… Sóhajtottam egyet. Szívesen üldögéltem volna még ott, a hűvös árnyékban, de inkább erőt vettem magamon, felálltam és elindultam egy közeli pad felé. A pad üres volt. Úgy tűnik ezen a nyári késő délutánon csak én vagyok annyira aktív, hogy kimozduljak a házból. Ahogy leültem a padra, ismét megérintettem a medálom. Ott csüngött a nyakam alatti gödröcskénél.  Ez volt a kedvenc medálom. A nyári szünet előtt kaptam a barátnőmtől. Volt benne egy kis rés, ahová a kívánságomat kell elrejteni. Elmosolyodtam. Az emlékeim visszavittek arra a napra, mikor megkaptam…

-          Van itt egy kis hely, látod? Itt, a minta közepében. – Mutatta Kinga.

-          Látom. De mire jó ez a kis rés? – Értetlenkedtem.

-          Fogsz egy kis papírt, felírod rá a kívánságod, és beleteszed a medálba.

Fogtam egy tollat és egy darab papírt és azon nyomban felírtam rá a legnagyobb vágyam.

„A mágia ősi hatalma
Vágyakozom reád.
Hozd el szívem vágyát,
Fohászkodom hozzád:
Szerelmem, ki reám vár,
Küld hát el hozzám.”

A lehető legkisebb betűket használtam, majd finoman összesodortam a kis papírt.

-          Meg is van. – Vigyorogtam és gondosan becsúsztattam a kis pálcikát a medál mintájába.

-          Már csak meg kell várnod, amíg teljesül.

-          Már alig várom.

-          Tudtam, hogy tetszeni fog. Amikor megláttam, egyből rád gondoltam.

-          Köszi! Köszi! Köszi! – Mondogattam, miközben megöleltem.

Most megérintettem a kis papirka végét és elképzeltem, hogy teljesül a kívánságom. Elmosolyodtam, majd elszomorodtam. Két nap múlva hazautazom, letelik a nyári szünet. Ha belegondolok, hogy az itt töltött hónapot mi tette izgalmasabbá a megszokottnál, a válasz egyértelmű. Nagyon élvezem a nagyszüleimnél töltött időt minden alkalommal, hiszen állatok között lehetek. Imádok ebben a pici faluban lenni. De ezt a nyarat valaki olyan szinten jobbá tette, amilyenre gondolni sem mertem. Félix is itt nyaralt a nagyszüleinél a szomszéd utcában. Két évvel idősebb nálam, magas és kék szeme van. Az első találkozásunk óta érzem, hogy van köztünk valami. Valami sejtelmes, megmagyarázhatatlan rezgés, egy fajta vibrálás. Néha úgy látom, ő is érzi, de mindeddig még nem történt semmi. Amikor a szemembe néz, hirtelen elönti az arcomat a forróság, a szívem kalimpál, a kezem remeg.  A legtöbbször megpróbálom elrejteni a jeleket. Elfordított az arcom, eldugom a kezeimet.  Ameddig nem tudok semmit az ő érzéseiről, addig nem akarom kiteregetni az egyre fokozódó vonzalmamat. Egyszer, mikor majdnem elestem és elkapott, az arca olyan közel volt az enyémhez, hogy egy másodperc alatt át lehetett volna hidalni a kommunikációs problémánkat. Akkor majdnem megcsókolt… Már csak egy hajszálon múlt, hogy megtörténjen, mikor hirtelen elengedett és zihálva továbbsétált. Ez tegnap történt. Azóta nem is találkoztunk, pedig már este fél nyolc van. Remélem, összefutok még vele. Ha más nem, majd Debrecenben. Hihetetlen, hogy mind a ketten Debrecenben lakunk, de ott egyszer sem találkoztunk, csak itt. Vajon mennyi a valószínűsége ennek?
Na jó, nem eszem itt tovább a kefét, inkább sétálok még egyet az erdő mentén. Pár fával beljebb mentem és cikk-cakkban követtem az erdő szélét. Csaknem teljesen lenn volt a nap, kezdett szürkülni. Ez a kedvenc időszakom. A levegő ilyenkor kellemesen hűvös, némi meleg fuvallattal.

-          Várj!

A hirtelen kiáltástól majdnem infarktust kaptam. Bambán fordultam a hang irányába. Alig hittem a szememnek: Félix futott felém.

-          Várj, még nem mehetsz el! – Zihálta, ahogy közelebb ért hozzám. – Még nem mehetsz el addig, amíg nem tudod. Amíg nem tudod, hogy…

Úgy le voltam döbbenve, hogy szólni sem tudtam. Még pislogni is elfelejtettem. Úgy álltam ott, mint egy retardált…

-          Meg kell tudnod.

Megsimította az arcom bal oldalát és finoman közelebb húzott. Az ajkunk találkozott. Ő csókolt, úgy ahogy még soha senki. A szívem vadul dörömbölt, a testem tűzben égett, az ajkam boldogan játszadozott az övével. A kezeim elindultak fölfelé. Az egyik a hajába túrt, a másik a nyakán pihent. Ő átkarolta a derekam, a hátamat simogatta és még erősebben magához szorított. A vérem megkétszerezte a sebességet az ereimben. Ajkunk lassan elvált. Mikor kinyitottam a szemem, lágy tekintetével találkoztam. Vállára vont és ezt suttogta:

-          Nem hagyhattam, hogy úgy menj el, hogy ezt nem tudod.

A szívverésem még mindig nem tért vissza eredeti sebességéhez. A bőröm lángokban állt és ziháltam.

-          Örülök, hogy elmondtad. – Nyögtem ki végül.

Erre elnevette magát. Eltolt magától és csak a két kezemet fogta.

-          Ne haragudj, amiért eddig tartott rájönnöm, hogy mit is érzek valójában. Mióta megláttalak ezen gondolkodom. Aztán tegnap, mikor olyan közel voltunk, már biztosan tudtam. De aztán láttam, hogy félsz tőlem. Egészen eddig tartott felfognom, hogy valójában izgatott voltál.

-          Bocs, hogy ilyen sok fejtörést okoztam.

Nem vettem észre, hogy kétértelmű jeleket bocsátottam ki. Mondjuk, eddig abban sem voltam teljesen biztos, hogy egyáltalán bocsátok ki jeleket…

-          Úgy látom nem haragszol rám, amiért letámadtalak. Ezek szerint te is érzel valamit irántam?

Az ujjával a kézfejemet cirógatta, és közben mosolygott. Én pedig olyan dolog kimondására készültem, amit még álmomban sem merek kinyögni.

-          Igen, én is érzek.

Adott egy puszit a jobb kézfejemre, kézen fogott és együtt sétáltunk tovább az erdő szélén. Lenéztem a kezünkre, és a rettentő boldogság mellett, amit éreztem, észrevettem valamit, ami eddig fel sem tűnt.

-          Szép a karkötőd. – Jegyeztem meg.

Vastag bőrszíj volt, rajta egy kis fém mintával. A mintát azonnal felismertem. Mintha az én medálom folytatása lett volna, csak kissé durvábban, férfiasabban.

-          Köszi, már rég megvan. Nem is értem, miért nem hordtam mostanában.

Összemosolyogtunk és sétáltunk tovább.

Nem tudom, hogy végül a varázslat segített vagy sem. Ez már rejtély marad…