Megérkezés

           A megérkezés, egyelőre csak  óhaj , mert még azért legalább kétszáz kilómétert kell utazzunk Oldenburgig, ami ennek a nagyon gyorsan száguldó vonatnak is, legalább egy órába telik. Hadd ne mondjam, hogy nálunk majdnem kétszerannyi időre van szükség hogy elutazzam a hetven kilóméterre lévő Nagybányáig. Igaz , hogy az szinte minden villanyoszlopnál megáll. De nem is tudom miért hasonlitgatok állandóan ? Talán azért mert most érezhetem igazán magam először  európainak.

           De hagyjuk a hasonlitgatásokat , mert vonatunk repül száguld  és mindent elkövet , hogy mielőbb vége legyen ennek a végtelennek tünő útnak, ami már több mint  huszonnyolc órája tart, anélkül , hogy egy percre is álomra tudtam volna hajtani fejemet.  A nyugati égboltról a nap szinte vizszintesen süt be a vonatablakon, de előre vetiti  azt is hogy rövidesen  teljesen alábukik és sűrű sötétség fog leszállni a  teljesen ismeretlen tájra  Valami erdőségen haladunk keresztül , azt mondják ez a Fekete erdő, én meg megállapitom hogy bizony elég messziről indul a Duna , hogy országokat összekössön, vagy elválasszon, népeket boldogitson, vagy keseritsen. Aztán eszembe jut ,hogy Kossuth atyánk már  az ezernyolcszáz negyvenes  években beszélt a Dunai köztársaságról, ami ma  százötven-százhatvan év múltán is csak döcögve  halad--nem is  olyan biztos , hogy előre. Egy ilyen hosszú úton annyi minden jut az ember eszébe , hogy szinte észre sem veszi , hogy leszállt az este , és a kalauz hangja a hangszóróból arra figyelmezteti , hogy akik Oldenburgba akarnak leszállni azok készüljenek a leszálláshoz mert a vonat öt perc mulva ér az állomásba , ahol  öt pecet várakozik, és indul vissza. Végig, sehol  egy állomásban sem várakozott ennyit, még Brémába sem ahol átszálltunk --amiről nem irtam semmit mert , mert csak néhány perc volt az egész hiszen leszálltunk az egyik vonatról, átmentünk a peron másik oldalára és folytattuk útunkat tovább a másik vonattal. Az egész semmi nyomot nem hagyott bennünk, csak azt tapasztaltuk tovább , hogy milyen gördülékenyek  itt a dolgok és ezen a vonaton is szinte minden üres széken ujságokat találtunk. Ha tudtam volna kitől kell , én bizisten elkértem volna a rend, a pontosság, a fegyelem receptjét.

             Leszállunk az oldenburgi  állomáson. Hatalmas állomás, de innen tovább nincs személy szállitás. Innentől, mindenki  úgy közlekedik ahogy tud. Személyautóval, taxival , vagy kerékpárral. Mindegyiknek igen nagy kultúrája van. Első dolgom , hogy egy trafikban telefonkártyát vásárolok tiz euróért, és felhivom szeretteimet , hogy közöljem , hogy már majdnem célba értünk szerencsésen, és talán egy jó óra mulva a végállomásról is beszámolhatok.  Az állomás előtt számtalan taxi volt megérkezésünkkor, de mire mi kitelefonáltuk magunkat , és rászántuk magunkat hogy elinduljunk, az összes taxi elszáguldott, és nekünk megkellett várjuk , mig lassan visszaszállingóznak. Az időjárás nagyon rapszódikus , ha egy órával ezelőtt még sütött a nap , akkor most szomorúan vettük tudomásul ,hogy eleredt a hó, és pillanatok alatt  fehér lepellel vonta be az ismeretlen környéket. 

            Még nincs késő, alig mult el hét óra , de sötétség és a fáradtság  annyira erőt vett rajtunk , hogy odamentünk az első taxishoz és megkértük, hogy vigyen el bennünket Westerstedébe, amiről annyi információm volt , hogy taxival olyan harmincöt -negyven perc illetve , pénzben negyven negyvenöt euró. A taxis alaposan megnéz bennünket --úgy érzem vonakodik egy kicsit, de aztán rááll és elindul velünk. Az úton szakad a hó, én mint idegen ha látni szeretnék valamit , kénytelen vagyok megmozdulni , előrehajolni , netán fészkelődni az anyós ülésen. Ilyenkor a taxis idegesen az egyik szemével engem figyel és csak a másikkal nézi az alaposan behavazott útat. Már érzem , hogy gyanúsak vagyunk neki , ezért megpróbálom oldani a helyzetet -- mondom a sofőrnek , hogy van fényképen a szállodáról , motelről ahova menni szeretnénk  , ha akarja előveszem , és nyúlok a kissebbik táskámhoz. Ő már akkor teljesen pánikban van, és szinte kiabálva mondja , hogy ne nyuljak a táskában! Sötétben is láthatóan nagyon ideges, és egy hirtelen mozdulattal félrehúz és megáll. Előveszi telefonját és hivja , vagy a főnökét vagy a kollegáját--nem tudom-- de én csak annyit értek az egészből , hogy azt kéri , hogy jólenne  ha jönne valaki erre az erdő felé , mert valami gyanús albán személyeket szállit, és azt sem zárja ki hogy esetleg terroristák. Hogy ezt honnan vette azt nem tudom, de önkéntelenül  kitört belőlem a röhögés , amit egyszerüen nem tudtam visszatartani  azon egyszerű oknál fogva , hogy tudtam , hogy tőlem legalább olyan távol áll a terrorizmus , mint az űrhajózás.