Egy történet

Ha az ember már úgy gondolja, hogy eleget járta az iskolák sorát, akkor jön a nagybetűs élet. Jön és megy.  Semmi különös, vizsgák helyett a mindennapi megfelelés a felettesnek és szakmától függően, akár több ezer vadidegen előtt is keményen kell teljesítenünk nap, mint nap. Számomra ez a gondolat az egyetem első évének végén érte el szürkeállományomat, fellobbantván a kérdést: Mi a fenét keresek én itt? Úgyhogy az elkövetkező néhány hónap alatt, amit most felesleges lenne részleteznem a történet szempontjából, kitanultam a vendéglátás néhány apróbb fogását és nem kis szerencse által állást is leltem a város fürdőjének éttermében.

Az első néhány bukdácsolást hónapokkal később felváltották a tapasztalattal teli tanácsok az újoncok számára. A fizetés nem volt világrengető, de épp elég ahhoz, hogy párhónap múlva elköltözzek vidéki szülőházamból egy a városban található albérletbe. Ismét szerencsémnek tudható be, hogy az egyetemi évek alatt szerzett néhány jó baráttal együtt élhettem itt.  A költözés a nyár közepén történt. Hál istennek a lakás épp csak annyi meleget vett fel az alföld fölött tűző napból, amit egy pólóval, rövidnadrággal kényelmesen elviselhetett az ember. Főképp akkor volt értékelendő ez a környezet, ha maga a munkahely, ahol az említett egyén szinte egész napját töltötte, olyan hőséggel bírt, ahol egy banánfa is vígan megteremhetett (és higgyék el nekem, meg is tette azt). Mint minden fiatal pályakezdő, aki a két kezével kívánja megkeresni a betevőjét örülhet, ha csak a nap felét tölti foglalkozásának monoton gyakorlásával. Ennyi elég lesz az előtörténetből és térjünk rá konkrét témánkra. Arra az augusztusi éjszakra.

Indulásomkor a Nap épphogy, csak előbukkant a környező bérházak közül, hogy tovább érlelje a szomszédok sajtos-aszalt- gyümölcs-testét, ám mire visszaérkeztem már régen a csillagok uralták az eget. Ez nap ugyanis túlóráznom kellet, így bőven éjfél után értem haza.

 A lakásba lépvén nyugalom fogadott. Péntek este volt. Két lakótársam már napközben elhagyták a háromszobás lakást, hogy aztán vasárnap elölről kezdjék a beköltözést. Komótosan ledobtam cipőmet és besétáltam szobámba.

Nem volt tágas, de nem is kicsi. Pont tökéletes egy hozzám hasonló fiatalférfinak. Egy három részes szekrény a ruhák és egyéb kacatok számára, egy asztal a PC-mnek és egy ágy, ami még a főbérlő hitvesi ágya volt, de ettől még kényelmesen lehetett benne aludni. Ezenkívül volt itt még valami.

 Két szekrényelem között egy még működő, azonban általam sosem használt kisebb méretű televízió valamint a hozzátartozó videomagnó foglalt helyet. A két berendezés akár testvérek vagy legalább unokatestvérek lehettek márkátlanságuk és elavultságuk alapján. A videó motorja rég tönkre ment, de legalább a digitális óra még kifogástalanul működött, enyhe ezüstös fényárnyat bocsátva maga elé. Egy óra tizenkét percet mutatott. „Bakker, mázli, hogy holnap szabad vagyok” – gondoltam magamban tudván, hogy nehezen élném túl a szombati hajtást pár óra alvással.

Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam sötétellő függönyt, nehogy az esetleg még ébren lévő szembe szomszédok belássanak, mikor feloltom a lámpát, valamint a Hold sem fukarkodott fényességével. Épp elrántani készültem az olcsó vörös textilt amikor… Valami történt.

A fények… megremegtek, egy-két milliszekundum erejéig ki-ki maradtak. Itt nem csak az úttest melletti sárgásan vakító lámpákról vagy arról a néhány bolti biztonsági világításról volt szó… a csillagok. Még a csillagok is elkezdtek hunyorogni. Szabályosan megremegtek. Mind egyszerre. Egyetlen, azonos ritmusra.

Ezen néhány másodpercnyi „csoda” láttán azt hittem agyamra ment a hőség, de nem volt időm cáfolatra.

 Mintha valahol a távolban egy karmester lendítette volna meg pálcáját, hogy csendre intse zenekarát, minden fényfolt, ami csak a szemem elé tárult, halványodni, zsugorodni kezdett. Mint mikor az ember alagútban utazva hátra pillant és a külvilág felől érkező fénysugár egyszerre megy össze és távolodik a vájat sötétségében. Ám mielőtt ez a fajta nyugodt gyengülés végbemehetett volna, egy pisztolylövés hirtelenségével megszakadt, minden sötétté vált. Minden. Égen és földön. Ekkor három szívdobbanásnyi időt számoltam mellkasom belsejében.

Mikor az ember felnéz az égre, gyönyörködik a káprázatban. Ha esetleg egy kicsit belegondol, hogy milyen végtelenségbe is bámul valójában, akkor elsőre elfogja a szorongás érzete, aztán elfogadja. De mi van az ürességgel? Sosem hittem, hogy létezik a semmi. Ez lehetetlen. Pont ott és akkor megtörtént. Utólag úgy tudnám leírni azt a pillanatnyi érzés-félét, mint egy óriási színpadi előadást tátott szájjal bámuló gyermek kábulata. De nem az első sorokból s nem is a legolcsóbb jegyek valamelyik hátsó üléséből. Hanem a színfalak mögött. A kopott, dohos, ezeréves deszkák, olcsó hegesztésű, ezernyi festék rétegbe bujtatott vasszerkezet és a nap fakította, fércelt fonákú műtextil száraz ölelésében. Csak áll az ember és mereszti a szemét. Bámulja a „csodát” és nem ért semmit.  

A negyedik dobbanás újabb meglepetést rejtett. Mikor azt hittem minden eltűnt, tévedtem. A szemben álló háztömb hatodik emeleti jobb szélső erkélyén mondhatni „világított” valami. Két folt lebegett ott ahol az erkélynek lennie kellett. Talán egy szempár, akkorák, mint két barackmag, enyhén oválisak. Pontosan egy vonalban álltak, éppen hogy csak észrevehetően le- és felmozogva. Láttam már lámpafényt azokból a lakásokból, sőt gyakran a parázsló cigarettákat is tisztán ki lehetet venni ugyanarról az erkélyről. Azonban az, vagyis azok nem világítottak. Nem lehettek zseblámpák vagy bicikliégők, mert ezek itt előttem nem sugároztak semmit. Egyszerűen csak látszódtak a sötétségben. Szinte ették azt, abból voltak.

 Éreztem, ahogy az idegrendszerem visszavonulót fúj a hátamból szétáradó félelem elől. Az ösztönöm azt súgta, hogy nem rám kíváncsi, tudja, hogy ott vagyok, de nem érdeklem. Bármit megtehetne, de most nem törődik velem. Én csak bámulom.

Ekkor a foltok elfordultak. Biztossá vált bennem, hogy egy fejhez tartoznak, és valóban szemek lehetnek. Jobbra néztek és egy szökkenésre emlékeztető mozgássorozattal átugrották az erkély palánkját. Egy-két métert haladtak lefelé a levegőben aztán, huss. Sehol semmi. A lény eltűnt. Talán…

Ahogy egy színmű véget ér, a függönyt leengedik, a hányingert felváltja a felkavarodó por okozta fuldoklás, öklendezés. Aztán a fények felgyulladnak.

Minden békésen remegett tovább. Mondanom sem kell, hogy meredten álltam ott, mint a legvérfagyasztóbb horror jelenet után. Rettegtem, hogy ha megfordulok ott lesz az a valami. Tényleg, mint egy ócska horrorban. – Ott van a hátad mögött – kiálltja a hősnő lovagjának a végsőösszecsapás egyik pillanatában.

Nekem nem volt ilyen momentumom csak a félelem és az emberi kíváncsiság. Nem tudtam mit láttam és azt amit láttam még kevésbé hittem el. Most vagy soha. Megfeszítettem minden izmomat. A felső testemet voltam képes elfordítani egy aprócska lépéssel párosítva.

A szoba ugyanazzal a nyugalommal fogadott, mint érkezésemkor.  A ruháim egy része a székemen várva a vasalásra, az ágy nagyjából bevetve és mindezekre a videó órájának fénye sejlett.  Az az átkozott öreg masina. Az elektromos pálcikái pontosan egy óra tizenkilenc percet mutattak. Több szempillantásnak el kellett telnie mire rájöttem az egész történek magjára. Az okra, amiért leírom az egészet.

 Hiába minden elhalványult egy perccel ezelőtt, attól még nem állt meg a világ, mint ahogy én azt sejtettem. Az óra, egy olcsó, vacak semmire való videó órája a bizonyíték. Végezte a dolgát és mérte az időt miközben minden, bele értve ezt a szerkezetet is, elnémult. Ez az egész nem egy tipikus áramszolgáltatói hiba volt. Persze, hogy is lehetet volna mikor az ég is elsötétült. Rendben, az lehetett volna, tegyük fel, egy hirtelen felhő áradat és kész. De ez a vacak számolt. Nem is keveset. Uramisten.

 Hét perc telt el! Ezt sehogy sem bírom felfogni. Persze az egész esetből nem ez volt az egyetlen dolog, amit nem voltam képes megfejteni. Mintha minden egy feketelyukba került volna, létezett, csak lassan. Olyan lassan, hogy a fény sem jutott el hozzám. Na, de akkor az a valami? Azzal mi van? Passz. Amúgy is egy fekete lyuk nem terem csak úgy ott, mint Newton fején az alma. Ha így történt volna, akkor most nem tudnám ezeket a sorokat gépelni, hanem valahol az univerzum másik végében ráérősen lődörögnék neutrínók meg hurkok formájában.

Tényleg mázli, hogy másnap szabad voltam. Időt kaptam a gondolkodásra. Vagy inkább pocséklásra. Reggel átballagtam egy boltba reggeliért. A megszokott dolgokat tapasztaltam. Ugyanazt az unalmas életet, mint tegnap reggel. Csak arra jöttem rá, amit eddig is sejtettem. Én vagyok az egyetlen, aki szemtanúja volt ennek.

Két éve történt meg  ez az éjszakai „csoda”. A médiában megjelenő földönkívüliekről, szellemekről, démonokról és hasonlókról szóló történeket nemhogy nem hittem el, hanem nem is érdekeltek. A bizonyítékok embere vagyok. Meg kell említenem milyen jót nevetek most magamon. Bizonyíték? Ugyan. Azért írtam le ezt a történetet, mert hátha az internet segítségével rátalálok egy-két bajtársamra, de a végére rájöttem.

 Megtörtént vagy sem, hisznek nekem vagy mégse, nem számít. Már én sem tudom. Remélem, hogy Ön, kedves olvasóm legalább szórakozott egy jót ezen a pár oldalon.