Drága Abbie!

Gratulálok az új házatokhoz! Az esküvőtök csodálatos volt, kislányként én is a tiétekhez hasonlót álmodtam magamnak. Felnőttél, önálló életet kezdtél, olyan büszke vagyok rád, amennyire csak egy anya lehet a gyermekére! De el kell mondanom valamit, már nem bírom tovább. Biztos, hogy nem emlékszel, de egyszer kiskorodban azt kérdezted tőlem, miért mindig ilyen bánatosak a szemeim. Már akkor tudtam, nem titkolózhatok előtted örökké. Te voltál az egyetlen, aki mindig is érezte, valami nincs rendben. Több, mint huszonöt éve hordozom ezt a szörnyű titkot, meg kell tudnod az igazságot!

Mindig úgy meséltem, hogy apád volt az egyetlen férfi az életemben. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki a helyébe lépjen. Azonban mielőtt megismerkedtem vele, rövid ideig egy másik férfi szeretője voltam. Orvostanhallgató koromban találkoztam Harrison professzorral. Több, mint harminc évvel volt idősebb nálam, de lenyűgözött a tudása, rajongtam érte. Ezt az első néhány előadása után ő is észrevette. Csak néhány hétig jártunk. Amikor rám unt a vén kecske, lelépett az első bikinis szőkével. Elárulva és megalázva éreztem magam. Csak később tudtam meg, hogy teherbe estem. Hogy lehettem ilyen buta? Napokig sírtam a szobám sarkába kuporodva, mit tehettem volna? Még húsz esztendős sem voltam, a szüleimtől távol, albérletben éltem. Nem jelenthettem csak úgy be a professzornak, hogy az ő gyerekét várom, világos volt számomra, hogy befejezte velem, magamra maradtam, segítség nélkül. Hányingerem volt Harisontól, többé nem látogattam az óráit, otthagytam az egyetemet. Gyűlöltem, rosszul voltam a tudattól, hogy ami bennem növekszik, az tőle származik. Próbáltam titokban tartani a terhességem, a következő hónapokban otthagytam az egyetemet, kerültem a barátaim társaságát, az utcára is alig léptem.

Egy hűvös őszi éjszaka rám törtek a fájások. A lakásommal szomszédos sikátorban szültem meg a babát szemeteskonténerek között. Őrá emlékeztetett a szeme, a szája, de még a lábujjai is. Nem tudtam a kisfiamként tekinteni erre a számomra undorító lényre. Eleinte csak néztem, hogy bömböl a porban. Az éjszakai város zaja elnyomta a hangját, de az én fülembe örökre beitta magát a sírása. Ökölbe szorult a kezem, egy pillanatra újraéltem azt a gyűlöletet, amit az apja iránt éreztem. Ekkor követtem el azt a szörnyűséget, amiről soha nem beszéltem senkinek, de eljött az idő, hogy megtudd! Megragadtam a kisbabám nyakát, és szorítani kezdtem. Hangja megcsuklott, sírása abbamaradt, teste mintha görcsbe rándult volna. Kétségbeesetten próbált levegőért kapkodni, de hiába. Addig fojtogattam, míg már nem mozdult többé. Apró holttestét elrejtettem az egyik szemeteskonténerben. Órákig sírtam még a sikátorban a halott testvéred mellett.

Attól az éjszakától kezdve ahányszor lehunytam a szemem, mindig őt láttam: halott gyermekemet, akinek még nevet sem adtam. Mély depresszióba estem, úgy döntöttem, hogy elmegyek egy csoportterápiára. Soha nem szólaltam fel, csak hallgattam a többieket. Valamiért az ő tragédiájuk segített egy kicsit elfelednem a sajátomat. Itt ismertem meg az édesapádat, sok embernek segített szembenézni a problémájával. Hiába próbálta megtudni, mi a baj, egy szót sem szóltam. Talán ez a „titokzatosság” tett érdekessé a számára. Akkor még biztos voltam benne, hogy rajtam ő nem segíthet, de tévedtem. Nem a szavaival, nem a tanácsaival adott új erőt, hanem azzal, hogy mellettem volt, amikor senki más. Lassan beleszerettem. Nemsokára megkaptam tőle életem legszebb ajándékát, hogy világra hozhattalak téged. Valakit, akit jobban szerettem, mint őt, jobban, mint önmagamat. Tudtam, bármit is hoz az élet, fel kell, hogy neveljelek.

Két hónapos sem voltál, amikor apukád infarktust kapott, az orvosok nem tudták megmenteni. Ha te nem vagy, én is vele haltam volna a bánattól. Attól a naptól, hogy eltemettük, csak te számítottál nekem. A legnagyobb örömöt az okozta az életemben, hogy figyelhettem ahogy cseperedsz, bár bevallom, továbbra is kínoztak a rémálmok a halott testvéredről. Emlékszem, amikor egy éjszaka felkeltél a kiságyadban, és rázni kezdted a rácsokat. Azt hittem, engem hívsz, de hiába vettelek a karomba, rám se hederítettél, a távolba figyeltél, mintha láttál volna valamit. Először akkor kerített hatalmába az az ijesztő érzés, ami visszatért később, mikor nagyobb lettél. Sok gyereknek van képzeletbeli barátja. A hideg futott végig a gerincemen, amikor megtudtam, hogy a tiéd egy néma kisbaba, aki néha eljön hozzánk, és csendben figyel. Mikor megkértelek, hogy mesélj a „barátodról”, megijedtem: „sápadt bőr, halvány, szomorú szemek”. Akár a gyermek a rémálmaimban, mintha a halott bátyádat látnád. Nem tudom, emlékszel-e még, de az volt az egyetlen eset, amikor megvertelek. Nem haragudtam rád, hiszen nem csináltál semmi rosszat, de megijedtem. Hallani se akartam róla, azt hittem, ha nem hozzuk szóba, elfelejthetjük mindketten. Többé nem beszéltél a barátodról, én pedig soha nem mertem rákérdezni. Vajon még mindig látod őt? Mert én igen. És már nem csak akkor, ha alszok, egy ideje ébren is engem kísért. Most is ott van, a szoba legsötétebb sarkából figyel engem a kicsi, halott szemeivel. Úgy hiszem, megértettem, miért jött. Azt akarja, hogy találkozzunk odaát. De vajon azt a nőt keresi, aki életet adott neki, vagy azt, aki megfosztotta tőle?

Szeretnék búcsúzni tőled Abbie, nem bírom már tovább! Szívem felgyorsul, majd lelassul, szinte alig ver már. Látásom elhomályosodik, rosszul vagyok. Érzem, hogy hatnak a tabletták. A fele is halálos dózis lenne annak, amit bevettem.

Sajnálom, hogy ez a könnycseppektől áztatott levél az utolsó dolog, amit adhatok. Köszönöm az elmúlt huszonöt évet, te adtál értelmet az életemnek!

Örökké szerető édesanyád, Elisabeth