Egy másik ilyen porfelhő is elindult, ráereszkedett a Hotel Eger és a mellette lévő szintén kimagasló épületre, majd elnyelte azokat, semmi nem maradt utánuk, ahogy a környező házakból sem. Miután lecsupaszította a környéket, felénk vette az irányt, szökőárként sodorta el a parkoló autókat, döntötte ki a fákat, rombolta le az épületeket, mielőtt teljesen el nem nyelte volna azokat.

            - Futás, mindenki utánam! –kiáltotta a Doktor. Megfogta a kezemet és a Tardis felé kezdtünk el szaladni az emberek sokaságával együtt. Nem messze parkolta le, és elég nagy volt belülről, hogy elférhessünk benne mind. A szerencse viszont elpártolt mellőlünk. Egy újabb fémesen csillogó felhő ereszkedett alá az égből egyenesen előttünk. A Tardis fölött egy tölcsért formált, és bekebelezte az egyetlen reményünket a megmenekülésre.

            - Nem, nem, nem! –ordította aggódva, most először láttam rémületet és tanácstalanságot a szemében. - Szétszóródni, mindenki szétszóródni!

            Senki sem hallgatott a Doktor parancsára, aki továbbra is a kezemet fogva vonszolt maga után a fák közé. Az emberek követtek minket, ez a valami pedig követte őket. A lassabbakat és azokat, akik elestek a kavicsos talajon mind felfalta, aztán egyre jobban törekedet előre a menekülő tömegben, gyorsabb volt szinte mindenkinél, ezért alig maradtunk páran. Már a sarkunkban volt, amikor a patak keresztezte az utunkat, a Doktor viszont nem állt meg, bele ugrottunk a medrébe, de a többiek már nem értek ide időben, ők is a porfelhő áldozatává váltak. Gurultunk, csúsztunk, megütöttem és lehorzsoltam magam, de szerencsére sikerült megkapaszkodni, hogy ne guruljunk bele a vízbe. Igaz csak bokáig ér, de az átázott ruha plusz súlyt jelent, ami ilyen menekülős helyzetben nem hiányzik.

            - Jól vagy, minden rendben? –érdeklődött.

            - Fáj mindenem…

            - Az jó, ha fáj, azt jelenti, hogy még életben vagy.

            - Miért nem jön utánunk?

            - Őt csak a felszín érdekli, lecsupaszítja, amit ott talál, de egy egész bolygó felfalása túl nagy falat lenne neki. Nem fér be a száján, ha így jobban tetszik. Itt pedig nincs semmi kedvére való, csak fű, föld, néhány kavics…

            - De hát itt vagyunk mi is.

            - Pontosan, de te is a kekszes zacskó alján hagyod a morzsát, nem? Ezek a lények mindenevők, a húsra viszont édességként tekintenek, ezért első sorban azt, a finomabb falatokat eszik meg. Ezért is kellett volna szétszóródniuk az embereknek, ahogy mondtam. Ha két-háromfős csoportokba szegődnek, lett volna esélyük a megmenekülésre… Csak hallgatniuk kellett volna rám.

            - Mihez kezdünk most? Úgy értem, a Tardis nélkül…

            - A Tardis nélkül sajnos tehetetlen vagyok, itt ragadtam. –tanácstalanul sóhajtott fel.

             Miután leporoltuk magunkat, a víz folyásával ellentétes irányba indultunk el. Muszáj volt mennünk valamerre, a pusztulás és a halálsikolyok, plusz a tehetetlenség tudata szörnyen kínzó tudott lenni. Az egyhelyben ücsörgésnél még a céltalan séta is jobbnak tűnt.

            A pokol zúdult ránk az égből, de talán csak azt kapjuk, amit megérdemlünk, azért mert bántjuk egymást, fizikailag és lelkileg is, mert hazudunk, csalunk, önző módon viselkedünk, nem tisztelünk. Eger már régóta nem olyan dicsőséges város, mint egykoron volt, az őseink nem ezért harcoltak, adták a vérüket, hogy ma a legnagyobb kényelmünkben henyéljünk, megalázzuk, semmibe vegyük a másikat, élvezzük egymás szenvedését. Talán az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy valaki egy újszülött csecsemőt dobott a patakba, talán ennél mélyebbre már nem is süllyedhetünk. Talán ez az elragadtatás, a Doktor pedig az én angyalom, aki eljött értem. Ő az én Noém, aki megment a vízözöntől… Hm, micsoda kár, hogy a bárkája megsemmisült. Talán mert én sem voltam jó ember, szitkozódtam, általánosítottam az embereket.

            Bukdácsolva sétáltunk továbbra is a patak mellett, mindketten magunkban motyogtunk, én azt próbáltam megfejteni, hogy miért történik ilyesmi, ő pedig azt, hogy hogyan történhet meg ilyesmi. Néha megállt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán tovább indult, néha csak úgy felkiáltott mérgében, amiért nem lelte a válaszokat. Lassan kezdett elcsendesedni a város, elfogytak a sikolyok, a száguldozó járművek zajai. Ezek a dolgok pedig csak repkedtek pár méterrel a fejünk felett, és még a járdakövet is eltüntették. Bíztam benne, hogy tényleg elég lusták ahhoz, hogy lenyúljanak értünk, két apró „morzsáért.”

            Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre a Doktort, megállt én meg neki ütköztem. A várat figyelte, ahogy a lény azt is elfogyasztja, éppen a zászlórudat kebelezte be, amikor leszakadt róla az ország zászlaja, elrepült a szélben és egy másik felhő martalékává lett.

            - Nem, nem, nem! –kiabálta a Doktor, ahogy csak a torkán kifért. Megragadott mind a két karomnál fogva, és kétségbeesetten hadarni kezdte. - Az én hibám! Én tehetek az egészről, hát persze. Hogy lehettem ilyen ostoba? Nem értettem, hogy mit keresnek itt ezek a lények, amikor ők mélyen az űrben élnek, olyan messze vándorolnak élelem után kutatva, hogy a 900 évem alatt még magam sem láttam őket. Gyakran leszakadnak a csordából páran, de csakis olyan nagy energiákkal táplálkoznak, amik a földön nem találhatóak meg. Ezért nem láttam semmi értelemét, hogy mit keresnek itt, pont most, pont itt, ahol én vagyok. De ezek a Tardis miatt jöttek, annyi energia van benne, mint egy szupernovában, ezért valahol rám akadtak és idáig követtek. Én hoztam ide ezeket, miattam haltak meg emberek, Leila!

            - Nem te tehetsz róla, Doktor. Nem te tehetsz a természetükről. Ha egy farkas hazáig követ, és megeszi a szomszéd állatait, az nem lehet a te hibád. –egyáltalán nem vigasztaltam meg. A kezével hátra fésülte a haját, aztán, mint akit meg sem lehet állítani, tovább baktatott.

            - Micsoda szerencse, hogy itt kötöttem ki véletlenül. El sem tudom képzelni, miféle károkat okozhattam volna a történelemben, ha 1552-ben történik mindez.

            - Hé! Hé! Itt vagyunk! –kiabált négy fiatal a Dobó térnél lévő hídról, amikor már majdnem közvetlen alattunk voltunk - Segítsetek, ezek mindent felfalnak!

            - Doktor! –aggódva súgtam oda neki. A fejünk fölül ereszkedni kezdett egy fémporfelhő.

            - Fussatok, de mindannyian más irányba, csak így maradhattok életben! Fussatok! –ők négyen voltak, mi csak ketten, viszont ahogy összetalálkoztunk a létszámunk már elérte a minimumot, ami felkeltette a mindenevők érdeklődését. Sajnos a pánik eluralkodott rajtuk, és mind egy irányba szaladtak. A felhő könyörtelenül utánunk nyúlt és elsodorta, bekebelezte őket. Mielőtt mi is futni kezdtünk volna, még láttam, ahogy kígyómódjára rátekeredik a hídra, és amikor már biztos távolságból tekintettem vissza, már nyoma sem maradta a hídnak.

            -Ááh! –a Doktor a fejét kezdte el csapkodni, megint csak őrjöngőt. –Az egész az én hibám, én tehetek róla, és most tehetetlenül végig kell néznem!

            - Te sem tudhattad, megannyiszor jártál már a földön, de sosem fordult elő ilyen. Nem tudhattad, hogy ez lesz. Viszont egyvalamit megmutattál nekem, és azért nagyon hálás vagyok, hogy az élet nem csak annyi, mint amiben én idáig szenvedtem. Változást szerettem volna az életembe, amit meg is hoztál, sajnálom, hogy így kellett alakulnia, de örülök, hogy megismerhettelek és megmutattad nekem ezt a világot. Egy élmény volt, még ha ilyen szomorú is.

            - Ugye most nem... –kérdezett vissza, közben kiskutyaszemekkel bámult.

            - Miért? Szerinted mi más vár még itt ránk a halálunkon kívül? Talán fussunk örökké? El fognak ezek valaha is menni?

            - Nem lesz így vége, ne aggódj! Én mindig találok kiutat, én mindig győzők, hisz én vagyok a Doktor! Csak még nem vettem észre, nem találtam meg, valami elkerüli a figyelmemet! –forgolódni kezdett, elgondolkodott mindenen, amire csak ránézett. – De vajon mi lehet az, mit nem veszek észre? Nézz rájuk, Leila, és mond meg mi az, ami először eszedbe jut róluk? Még ha ostobaság is, csak hallani akarom!

            - Fogalmam sincs, szürkék, csillognak. Sokat esznek, de mégsem híznak.

            - Várj… Mi?

            - Megették a fél várost, de nem nőttek semmit.

            - Ez az, igen, ez az! Hát persze! –hangoskodott örömében, aztán csókot nyomott a homlokomra. - Egy zseni vagy, Leila!  –a zakója belső zsebéből egy hosszúkás, toll nagyságú műszert vett elő, aminek a vége zölden világított és tompán vijjogó hangot adott ki, miközben az ég felé hadonászott vele.

            - Az meg mi? Mit csinálsz?

            - Ez? Csak egy csavarhúzó, szonikus. Tud egy s mást, most éppen a térszakadás során átszivárgott energiatöredékek után kutatok. –leeresztette a karját, egy pillanatig bámulta a csavarhúzót, mintha olvasna róla. - És milyen érdekes… Tele van vele a levegő! Nyomás, gyere utánam!

            Egy másik híd alatt kimásztunk a mederből és a Doktor után futottam, aki a Dobó tér irányába tartott. Nem győztem követni, pedig úgy tűnt jobb, ha hozzá szokok, mert az ő élete sokszor a futásból áll. Bíztam benne, hogy megtalálta a megoldást.

            - Hé, beléd meg mi ütött? Mihez akarsz kezdeni? –érdeklődtem, ő meg csak vigyorgott rám, és rém nyugodtan így felelt:

            - Megetetjük magunkat a szörnyekkel!

            - Komolyan? Azt hittem rájöttél hogyan menekülhetünk meg.

            - Pontosan így van, ezek a lények folyton esznek, de sosem híznak, ahogy mondtad, de akkor hová kerül mindaz, amit megesznek? Olyanok, mint a hangyák, valahová elviszik, nyilván táplálnak valakit, egy királynőt vagy bármit, de túl sok időbe telne, míg oda-vissza utaznának a galaxison minden egyes falattal. A teleportálásokból hátra maradt energia viszont azt bizonyítja, hogy amit megesznek, azt elküldik valahová.

            - Mi van, ha tévedsz?

            - Az nem lehet! Bármi is ez a fémes porfelhő, ott kell lennie a túloldalán a Tardis-nak is. –rendkívül jól érezte magát, én viszont reszkettem a félelemtől, ahogy közeledett felénk az a borzalom. Megfogta a kezem, és végig csak mosolygott, ide súgta, hogy bízzak benne, hisz ő a Doktor!  

            Ahogy elért minket, úgy éreztem mintha megrágtak volna, mintha milliónyi tűszúrás érné egyszerre a testem minden pontját. Ezt követően már csak lebegtem, fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk, de ő mellettem volt, és fogta a kezemet. Falakat nem láttam, csak zöldes párát, rózsaszínen pattogó szikrákat, és azt a mérethetetlen törmeléket lebegni, ami egykor a városom volt. A fejemben szörnyű zúgást éreztem, a belső szerveim bizseregni kezdtek.

            - Hol vannak az emberek? –kérdeztem a fájdalmaim közepette.

            - Túlkésőn jöttünk, attól tartok. Ők már az emésztés áldozatai lettek, olyan ez a hely, mint a mikro sütő, ha nem érünk el a Tardis-hoz időben, valószínű mi sem végezzük másképp.

            Amikor megláttuk a Tardis-t felé kezdtünk el futni a semmiben, nem volt messze, cserébe viszont iszonyúan nehéz volt mozogni, olyan érzés volt, mint amikor a rémálmaimban csak csigalassúsággal tudok menekülni. Mintha vízben próbáltam volna meg mozogni. Emellé még társult a fájdalom is, a fejem szét akart feszülni, a testem ki akart fordulni magából, a bőrömet kínzó, égető fájdalom gyötörte. Olyan könnyű lett volna feladni, olyan fárasztó volt futni, így hogy talajt sem ért a lábam, de a Tardis csak karnyújtásnyira volt, a Doktor pedig húzott maga után.  Előkapta a csavarhúzóját, megszonikozta a zárat, amitől kinyílt az ajtó, és végre beeshettünk rajta. Itt már biztonságban voltunk, megszűntek a kínzó fájdalmak és normálisan tudtunk mozogni. Előbb persze szusszantunk egyet a padlón, nevetni kezdtünk a megmenekülés örömétől, bámulatosan megkönnyebbült érzést nyújtott ez a hely.

            Mivel a Tardis védőmezeje sem bírta örökké visszatartani a sugárzást, így a Doktor hamar felpattant és a műszerfalhoz sietve húzogatni kezdte a karokat, nyomkodni a gombokat, a hangok újra felbúgtak, és állítólag újra Egerben voltunk. Résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy kidugjam fejem és körülnézzek. Magasan szálltunk, a sötétben nem láttam semmit, csak annyit, hogy a felhők felénk vették az irányt, mi pedig egyre magasabbra repültünk a telefonfülkénkkel, hagytuk, hogy üldözőbe vegyen minket. 

            - Most mit teszünk? –kérdeztem, miután oda lépkedtem hozzá.

            - Elcsalom egy olyan helyre, ahonnan nem tud visszajönni, és ahol nem tud több kárt okozni.

            - Egy feketelyukba, vagy ilyesmi?

            - Nem, dehogy, az túl veszélyes lenne. Beledobjuk egy csillagba… Nyomd meg azt a zöld gombot, gyorsan! –akkor még a szokottnál is jobban rázkódni kezdtünk, és még egy vészjelző hang is meg megszólalt.           

            - Most mi történik? Ez én voltam?

            - Igen, illetve nem! Te tetted, de így is kellett történnie, ugrottunk egy kicsit, és most kapott el Napotok gravitációs mezeje, de nem mozdulunk el innen, ne aggódj –ekkor egy kis monitort húzott maga elé a műszerfalról, amin láttuk, ahogy a nagy hal, egy még nagyobb áldozatává válik. A felhőket is elkapta a gravitációs mező, nekik viszont nem volt mibe kapaszkodniuk és a Nap elégette azokat.

            - Azt mondtad, ilyen nagy energiákkal táplálkoznak, ugye nem eszik meg a Napot?

            - Nem… Nem! Ahhoz egy egész csorda vagy raj kell. Ezek alig voltak páran, hamarabb elpusztultak, mint hogy egy cseppnyi energiát is el tudtak volna nyelni belőle.  

            - És mi hogy jutunk ki innen?

            - Térben és időben is képesek vagyunk utazni, szerinted megállíthat egy csillag gravitációs mezeje?

            Újabb karhúzogatás, gombnyomkodás, zúgás után immár nappali fényben újra Egerben voltunk, amit nehezen tudtam elinni, mert az egészből nem maradt más csak feltúrt föld. Se barokk épületek, se romos házak, fák, növények, vagy bármilyen szemét, csak egy földtúrás. Sehol egy ember, sehol egy állat, még madarakat se lehetett látni. Egyedül a patak csordogált tovább gondtalanul. Itt éltem le az életem, azokon az utcákon, amiknek most nyomuk sincs, mintha soha nem is léteztek volna. Majdnem minden négyzetméterre jut egy emlékem, de most még csak fogalmam sincs róla, hogy mi állt itt pár órával ezelőtt, ahol most én. Amerre csak néztem, feltúrt földet láttam, ürességet. Nyoma sem maradt semminek, döbbenetes látvány volt, szóhoz sem tudtam jutni.

            - Tudod az idő újra írható… –kezdett bele a Doktor. – De vannak olyan pontok, amik fixek. Azoknak az eseményeknek meg kell, meg kellett történniük, bármilyen borzalmasak is nem változtathatunk rajta.

            - És ez milyen pont? –a kérdésemre tanácstalanul a szemembe nézett.

            - Nem tudom, fogalmam sincs. Visszamehetünk megmenteni mindenkit, de egy egész városnyi ember több milliárd módon befolyásolhatja a jövőt, lehet, tönkre tennénk valamit.

            Talán így kéne hagynunk, ha már megtörtént, nem? Talán jó hatással lesz a világra, így hogy tudják az emberek, nem ők a legerősebbek. Néha emlékeztetni kell magunkat, hogy nem vagyunk megállíthatatlanok, és talán egy ilyen szörnyű katasztrófa után jobban oda figyelnek egymásra, értékelik azt, amijük van. Végre összefoghatna a világ egy közös fenyegetés ellen. De ha arra gondolok, amit mi átéltünk… Fene a könnyekbe… Senkinek nem kívánom, hogy ilyet lásson. Nincs borzalmasabb az életéért menekülő ember látványánál, az esztelen rombolásnál. A mozivásznon és a könyvek lapjain működik, de valójában el sem tudják képzelni az emberek, hogy mekkora súlya is van ennek, felfoghatatlan. Nem tudom, mit kéne tennem. Ha így hagyjuk, talán a világ észhez tér, de ha megváltoztatjuk, akkor ez meg sem történik, nem lesz tanulság, és mindenki ugyanúgy éli az életét tovább, de legalább élhetnek. Rajtam áll, hogy döntsek életről és halálról. Mivel okozok nagyobb kárt, ha élni, vagy ha halni hagyok?

            - Megmentjük őket, igaz? –néztem rá a Doktorra, aki mosolyogva válaszolt.

            - Két szívem is van, nem akarom, hogy örökké fájjon mindkettő, mert ilyen szörnyűséget okoztam. Én a Doktor vagyok, aki megvéd titeket, nem az, aki kiírt.

            - És mi lesz így a tanulság?

            - Tanulság? –fordult oda hozzám, a szemei cikáztak, mintha a levegőből olvasták volna ki a választ. - Ti emberek sosem tanultok a hibáitokból, leszűritek magatoknak azt, amit kell, elgondolkoztak rajta, hogy tényleg így kéne, dicséritek azt, aki kimondta, de mégsem tesztek semmit. –ellépet előlem és a korlátra támaszkodva nagyot sóhajtott.

            - Mi a baj? Kétlem, hogy mindenki megmentése ennyire megviselne.

            - Te, Leila, te vagy a baj. Ha visszamegyünk az időben, hogy eltereljük a felhőket, szintén bele a Napba, akkor valószínűleg a Tardis sem fog elterelni egem, és a jó időpontban fog letenni, 1552-ben, ahová eredetileg is indultam.

            - Azaz, mi sohasem fogunk találkozni?

            - A rossz hír az, hogy ezzel egy paradoxont idézünk elő, a jó hír pedig az, hogy a Tardis meg tud birkózni vele. Döntened kell, kiszállhatsz most, és nem fogsz emlékezni semmire, sem a szörnyű eseményekre, se rám. Vagy…

            - Maradok! Az én városom már elpusztult, vele együtt mindenki, akit ismerek, nem tudnék oda visszamenni többet. Amúgy sem… ­de így meg pláne, hogy végig néztem mindezt.

            A Doktor örömében a magasba emelte a karjait és sarkon fordult, oda ugrott a vezérlő pulthoz, hogy tegye a dolgát.

            - Szakítottak már ki az időfolyamból?

            - Hm… hadd gondolkodjam! –válaszoltam mókásan.

            - Akkor készülj fel, mert rázós lesz! –csendült fel lelkesen. - Aztán mehetünk megmenteni mindenkit! Végre valami jól végződik!