Doctor Who:

Ég veled Eger!

            - Kávét kértem, nem?

            - Sajnálom, csak ilyen volt a… –próbáltam mentegetőzni.

            - Nem érdekel! Csak egy kávét akarok, nekem bent kell maradnom éjszakára, koffeinre van szükségem, egy erős kávéra, egy atombombára, rendben? Vidd innen ezt a szemetet, és hozz nekem egy másikat, világos?

            Utálom a munkám, utálom a főnököm, utálom az emberi természetet. Világ életében elégedett volt a kávémmal ez a kis mitugrász, pont most találta ki, hogy nem ízlik neki, amikor már tizenegy perce úton kéne lennem hazafelé. Ha vele kitolt a felettese, akkor természetesen ezt át kell hárítania az alkalmazottjaira, hogy érezhesse a hatalmát, milyen undorító dolog is ez.

             Kimentem, eltöltöttem újabb tizenegy percet a konyhán, elücsörögtem szépen az időt. Mielőtt visszaindultam megmikróztam az előbb visszahozott kávét.

            - Parancsoljon, Főnök uram! Az új kávéja, minőségi alapanyagokból, gondosan ízesítettem, ahogy azt ön a legjobban szereti. –a bögréjét az orrához emelte, mélyen beleszippantott mielőtt megkóstolta.

            - Hm, Leila! Látod, pont ezért dolgozhatsz még itt, pocsék munkát végzel, de isteni kávét tudsz készíteni. Tudtam én, hogy többre vagy képes az előzőnél.

            Az a nagyokos még marasztalt is volna, de annyi dolga volt, hogy nem lett volna ideje arra, amit velem tervezett. Szinte sajnálom, az esélye nem lett volna meg rá, de legalább elláthattam volna a baját.

            A színház előtti buszmegállóban egyedül ácsorogtam és vártam a buszra, hogy haza robogjon velem. Az út másik oldalán lévő ’56-os emlékművet figyeltem, amikor eszembe jutott, ma sztrájkolnak a sofőrök, nem közlekednek a buszok. Pedig már vagy húsz perce ácsorogtam ott, több tucat ember ment el előttem, de senki sem figyelmeztetett volna, hogy hiába várok. Mit áll ott az a hülye, biztos gondolták, de hogy szóltak is volna…

            A Széchenyi sétáló utcán ballagtam fáradtan, az üzletek éppen zártak, a szórakozó helyeken pedig kezdett beindulni az élet. Éttermek és gyorséttermekből kiszűrődő illatok miatt nagyokat korgott a gyomrom. Az élettel teli sétáló utcát hirtelen felváltotta egy szűk, mocskos, lepukkant utca, mindenhol szemét hevert. Az emberek összetétele is megváltozott, az előbbi jólfésült, elegánsan öltözködő, egyetemista srácokból és a munkából haza siető férfiakból, nézelődő turistákból álló közeget felváltotta, egy másik társadalmi réteg. Balhés tekintettel, falnak támaszkodva köpködtek, szúrós szemmel végig mértek. Utálok erre jönni, túl szűk ez az utca, romos, használaton kívüli épületek ácsorognak, pedig ez az egyetlen, ami közvetlen a belvárosba vezet. Ezen a kétsávos úton közlekednek a buszok, a mentők is csak erre tudnak bejutni a kórházba. Nyomasztó tud lenni erre egy séta. Pláne ha már kismilliószor megtettem az utat, irtózni tudok csak a gondolattól is, hogy erre kell jönnöm. Sajnos más választás nem létezik, csak két iszonyatosan nagy kitérő.

            Amint kiértem erről az utcáról, a viaduktról visszakanyarodott a fő út, amitől végre egy kis szabadságérzettel sétálhattam tovább. De csakis azután, hogy elhaladtam egy középiskolás kollégium mellett. Az épület előtti fák ágairól csüng a szemét. Tea filterek, zacskók ételmaradékokkal és valamilyen folyadékkal, a járdán zsömlék, konzervek, szétloccsant tojások. Az itt lévő suhancok előszeretettel dobálják meg az embereket, gúnyosan nevetnek, hogy tönkretehették az illető napját.

            Azzal a gondolattal sétáltam tovább, hogy mennyire undorodom már ettől a várostól, amikor a négysávos út melletti két panelház közül furcsa zaj szűrődött ki. Mintha valami huzalt rángattak volna végig a földön, pedig ilyenkor már nem dolgozik senki. A hanghoz hamar társult kép is, egy halványkék folt jelent meg, ami minden egyes zúgással egyre jobban körvonalazódott. Egy bódé, pontosabban egy telefonfülke bukkant elő a semmiből, amire az volt írva, hogy rendőrségi segélyhívó fülke. Mielőtt bármit is reagáltam volna, alaposan körül néztem, nem valami vicces műsor átverésében részesültem-e. Ekkor viszont egy szórakozott, oldalra fésült hajú fickó ugrott elő az ajtók mögül. Valamilyen durva anyagból készült barna zakót viselt, piros csokornyakkendőt hordott, a nadrágtartószíj alatt egyszerű fehér ing díszelgett.

            - Hé, te! –felém baktatott. - Büdös van, koszosak az utcák, nevetségesen öltözködtök, romosak a lakóházak, az ember azt hihetné, 1552-ben van, de sehol sincsenek törökök. Milyen évet is írunk? –rá tekintett a karórájára, ami nem volt több, egy egyszerű karóránál.

            - 2014-et. –nyögtem értetlenül egy választ, nem tudtam hinni se a fülemnek, se a szememnek. A fickó sarkon fordult, közben csettintett egyet a levegőbe, és a fülkéje felé vágtatott.

            - Ezt jól elszámolta, mindig ezt csinálja ez a vén csotrogány, sosem a jó helyen tesz le. –csapkodta meg a bódé oldalát. –Köszönöm az útba igazítást!

            Csak pislogni tudtam, de amint újra felbúgott ez a hang, oda siettem és berontottam az ajtón. Úgy kapkodtam a levegőt, mint amikor hidegvízbe ül az ember az elém tárult látványtól. Ez a kis fülke belülről egy nagy köralapú helység volt, centrálisan berendezve, középen egy üvegoszlop állt, amiben üvegcsövek jártak fel-le. Az oszlop köré egy műszerfal épült, ott járt körbe-körbe a rejtélyes idegen, ügyet sem vetett rám. Lépcső vezetett fel egy felső szintre, amit nem láttam be teljesen.

            - Ez… Ez a hely… ­–próbáltam megszólalni.

            - Ez a hely belülről nagyobb, igen, ezt minden ember megjegyezte eddig. Nem tudom, miért olyan hihetetlen. –rám emelte a tekintetét, és elmosolyodott. - Most jobb, ha kapaszkodsz!

            Az egész helység vadul rázkódni kezdett, amitől térdre rogytam, a férfi meg is jegyzete, hogy ő előre szólt.

            - Mi ez az egész? Ki vagy te?

            - A Doktor! –felelte könnyedén.

            - Doktor? Milyen Doktor?

            - Hát… –széttárta a karját. - Egyszerűen csak a Doktor.

            - Hol vagyok most, hová vittél?

            - A Tardis-ban vagy, az űrhajómban, egy időgép belsejében. Igazából… Nos, igazából nem tudom, hogy hol vagyunk, sem azt, hogy mikor. Megzavartad a Tardis-t, amikor elindultam 1552-be.

            - Miért akarsz odamenni? –kérdeztem, miközben feltápászkodtam a földről.

            - Hogy a szemtanúja legyek valami csodálatos tettnek. –nagy szenvedéllyel kezdett bele a mesélésbe, néha még táncolt is, imitálta az eseményeket. - Hogy megnézzelek titeket, egrieket, ahogy hősiesen helytálltok a várfalakon, minden férfi, nő és gyermek együtt küzd a török veszedelem ellen, és nagy megpróbáltatások árán, de sikerül megfékeznetek őket. Nem mindennap lát ilyet az ember, tudod?

            - Ez hihetetlen…

            - Ideje, hogy haza vigyelek. –felelte hirtelen lehiggadva és komoran.

            A Doktor oda ment a vezérlőpulthoz, meghúzott rajta pár kart, amitől felbúgtak a Tardis sajátos hangjai, majd újabb rázkódás következett, mielőtt megálltunk volna. Amikor kiléptem az ajtón, teljesen máshová kerültem, teljesen más időben, mint ahonnan elindultam. Késő este, mélyen a belvárosban, az Érsekkertben rakott ki. Távolabb volt, mint a munkahelyem, ahonnan először haza indultam. Nem akartam még egyszer megtenni ezt a nyomasztó sétát, elegem van ebből a hülye városból, az emberekből…

             És ekkor öntöttel el egy adrenalin löket, végre kezdtem felfogni, hogy mi is történt velem. Olyan érzés volt, mint amikor valami baleset ér, mintha meg sem történt volna, csak halovány emlékképekből próbálom összerakni az elmúlt eseményeket. Beszálltam egy fából készült telefonfülkébe, ami belülről sokkal nagyobb, utaztunk a térben és időben. Odabent alig telt el pár perc, míg idekint órák múltak el... A más emberek által okozott kínokkal teli, unalmas életem fordulópontot vett. Megcsapott a szerencse, végre valami kiszakíthat ebből a környezetből, amiről úgy érzem, hogy csak elpusztítani tud. Hihetetlennek tűnt, de nem én találtam a Doktorra, ő talált rám, miért ne lenne lehetséges, miért ne futhatnánk össze, csak úgy, miért ne mosolyoghatna rám a szerencse.

            - Doktor! –szóltam utána. A résnyire nyitott ajtón dugta ki a fejét, a szemöldökét felemelve tekintett rám. Meg kell hagyni, jó képű volt, de nem is igazán ő vonzott, hanem az élete. Csak egy kis ízelítőt kaptam belőle, de máris függőnek éreztem magam. Talán ha megkérném, hogy vigyen magával…

            - Parancsolsz?

            - Nincs kedved meginni…

            - Imádom a teát! –kiáltotta lelkesen, majd kiugrott a Tardis-ból. Egy egyszerű kulcsot vett elő, azzal zárta be az ajtót.

            - Egy kulcs? Van egy űrhajó időgéped, és egy egyszerű kulccsal zárod az ajtaját. Nincs valami szuperzárad?

            - Miért? –nézett rám zavarodottan. - A kulcs az jó, a kulcsok jók, szeretem a kulcsokat, nem kell sokat bíbelődni velük. –felpöccintette a levegőbe, majd amikor elkapta, zsebre vágta azt.

            - Egyébként Leila vagyok.

            - Nagyon örvendek, Leila. –a Doktor megigazította csokornyakkendőjét, majd tartotta karját, hogy karoljak bele.

            Van itt egy középkori étterem, fa tálakba teszik az ételt, kényelmetlen fapadokon kell ülni, gyertyákkal világítanak, nagyon hangulatos, gondoltam tetszene a Doktornak ezért oda vittem, ha már 1552-ről volt szó. Közvetlen mellette van egy szórakozó hely is, ahová a fiatalok sokasága gyűlik.

            - Ki vagy te valójában, Doktor, honnan jöttél? –faggatóztam, miközben szürcsölgettük a teánkat.

            - Egy másik bolygóról, a Gallifrey-ről származom. A népem odaveszett az idő háborúban, azóta csak utazgatok.

            - Ez olyan hihetetlennek hangzik, komolyan földönkívüli vagy? – kellemetlenül el nevettem magam zavaromban.

            - Most utaztunk előre az időben pár órát, egy olyan fülkében, ami belülről sokkal nagyobb, és még kételkedsz? –megfogta a kezemet, és oda tette a szívére, éreztem a dobogást, aztán áthúzta kezem a jobb oldalra, ahol szintén éreztem dobogást. - Ki más büszkélkedhetne két szívvel, ha nem egy jóképű, időutazó földönkívüli, hah?

            Mulattuk az időt, iszogattuk a teát, nevetgéltünk, a Doktor pedig mesélt a kalandjairól. Bárcsak én is láthattam volna bolygó tolvaj idegeneket, valóságot megszüntető bombát, olyan lényeket, akiknek csak akkor van fizikai formájuk, ha rájuk nézünk. Na, jó, azt inkább nem. De látni a múltat, látni a jövőt, más galaxisokat. Bármit megtennék, csakhogy itt hagyjam az eddigi életem. Azon kattogtak a fogaskerekeim, hogyan kérhetném meg, hogy vigyen magával. Nem akartam lerohanni egy ekkora dologgal. Nem is igazán éreztem helyesnek, hiszen csak most találkoztunk. Viszont ha nekem változás kell, egy kis élet...

            - Nincs szükséged egy útitársra esetleg?

            - Túlságosan is veszélyes lenne.

            - Én pont erre vágyom, egy kis izgalomra a hétköznapjaimba, nem akarom irodai kukacként leélni a hátralevő időmet. Ilyen sci-fi életre vágyom, mint amilyen a tiéd.

            - A Földi élet is elég sci-fi. Olyan bolygón éltek, amit előttetek egy másik faj lakott, akik kipusztultak egy globális katasztrófa során. Olyan állatok élnek, akik csak egy bizonyos közegben képesek életben maradni. A kutyák és emberek barátságot kötnek egymással. Disznókat öltök le, megsütitek a vérét, és megeszitek azt. Mi ez, ha nem sci-fi élet?

            - Ez nem ugyanaz! –úgy éreztem magam, mint egy csalódott kisgyermek, aki a csokijáért könyörög.

            Már majdnem távozni készültünk, hogy visszasétáljunk a Tardishoz, amikor sikoltásokat hallottunk, és az emberek kirohantak az épületből. Úgy tettünk mi is, hogy szemügyre vegyük mi is történik, ekkor láttuk, hogy az éget hatalmas, fémesen csillogó porfelhők lepték be. Akkorák voltak, mint két-három focipálya. A távolban az egyik ereszkedni kezdett egyenesen rá a Bazilikára. Sajnos a többit már kitakarták a fák lombjai, annyit viszont láttunk, hogy a Bazilikának nyoma sem maradt. További sikolyokat hallottunk hirtelen megszűnni, épületek összeomlani, villanypóznákat és fákat kidőlni.

            - Sci-fi életet emlegettél? –kérdezte döbbenten.      

            - Mi folyik itt?

            - Nos, mint időutazó, afelől biztosíthatlak, a világ nem ma fog véget érni, de a városod sorsáról sajnos nincs tudomásom.