Azt hiszem, a napokban megtörtént velem az, amire mindenki vár. Amit sokan úgy neveznek, szerencse, mások úgy hívják, csoda. Én az utóbbira szavazok, hiszen tudom, léteznek csodák, még ha sokszor nem is hiszünk bennük.

Az említett csoda úgy érkezett, mint derült égből a villámcsapás. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben ritkán bújt elő a nap a felhők közül. Történt ugyanis, hogy rájöttem, nem vagyok ostoba, nem vagyok ütődött, és legfőképpen: egyáltalán nem kell bánnom, hogy megszülettem, ugyanis létezik a világban valaki, aki látja, amit én látok, aki érzi, amit én érzek. Ennél nagyobb csodát nem is várhattam volna.

Az illetővel való véletlenszerű megismerkedésem felidézte bennem a régmúlt, beforrott sebek emlékét. Azokét az időkét, amikor teljesen kilátástalanul tengettem mindennapjaimat, semmi sem volt elég jó nekem, és dacolva a világgal, lehajtott fejjel, mp3-lejátszómat bömböltetve, mogorva ábrázattal róttam az utcákat, teljesen egyedül. Most is gyakran sétálgatok magányosan, a különbség „csupán” annyi, hogy most nincs mp3-lejátszó (rájöttem, nincsen rá szükség, hiszen a természet hangjai, suttogásai maradéktalanul kielégítik szükségleteimet), nem járok lehajtott fejjel, sőt, még mosolyogni is szoktam az arcomba toluló légáramlattól vagy éppen a szemembe sütő nap miatt.

Az utóbbi időben megpróbáltam más lenni, mint aki vagyok valójában. Igyekeztem társasági életet élni, minél több emberrel körülvennem magam. Ez többé-kevésbé sikerült is. De inkább kevésbé. Rövid barátságok születtek csupán erőfeszítésemből. Rövid, felszínes barátságok. Aztán rájöttem, ezek nélkül is képes vagyok teljes értékű életet élni. Sőt, valójában még teljesebbet, mint velük. Nem küszködöm hát tovább, úgy döntöttem.

Mostanában elég gyakran eljárok futni. Kétféleképpen is szoktam. Egyrészt a közeli sportpályán, másfelől lelkem bolyongós útjain. Nem is tudom, melyik a nehezebb. Előbbire nehezebben veszem rá magam, mivel elég lusta vagyok, ha fizikai megerőltetésről van szó. Utóbbira könnyen kapható vagyok, ugyanakkor ennek megvan az a veszélye, hogy eltévedek, és többé nem találok vissza. Gyakran előfordul, de én nem tanulok a hibáimból, újra és újra megismétlem azokat.

Persze, mondhatnánk, minek gondolkozom annyit, ha egyszer ártalmas tud lenni? Talán éppen ezért. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy a tudósnak, akinek vérében van a matematika, azzal kell foglalkoznia. Akinek génjeibe a sportolás iránti szeretetet táplálták, abbeli képességeit érdemes továbbfejlesztenie. Aki küzdésre termett, küzdenie kell. Akit pedig a magányra szánt az ég, egyedül kell megtalálnia a válaszokat, a helyes utat.

Azt hiszem, most már könnyebb lesz, hiszen tudom: nem vagyok teljesen őrült. Csak félig.