Az utolsó délután

Milyen jókedvű voltál azon az utolsó délutánon…

Azon kevés alkalmak egyike volt, amikor ráértem. Ráértem veled lenni, ráértem Rád figyelni, ráértem mosolyogni és ráértem szeretni Téged.

Az a délután csak a Tiéd volt. A Rendelőintézetben voltunk, a sebészeten vártunk a sorunkra és közben beszélgettünk.  Nagy adomány volt ez, hiszen novemberben az idő nálam mindig nagy kincs. Az iskolában is hajtás volt, az egyetemen is vizsgaidőszakra készültünk, sűrűsödtek a zárthelyik és a vizsgák, a Kastélyban szavalóversenyt tartottunk.

Azt a napot akkor 15 évvel ezelőtt neked rendelte a Sors. Jó volt látni a mosolyt az arcodon, jó volt hallani vidám hangodat. Akkor még nem tudtuk, hogy néhány óra múlva elnémulsz.

Apu hazavitt Téged és én is elindultam haza kis családomhoz. Éppen nekikezdtem az „esti műszaknak”, mikor szólt a telefon. Húgom, Judit hívott, hogy menjek, mert Anyut rohammentő viszi Kistarcsára a kórházba.

-          Mi, hogyan? – kérdeztem, hiszen alig egy órája váltam el tőle és még „semmi baja” nem volt.

A tényekkel nem lehetett vitatkozni, irány a kórház. Judit Anyut kísérte a mentőben, mi kocsival rohantunk.

-          Mi történt, mit mondott? – kérdeztem.

-          Semmit- mondta a húgom.  A mentőben egész úton összeszorított szájjal feküdt és nem mondott semmit. Fogtam a kezét és nem mondott semmit.

Ő már tudta. Tudta, hogy az út végére ért. Még tesz majd néhány tétova lépést, de innen már nem lehet visszafordulni.

Hamarosan csövek lógtak ki belőle, úgy kapta az oxigént. A szemével beszélt, azzal kérdezett és valami artikulálatlan hang jött ki a torkán.

Apu ott toporgott az ágy mellett. Vigyázott rá még ott is. Megszokta a 27 év betegség alatt. Mint jó katona  az őrhelyét, később sem hagyta ott egy percig sem Anyut.

Én már önző módon siettem volna vissza az iskolába, ő még betakargatta egy kicsit.

-          Vágják le a körmét a lábujjain, mert túlságosan nagy. – kérte a nővérkét az intenzív osztályon. Neki ez még akkor is, ott is fontos volt.

Csendesen félrehúztam az orvost. Arra kértem, szóljon nekem egy-két nappal előtte, ha már úgy látja, vége az útnak…

Aztán ez is bekövetkezett.

-Most – mondta, most már készülhetnek rá.

Ó Istenem, tudtuk 27 éve, hogy beteg, mégis milyen szörnyű volt szembekerülni a semmi tényével.  Mert mivé is lesz az ember? Semmivé? Por és hamu? Lélek, amelyik hazatalál? Azt hiszem ez utóbbi.

Utolsó óráiban próbáltam erőt adni neki, én a kifosztott, én a kiüresedett.

-          Ne félj, vigyázok rád – mondtam neki  -  segítek majd neked. Hittem is ebben, úgy éreztem képes vagyok rá.

-          Jó legyél – ráztam meg gyengéden. Meztelen testét átölelve tartottam a karomban. Mikor is volt ilyen, hogy Édesanyám mellén feküdtem? Csecsemőkoromban. Amíg szoptatott. Akkor ő táplált és adott erőt nekem, most fordított volt a szereposztás.  Tekintetem a szemébe mélyesztve tartottam őt és úgy éreztem, mintha eggyé forrnék vele.

Valamit mondani akart. Nem értettem. – Le tudod írni? – kérdeztem. Bólintott. Kis noteszt kaptam elő és ő ákom-bákom nagy betűket írt egymásra. Nagy nehezen elolvastam: -Bot.  A botodat akarod? – kérdeztem. Megnyugodva intett a szemével. Felkaptam az ágya mellett levő botját és ráfektettem a mellkasára. Gyengéden szorítva ölelte magához. Megnyugodott. Tudta, hogy most már baj nélkül indulhat. Pillái lecsukódtak, arca kisimult. Már nem vett tudomást rólunk. Fontosabb dolga volt. Útja végére ért, várták őt odaát szerettei, akik megelőzték: szülei, rokonai.

Apu még betakargatta. Azt hittük csak elaludt. Nehezen, de kijöttünk az intenzív osztályról. Mire leértünk a lépcsőn már odaát volt. Boldog volt.