Theresa Harris teljesen összezavarodott William viselkedésétől. Egész úton hazafelé azon gondolkozott, vajon mit tett, amire a férfinek így kellett reagálnia. Ez csak egy ártatlan csók volt, mégis William úgy viselkedett, mintha valamilyen bűnt követett volna el. Nem értette. Felment a szobájába, felkapcsolta a kis villanyt, majd hosszasan olvasgatta Elisabeth levelét. Titkon ő is vágyott egy ilyen szerelemre, arra, hogy valakihez tartozhasson. Bár tisztában volt vele, hogy jelenleg más és sokkal fontosabb dolga van. Nem szabad hagynia, hogy egy románc a titokzatos íróval elvonja a figyelmét. Igaz, hogy William vonzó férfi és a megközelíthetetlensége miatt sokkal érdekesebb, nem is beszélve a szeméből sugárzó szomorúságról, és az arcáról leolvasható bűntudatról. Valami szörnyűség kellett, hogy történjen vele. Valami, ami talán örökre bezárta a szívét.

***

William Taylor, mint a tornádó úgy söpört végig a kihalt utcákon, de ezúttal nem állt meg gyönyörködni az utat szegélyező fákban. Becsapta a bejárati ajtót, ami majdnem tokostól esett ki a hatalmas erőtől. Zihálva kapkodta a levegőt, a torkát egy furcsa érzés szorongatta. Micsoda ostobaságot tett! Miért? Miért kellett ezt csinálnia? Theresa nem érdemli ezt. Többé nem találkozhatnak. Nem játszhat a tűzzel! Nem szabad. Akkor, azon az estén megfogadta, hogy többé nem nyitja ki a szívét senki előtt. Ő egy veszélyes fenevad, aki magányra ítéltetett attól a perctől, hogy az árnyak világába lépett. Az ő választása volt. Ő akarta így. Vezekelnie kell a múltja miatt. Miatta semmisült meg a szülővárosa, aztán a szörnyűséges bűn Ő ellene. Elég volt a katasztrófákból. Ehhez kell magát tartania. Nem láthatja többé Theresát.

Aztán eszébe jutott a levél, amit a nő olvasott fel neki a könyvtárban. A szíve összeszorult az emléktől. Még jobban feléledt a bűntudat benne. Megbocsáthatatlan, amit tett.

***

Az elkövetkező napok csigalassúsággal vánszorogtak tova, Theresa Harris egyre csak magát hibáztatta. William nem jelentkezett. A nő annyira rosszul érezte magát, hogy a könyvtárba sem ment el az ominózus este óta. Madison naplója érintetlenül hevert az éjjeliszekrényén.

Lement a konyhába egy pohár narancsléért, mikor csengettek. Először nem ismerte meg az ajtóban álló férfit.

– Hello Tess – üdvözölte a férfi széles mosollyal, ő ekkor ismerte fel. Trevor volt az. – Adam itthon van?

– Még nincs. Elment valahova a kocsi miatt, valami bigyó elromlott rajta, de szerintem bármikor hazaérhet – válaszolta. – Gyere be és várd meg!

– Nem akarok zavarni – mentegetőzött a másik.

– Nem zavarsz. Épp egy pohár üdítőt akartam inni. Kérsz valamit? – azzal elindultak a konyha felé.

– Egy kávét szívesen meginnék – leült az egyik székre és kinyújtotta hosszú lábait.

– És hogy érzed magad Huntsville-ben? – kérdezte Theresa.

– Tetszik, jó kis hely. Mikor megtudtam, hogy áthelyeznek, nem örültem neki, de végülis kezdem megszeretni – belekortyolt a forró italba, amit a nő tett elé, majd folytatta. – Kedvesek az emberek, a kollégák befogadtak és anyámnak is tetszik.

– Vele élsz? – meglepettség tükröződött Theresa hangjában, hiszen furcsa volt a mai modern világban, hogy egy harmincas férfi az anyjával lakik.

– Igen, ezt biztos furcsállod, de apám halála után nem hagyhattam egyedül.

– Szép dolog. És szerintem egyáltalán nem furcsa – vonta meg a vállát a nő. – Én is hazajöttem, mikor kellett és azóta vigyázok apura.

– Vannak helyzetek, mikor a család az első – értett egyet Trevor. – Talán régimódi felfogás, de ha baj van, az ember csak a családjára számíthat.

– Egyetértek. Nem haragszol, ha kérdezek valamit? – váltott témát Theresa.

– Kérdezz bármit – mosolyodott el pajkosan Trevor, de a kérdés nem egészen olyan jellegű volt, mint amire számított.

– Mit tudsz a nyomozásról anya ügyében? Adam nem hajlandó semmit sem mondani, amivel halálra idegesít.

– Nem haladunk túl fényesen – sóhajtotta a férfi őszintén. – Fogalmunk sincs, miféle állat képes ilyen sebeket okozni. Minden áldozaton ugyanaz a nyom található.

– Hány áldozat van? – érdeklődött Theresa.

– Tíz – vallotta be Trevor. – Senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit. Kísérteties. És mindet ugyanott találtuk, a Hudson utcán.

– Tudod, hogy ki volt George Madison? – hozta fel a témát a nő, de nem tudta miért beszél erről a számára ismeretlen, és ellenségnek titulált rendőrökhöz tartozó férfinek.

Trevor szemében különös fény gyulladt e név hallatán, mintha düh sugárzott volna a tekintetéből.

– Futólag hallottam már. Valami nemes volt, aki valaha itt élt.

– Szörnyű, embertelen alak volt – sziszegte Theresa. – De nem is ez a lényeg. Mikor anyát megölték az ő naplóit olvasta, és felhívott, hogy talált valamit és a segítségemet kérte. Néhány perccel később már halott volt. Ő ok nélkül sosem kérte volna, hogy hagyjam a munkám és jöjjek ide.

– Tudod, mire bukkant a mamád? – kérdezte a kelleténél kicsit izgatottabban Trevor.

– Fogalmam sincs – hajtotta le a fejét Theresa. – Annyit tudok csak, hogy akkoriban, mikor Madison itt élt, hasonló esetek tizedelték a lakosságot. Egy rablóbandára gyanakodtak, akik állattámadásnak álcázták a gyilkosságokat. De igazából fogalmuk sem volt, mi történik. Rettegés uralkodott az emberek között. Nem mertek az utcára menni sötétedés után.

– Érdekes – jelentette ki Trevor. – Valami újjal és veszélyessel állunk szemben, Tess. Én a helyedben óvatos lennék. Ne keveredj bele semmibe.

– Óvatos vagyok, de tudnom kell, ki ölte meg anyát és miért.

– Ha új fejlemény van, megsúgom – kacsintott a férfi. Talán titkos szövetségest talált? – reménykedett Theresa.

***