3. fejezet

A múlt árnyai

William Taylor pontosan tudta, hol találja őket. Ahogy leszállt az éj, elindult. Végigsétált a város főutcáján, a Hudson utcánál jobbra fordult, majd megtorpant. Még egyszer átgondolta, amire készül, majd ismét megbizonyosodott róla, hogy helyesen teszi. Muszáj. Theresa érdekében. Könnyed mozdulattal leemelte a csatorna fedelét, majd elindult lefelé a létrán. Odalent bekapcsolta az elemlámpáját, beleszagolt a levegőbe. Egy patkány átszaladt a lábán, ami egy újabb fejezetet idézett fel a múltjából. Egy olyan fejezetet, amelyre gondolni sem szeretett. Megvilágította a hosszú, büdös, vizes folyosót és elindult a falon található karmolás nyomok után. Az orrát vérszag csapta meg, és tudta, merre kell mennie. Az egyik sarokban a sötétben megpillantott egyet, amint valamin lakmározott. Az hátrafordította a fejét, de nem indult el az idegen után. A vérszomja erősebb volt. Megállíthatatlanul haladt előre William, mikor egy hang megszólalt a háta mögött.

– Úgy emlékszem megmondtam, hogy ha még egyszer a területünkre pofátlankodsz, megöllek! – mondta, és William felismerte rögtön.

– Beszélnünk kell! – fordult meg, és a lénnyel találta magát szemben. Magasabb volt, mint ő, úgy tornyosult föléje, mint egy óriás. Hosszú, kampós orra megtévesztően jól érzékelt minden szagot. Hegyes fogai kilógtak a szájából, vörös szemei gonoszul fénylettek. Hosszú, vékony ujjai között egy felismerhetetlen állattetemet szorongatott, karmai belemélyedtek annak húsába. Gusztustalan egy teremtmény – jegyezte meg gondolatban William. Félelmetesebb, mint amire emlékezett.

– És mit akarsz tőlem? – a hangja mély volt és gonosz. Bármely halandó futva menekült volna csupán a látványa miatt, de William szilárdan állt előtte.

– Tudom, hogy itt vagytok és mit műveltek – kezdte, erre a másik fura morgó hangot hallatott. – Nem ezért jöttem. Nem vagyok elég erős, hogy szembeszálljak veletek, csak azt akarom, hogy hagyjátok békén Theresa Harrist. Ő nem tud semmiről, nem kell bántanotok és én teszek róla, hogy ne is tudjon meg semmit.

– A Harris lány? Régóta figyeljük. De mondd csak, miért tennék szívességet annak, aki elárult?

– Én nem árultalak el, Arthur. Nekem soha nem volt közöm hozzád. Az, ami akkor történt, véletlenek sorozata volt.

– Véletlenek sorozata? – kacagott fel, ami még ijesztőbbé tette. – Miattad lett oda minden, te kis nyomorult! – azzal megragadta William torkát, és a falhoz nyomta. Williamen azonban az ijedtség legkisebb jele sem volt látható.

– Én csak szerettem egy nőt, akit nem lett volna szabad. Nem ellenetek tettem, amit tettem. Nem tudtam, milyen következményei lesznek – lihegte az erős szorítás alatt.

– És ahogy látom, nem tanulsz a saját hibáidból. Megint van képed ide jönni egy ostoba nő miatt. Egy ember, William? Mi dolgod neked folyton velük?

– Sok bűnöm van, amiért vezekelnem kell, eszerint élem az életem. De lehetséges velük együtt élni, Arthur. Lehetséges a béke.

– Nekem ne süketelj itt békéről, ebben az ocsmány odúban, ahol évtizedek óta bujkálnunk kell. A te fajtád talán el tud köztük vegyülni, de mi? – mutatott végig a testén. – Több mint száz év kellett ahhoz, hogy kiheverjük, rendezzük erőinket azután, amit azok a fekete ördögök elkövettek ellenünk. Azt hiszed, megelégszünk azzal, hogy itt nyomorogjunk? Minden teremtménynél erősebbek vagyunk. Nem tud megállítani bennünket senki.

– Én nem is akarlak megállítani. Nekem megvan a saját életem. Csak Theresa életét kérem tőletek. Az anyját már megöltétek…

– Apropó, Theresa anyja…