5. fejezet

Trevor

Trevor Scott remegő kézzel vette elő a zsebéből a papírost, amit délután a Harris házban gyűrt oda. Fogalma sem volt, honnan kerülhetett Theresához és vajon észreveszi-e, hogy eltűnt. Nem érdekelte. Tudnia kellett, mi állt benne. Abban biztos volt, hogy az Ő kézírása volt. Senkiével nem tudná összetéveszteni e gyöngybetűket. Hiszen ő tanította írni és olvasni.

Alig várta, hogy véget érjen a műszakja és rohanhasson haza elolvasni. Leült az ágyra és mély levegőt vett, mielőtt hozzáfogott.

„Drága William!

Ma kimentem közéjük, míg apám a városba ment. Tudom, hogy nem lenne szabad, de szeretem őket, barátok lettünk, még ha nem is engedélyezett. Apám ezért bizonyára dühös lesz rám megint, de ők is érző lények és joguk van a tudáshoz és szeretethez.

A legjobban Amman fejlődik, aki nagyon eszes és intelligens. Alig két hónap alatt megtanulta leírni az abc-t, és már angolul olvas és beszél. Néhol hibázik ugyan, de egyikünk sem hiba nélkül való.

Beszélgetéseinkből kiderült, hogy ő a törzsfőnök fia. Mint elmondta, kötelességének érzi, hogy segítse, és megvédje a testvéreit, akár az élete árán is. Ezért szállt már többször szembe apámmal. Bevallom, féltem az életét, ismerve, hogy apám milyen kegyetlen tud lenni.

Közel érzem magamhoz, bátran állíthatom, hogy barátok lettünk. Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Órákon át beszélgetünk az élet dolgairól és egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy nem a rabszolgák közé való.

William, van egy merész tervem, még beszélni is alig merek róla. Veszélyes, tudom. De kérem, értse meg szándékaim és támogasson az elutasítás helyett! Tudtomra jutott, hogy itt is működik a Földalatti Vasút nevű szervezet, mely a rabszolgák kiszabadításában segédkezik. Ha sikerülne kijuttatnom őket innen, esélyük lenne egy jobb életre Északon. Már beszéltem az illetékesekkel és az ügyem megfontolás alatt van. Őrültség, tudom. Apám, ha rájön, megöl érte. Ám érzem, hogy ezt kell tennem! Amman és törzsének tagjai szabadságra születtek. Én leszek az, aki leoldja lábaikról a súlyos vasláncot!

A mielőbbi viszontlátás reményében:

Az ön Elisabethje”

A levél olvasása olyan volt számára, mintha tőrt forgattak volna a szívében. A drága, jó Elisabeth kisasszony, az a könyörületes, jóságos angyal, akit hidegvérrel megölt a vérszívó! Ő ott állt, de a vas szorítása miatt nem tehetett semmit. Pedig ha lehetett volna… szétmarcangolta volna azt a szörnyeteget! Remélte, hogy azóta a poklok lángján ég! Azonban ha nem is rajta, de a többi lelketlen lényen bosszút álltak! Megölték őket. Most is így fog történni! Esélyük sem lesz további bűntényeket elkövetni. Szemmel tartja őket! Ezért jött vissza.

A keze ökölbe szorult a gondolatra, ahogy elkeseredettségében az asztalra csapott, az megrepedt. Hatalmas erejét gyakran nem tudta kordában tartani, pedig a hosszú évek alatt már megtanulhatta volna. A levél szomorú emlékeket idézett fel benne arról a nőről, aki élete legnagyobb szerelme volt. Persze Elisabeth kisasszony nem viszonozta az érzéseit, de szerette, őszinte barátnak tartotta. Tartozott volna neki annyival, hogy megvédi, vagy ha ez lehetetlen, akkor legalább a gyilkosán bosszút áll. De elbukott. Cserbenhagyta a nőt, és a bűntudat azóta is kínozza.

– Mi volt ez? – nézett be az idős nő a szobába.

– Semmi – hárította el a kérdést Trevor.

– A semmitől tört össze az asztal? – kérdezte rosszallóan csóválva a fejét.

A nő öreg volt, túl lehetett már a nyolcvanon is. Az arcára mély redőket rajzolt a kor, barna szemei Trevor szemeit mintázták. Alacsonyabb volt a férfinál, de nőnek magas. Hosszú, sötétkék szoknyát viselt egy kék blúzzal, a ruháját kötény védte. A kezében bot. Már nehézkesen járt, sajogtak a csontjai.

– Csak egy emlék… amire nem szívesen gondolok vissza – rendezte el ennyivel a férfi. Nem volt kedve beszélni az érzéseiről.

– Kész a vacsora – vetette oda az asszony.

Trevor felállt, a levelet a zsebébe tette és elindult a nő után a konyhába. Az asztalon ott gőzölgött a finom étel. Egy hatalmas tál petrezselymes burgonya és hozzá frissen sütött steak. Ez volt Trevor kedvence. A nő mindig igyekezett a kedvében járni.

– Milyen napod volt? – terelte a beszélgetést más mederbe az asszony, mialatt szedett magának egy kisebb adagot. Már nem volt jó az étvágya sem.

– Tegnap megint eltűnt valaki – felelte Trevor és beleharapott a jól átsütött húsba. Az íze kellemes volt, sós, kellőképpen fűszeres. – Ezúttal egy fiatal fiú. Muszáj lesz tennünk valamit!

– Kevés vagy hozzá egyedül, te is tudod! – próbálta csitítani. – Megölnek, ha rájuk támadsz.

– Annál én fürgébb és ügyesebb vagyok, Suzan – felelte higgadtan, tapasztalt harcoshoz illően. – Akkor sem voltunk sokan, mindössze nyolcan.

– Az pont héttel több a jelenlegi létszámnál – vágott a férfi szavába.

– Nem tudod, milyen ez. Sosem kellett megvédened magad, sosem kerültél olyan helyzetbe, mint…

– Igen, igen. Ismerem a meséid a hiénák támadásairól, de…

– Nincs semmi de! Suzan, azok nem mesék! Megtörténtek, átéltem és túléltem őket! Hozzájuk képest ezek a vérszívók kis nyuszikák! Elbánok velük könnyen!

– Nem akarom, hogy bajod essen, apa – nyúlt a keze után a nő.

– Mondtam, hogy ne szólíts így! – tolta el Trevor a feléje nyúló kezet. – Óvatosnak kell lennünk, Suzan! Nem értenék meg!

– Tudom… ebből állt az egész életem!

– Ha lett volna rá mód, hogy téged is beavassunk, megtettem volna. De nem volt. Ehhez egyedül kevés vagyok.

– Sohasem mondtam, hogy akarnám. Én embernek születtem és úgy is akarok meghalni!

Az anyjára hasonlít, jegyezte meg gondoltban a férfi. A nő elfogadta ami, de sosem engedte, hogy ez túlságosan áthassa a család életét. Suzan is ilyen volt. Feláldozta az életét érte, hogy vele legyen.

Egy ideig halkan ették a vacsorát, majd Trevor szólalt meg.

– Holnap, ha nincs ellene kifogásod, szeretném áthívni a kollégámat Adam-et és a húgát.

– Rendben, majd készítek vacsorát.