Katonaként sorakoztak a tégelyben a kis korongok, melyeket jóformán frissen ütöttek ki az öntőformáikból, s most bevetésre kerülnek az emberi egzisztenciát növelő hadi gépezetbe. Elszórva emberek százai közt meglapulnak a zsebeikben, mozgatják a kapitalista gazdaság elnyűhetetlen kerekét.

S itt emeljünk is ki egyet, melynek kalandos élete, csak itt kezdődik, ahogy csupasz fém teste kézről kézre járva kisebb karcolásokat szerezve bizonygathatta volna miket élt meg. Ám nem tette, még akkor sem mikor egy gengszter talizmánjává nőtte ki magát, s az ujjak első percének tetején hullámozva hirdette gazdája státuszát. Nem kérkedett akkor sem, mikor az emberek feje fölé röppent pörögve, bár andalító hangot hallatott, melyhez akár gitárt is lehetett volna hangolni.

Egy ilyen pendülést követett egy dörrenés, mely akkori gazdája halálát okozta, s így talált ő új otthonra. Mert egy rendőrtiszt végzett a gengszterrel és trófeaként a fémet eltette. De nem sokáig volt a rendőr tulajdona sem. Ugyanis ajándékul szolgált a kékruhás fiának, hogy szerencsét hozzon neki. A fiú köszönetként tisztelgett az apja előtt, mintha kitüntetést venne át, s az apja mosolyogva viszonozta. Az ifjú sokra becsülte a kicsiny korongot, magával vitte mindenhová.

Csak évekkel később csusszant ki a megbecsült érme a zseb aprócska lyukán, s gurulva a küszöb alatt megbújt egy padlórés keskeny hasadványán. Innen látta amint a házhoz egy katona érkezett, s mind a fiút, mind apját a kötelesség teljesítésére elviszi. Visszajönni egyiküket sem látta már többé senki.

Az évek homokóraként peregtek, s az egyelten társa egy leesett fogpiszkáló lehetett volna, ám az nem rejtőzött tapasztalt kommandós módjára, így a porszívó által a takarítás lett a végzete. De rá ez nem volt hatással, a résbe erősebben kapaszkodott, mint a körülötte levő por és egyéb holmik.

A házra az üresség gyásza ült egy időre, majd újra megtelt élettel. Családok jöttek, mentek. Szerelem, gyerekek, költözés, halál. Folyamatosan zajlott a dráma. Nem úgy a küszöb alá szorult tárgy életében.

Őrá csak a por telepedett, barátai pedig a csótányok lehettek volna, melyek egyre többen lettek. Megpróbálták megkóstolni, de a kemény fém, nem az ő ízlésüknek való. Így hát nem alakult ki szoros barátság, ami nem is volt nagy baj, hiszen hamar fólia alá került a ház és az élősdik miriádjai holtan hevetek a réseket eltömve.

Az apró érme azt sem tudta mióta lehetett a vájatban, mikor már a körülötte lévő fát is kikezdte a könyörtelen idő vas foga. Valószínűleg ezért kezdtek bele a ház jelenlegi tulajdonosai az átalakításba, felújításba, esetleg a menthetetlen épület lebontásába. És így lelt újabb gazdára a kis érme.

A munkás, aki a küszöböt felfeszítette azonnal zsebre vágta a koszos kis fémdarabot. Csak mikor otthon elővette döbbent rá, hogy nem átlagos darab került a birtokába. A fémpénz örvendezett volna, ha képes rá, mivel most létezésében először megtisztították. Azonban hamar lelombozódott volna, hisz a tisztítás után egy elzárt csomagolásba került, mely szűkebben ölelte körbe, mint bármelyik zseb, melyben annak előtte volt.

Utolsó megpróbáltatása mégis megérte, hisz a kibontása után nem csak fény érte, de gondos kezek egy tatóra helyezték, s üvegburával vették körül, hogy mindenki szemügyre vehesse a magán hordott szakállas arckép profilját.

–És gyerekek. –kezdte a tanító célzatú monológot a tárlatvezető. –Ez pedig a legrégebbi Lincoln érme, melyet a múzeumban őriznek. Az értéke egy cent volt a saját korában 1909-ben, ma 1400 dollárt ér. A múzeum egy magángyűjtőtől vásárolta meg egy aukción. –fejezte be mondandóját az unottan bámészkodó kamaszoknak.