Április bolondja

    Pontban délután kettő órakor telt le Nagy Krisztián munkaideje.

 A nagynyomású alumínium öntödében dolgozó fiú alig várta, hogy kiléphessen az alumíniumfüsttel teli gyárból, s a csodálatos napfényben fürdőző frissen vágott fűtakaróra léphessen.    Ezen a gyönyörű pénteki napon, persze nem a fűre taposás jelentette neki a fénypontot, hanem a várva várt meccsnézés a jóbarátaival.    Az este nyolckor vetítendő Real Madrid - FC Barcelona összecsapásának a kezdetéig még bőven volt ideje hazamenni, megfürdeni, felöltözni és szép nyugodt tempóban elsétálni a bevásárló központig. 

      Néhány doboz sör, három csomag chips, némi pörkölt sós mogyoró helyezkedett el Krisztián bevásárló kocsijában.    Mi másra lenne szükség egy rendkívül izgalmas focimérkőzés nézéséhez?    A majdnem kereken egy órára tervezett, ám negyed óra alatt letudott bevásárlás után, a közeli park egyik üresen hagyott padjára ült ki majd bontott meg egy doboz Arany Ászok sört. Lassú szürcsölgetései közben fájó szívvel figyelte a vele szemben, néhány méterrel odébb lévő padon üldögélő fiatal szerelmespárt, akik már akkor egymás ajkát nyaldosták, amikor ő megérkezett s az utána történő öt-hat perc múltán sem szándékozták abbahagyni a csókolózást.      Krisztián nem szívesen nézte a könnyed láv sztoriba illő jelenetet, mivel az ő kapcsolata éppen a múlt héten ment tönkre.

    Még most is görcsbe rándúlt a gyomra, ha visszagondolt az alig egy hete történt, borzalmas vitára, ami végül szakításba torkollott.   Annyit azonban huszonkét év alatt megtanult, hogy a szerelem nem létezik, csupán egy kitalált érzelmi jelzés, amiben sokan többnyire hinni szeretnek az emberek, de felvállalni nem. 

    Mielőtt végleg belegabalyodott volna a barátságtalan gondolataiba, váratlanul leült mellé egy idős bácsika, aki attól a pillanattól fogva úgy viselkedett mintha a bánatában sörét kortyolgató Krisztiánnal, már vagy száz éve ismerték volna egymást.

 - Úgy érzem, én is megbontom a söröcskémet, aztán várom, hogy ellepjék a parkot a tinijánykák, hátha láthatnánk majd egy-két jó segget! - jelentette ki ünnepélyesen a bácsi, aki nagy fehér szatyorját a padra helyezte kettejük közé, s ígéretéhez híven, előhúzott onnan egy doboz sört. Amikor kinyitotta, elégedetten felsóhajtott. A hosszú kortyok alatt, Krisztián tartózkodó pillantásokkal mérte fel a mellette ülő, idős úrat. Alacsony, zömök testalkatú volt, pont olyan, mint amilyen fizikumú öreg bácsikák dolgoznak az öntödében is. Első meglátásra azonban sokkal inkább a mikulásra emlékeztette a bácsi kinézete Krisztiánt, méghozzá vastag fehér szakálla és a fején lévő, szinte alig felhúzott piros sapkája végett. Mielőtt azonban a következő bírálására jutott volna, mégpedig arra, hogy egy csövessel van dolga, alaposabb körülvizsgálás után a bácsi sötétkék, MÁV logóval ellátott kabátjáról megállapította, hogy egy vasútállomási dolgozó foglalta el mellette a szabadon hagyott helyet. 

- Jajj, ez aztán olyan jól esett nekem, mint nyár forróság után a jégeső - emelte le a szájáról a dobozt, majd hirtelen oldalra pillantott Krisztiánra. Tekintetük találkozásakor néhány másodpercig csendben figyelték egymást, mint éppen egy területharc kellős közepére csöppent, egymással rivalizáló macska. Vagyis sokkal inkább Krisztián tekintetében volt leginkább észrevehető a feszült indulat, míg mellette a bácsi nyugodt kék szemeiben éppen az ellenkezője. - Tudod, amikor azok a golflabda nagyságú jégdarabok, csak úgy odacsapódnak a flaszterra, azért mondom, hogy olyan jól esik, mint a jégeső! Persze nyári forróság után, mert hát télen nem esik jégeső! Meg tavasszal sem, így csak nyáron eshet! 

Krisztián legalább három indokot talált, amivel bele tudott volna kötni ebbe a gondolatmenetbe. Persze még csak véletlen sem tette meg, a világért sem szeretett volna beszélgetésbe elegyedni ezzel a bácsival, inkább ült még egy darabig mellette és kortyolta a sörét. Úgy gondolta, ha elfogy, feláll és szó nélkül faképnél hagyja a jégesőről zagyváló mikulást, had nézegesse csak a lányok seggét. 

 - Nem vagy valami beszédes kölök - hallatszott a véleményezés, mire Krisztián ezúttal is csak egy szúrós tekintettel válaszolt. - Nem szeretsz beszélni? Értem én! Te is csak azon a számítógépen szoktál diskurálni másokkal, azon az iviven, vagy jahúúún, vagy mi van manapság a divatban! Az unokáim is ilyenek! Reggel felkelnek, elmennek iskolába, aztán hazajönnek, két szót nem szólnak, majd beülnek az elé a vakítóan világító büdös nagy lapos tévé elé, aminek az írógépén csak úgy pattognak az ujjaik. Mintha úgy hallottam volna hogy csételnek, vagy mit csinálnak másokkal, de olyankor nyakon vághatod őket, kirúghatod alóluk a széket, de akkor sem hajlandóak másra figyelni. Dehogy csinálnék én ilyet, szeretem őket, még ha olyan pentyegősek is, mint az anyjuk meg az apjuk! Ilyen a mai fiatalság, így kell őket elfogadni! De régen se volt ez másképp, nekem ne mondja senki! Akkor nekünk, akkori fiataloknak is megvoltak a magunk kis hóbortjai! Asszem, kisapám ezt úgy hidd el, ahogy én mondom te neked! Délután ahogy hazaértünk az iskolából, már hajítottuk is be a táskát a sarokba, mentünk ki a zaléba, a kuvik gödrökhöz! A szomszédjánynak meg pióca ragadt a vádlijára! Te, visított az, mint a kismalac! Bár mi a  Marcival mi lehugyoztuk róla! Nem bánt az! Hogy bántana, hát orvosság volt ám az nagyon régen! Nem kell itt mindentől megijedni!

Krisztián egyre gyorsabban itta a sörét, már az utolsó kortyoknál tartott, s egyre keserűbb, langyosabb ízek tapadtak a szájpadlására, ám ennek ellenére is kapkodott vele, nehogy rákezdjen az öreg még egy mondókára.

 - Te futbalozol tán, hogy olyan cipőd van mint azoknak a focistáknak? - tekintett le a bácsi, Krisztián hófehér cipőjére.  Mindenesetre rafinált volt az öreg, mivel nem folytatta mondanivalóját, hanem ravaszul megvárta, míg Krisztián végül meg nem szólal, hiszen tudta ő azt jól, hogy azok a cipők egyáltalán nem hasonlítanak a stoplis csukákra, csupán alakra de akkor sem ugyanazok. 

 - Csak fociztam - mondta kedvtelenül Krisztián, s automatikusah a szájához emelte a sörös dobozt. Ő maga sem tudta miért, hiszen kiitta már annak tartalmát, mégis szinte menekíteni akarta az ajkát, még csak véletlen se legyen szabad, s ne késztesse beszédre.

 - Ejha, aztán hol? Itt Cegléden?

Krisztián némán bólintott. Nem úszta meg, ezután csak úgy záporozták a kérdések.

 - Miért hagytad abba?

 - Térdműtéteim miatt!

 - Mi történt a térdeddel?

 - Levállt belőle egy porc!

 - Csak egy?

 - Bizony, csak egy!

 - Ezért kellett abbahagynod?

 - Igen, gondolom hogy ezért!

 - Csak gondolod, vagy tudod?

 - Tudom!!

 - De az előbb azt mondtad, hogy gondolod!

Krisztián egyre nyugtalanabbá vállt, s mérgében összeszorította a sörösdobozt. Azért nem érezte magát annyira dühösnek, hogymég hozzá is vágja az öreg bácsihoz, ezzel csupán levezette a feszültségét. 

 - Én nem tudom mi van a mai focistákkal - dőlt hátra kényelmesen a bácsi, s nézett maga elé, mintha hirtelen elfelejtette volna, hogy ül ott mellette valaki. - Amit azok a pályán művelnek kisapám, minden az, csak nem foci! Felzselézik a hajukat, kirúgják a labdát abból a szerencsétlen stadionból és azt képzelik higy máris tudnak focizni? Ugyan már! Meg kapják a nagy lovettát, mászkálnak a puccos autójukkal, mint valami filmsztárok! Itt van ez a válogatott! Azt se tudom, hogy mit mondjak! Rosszat, vagy rosszabbat? Mert jót, én aztán nem tudok mondani róluk! Megsértődnek, ha kérdőre vonják őket a riporterek, hogy miért nem sikerült már megint győzni? Itt van ez a Pintér, ez a szövetségi kapitány! Mi az hogy össze kell szokniuk a játékosoknak? Tudod te, kiknek kell összeszokniuk? A Marinak meg a Ferinek a lagzi után, a takaró alatt, de izzadásig! Nem azoknak a téblábolós macska-jancsiknak! Meg hogy majd végre kijutunk velük erre-arra! Hogy is ne! A Puskás öcsi stadionjába, oda kijutnak, de attól messzebb nem nagyon! 

 - Nézze! - csattant fel hirtelen Krisztián. - Ha maga olyan könnyen beszél és lehordja azokat a focistákat, akkor mondja már meg nekem, hogy miért nem maga van azon a pályán, vagy annak a szélén és dirigál a játékosoknak, hogy mit és hogy csináljanak?

Krisztián legnagyobb döbbenetére, a bácsi könnyelmű mosollyal az arcán, így szólt.

 - Mert én már nyugdíjba vonultam, kisapám! Ne tévesszen meg a MÁV-os kabát, elvégre április első napja van, ez csupán egy kis hóbort az egyik vasútas cimborámmal! Na, térjünk is vissza arra a focira! 

S ekkor Krisztián háta mögüli bokorból, egyszerre többen is előugrottak, mindazok, akikkel együtt tervezte nézni az esti focimeccset. Minden barátja nevetve vette őt körül, míg ő döbbenten végigbámult mindenkin. Végül azonban a bácsin akadtak meg a szemei, aki egy ügyes kézmozdulattal lehúzta arcáról a mű szakállat. A mögötte rejtőző, ismert bácsi, akit Krisztián azonnal felismert, még az eddigieknél is ünnepélyesebb hangnemben kiáltott fel.

 - Hiszen Egervári Sándor vagyok és te pedig április legnagyobb bolondja!