Sylvinek...

† † †

Egy kósza bárányfelhőn hasaltunk és figyeltük az alattunk elterülő világot. Figyeltük a színes foltokat és a folyton mozgó parányi pontokat. A fellegek fölül ugyanis csak ennyinek látszott a világ. Abból a szemszögből vidám volt és barátságos, új élményekkel kecsegtető.

- Nem megyünk közelebb? – kérdezte ismét. Mint mindig, akkor is izgalommal csengő hangon. Angyali türelme volt. Soha nem adta volna fel.

- Menjünk. – egyeztem bele. Az évek óta tartó lelkesedése engem is magával ragadott. Kíváncsivá tett. Egyre jobban érdekelt, hogy mi folyik lent, az izgalmas új horizonton.

Ő jobbra, én pedig balra fordultam egyet, s már szálltunk is. Gyönyörű tüneményként suhant a föld felé, ami mindig annyira hívogatta.

Figyeltem hatalmas fekete szárnyait, majd hirtelen a látószögembe villant saját, hófehér tollú ékességem. Azon tűnődtem, mint már oly sokszor, hogy Ő miért más mint én? Vajon rosszabb? Vagy talán ugyanolyan? Ha mér egyszer elbukott, elbukik még egyszer?

Annyiszor hallottam már, hogy nem jár új esély. Hogy aki rossz, az rossznak született és az is marad. De én soha nem gondoltam így. Mikor először megláttam… A szívem hevesebben kezdett verni, s nem tudtam neki ellenállni.

Azóta találkozgattunk. Mindig egy felhőn, ahonnan körbe tekinthettünk. Néha gyönyörű bárányfelhőn süttettük a hasunkat, néha sötét eső felhőkről figyeltük a dühöngő természetet. De nem is a hely volt a lényeg. Hanem az érzés. Amit akkor éreztem, amikor velem volt.

Bár ismertem a múltját. Tudtam mit tett. Hiszen fellázadt. Emberek között parádézott és ki tudja hány életet vett el. De amikor a szemébe néztem soha nem ezt láttam. Csak egy angyalt, aki hibázott és aki azóta is vezekel érte.

Egyre közelebb értünk a földhöz, s elénk tárult a kiábrándító valóság. A fülem mellett egy ágyú golyó suhant el. A csatatéren már rengeg volt a halott. Szörnyű látvány volt, igazi vérfürdő. Az efféle emberi botorságok láttán mindig összeszorult a szívem. Több száz elpazarolt élet hevert a fűben, gyalázatos módon, egymás hegyén hátán.

Láttam, ahogy egyre gyorsít. Sietett a csatába. Mikor utoljára hátranézett láttam, hogy a szemében valami fellángolt.

Ledermedtem.

Nem akartam látni amit tesz. Úgy érzetem becsapott. A szívem mintha megszakadt volna. A sírás fojtogatta a torkom, de minden erőlködésem ellenére nem tudtam levenni róla szemem. Figyeltem, ahogy a csatatér széléhez közeledik, egyenesen egy könnyes szemű kisfiúhoz. Nem tudtam mit tegyek…

Hatalmas durranás hasított a harctól izzó levegőbe.

Térdre rogyott a kisfiú előtt. Fekete tollai borították a véres földet.

A kisfiú megrökönyödve bámulta, majd közelebb lépett és az arcára tette a kezét.

- Lelked végre megnyugodhat. Megbocsátást nyertél.

A fiú tiszta tekintete rám villant, majd hátat fordított és elsétált.

A bukott angyal még percekig figyelte távolodó alakját. Ajkai mozogtak, de nem jött ki hang a torkán. Mégis tudtam, hogy a hála szavait sorolja szüntelen.

Mellé rebbentem és megsimítottam gyönyörű arcát. A szemében égő tűz helyét a béke csillanása vette át. Elmosolyodott és megszorította a kezem.

- Még találkozunk. – lehelte, majd beteljesítve feladatát, tovább lépett egy jobb világba, ahol végre békére lelhetett.

† † †