Ezt a történetet a Játékra Fel fórumjátékra írtam, Kovács András, III. Játékmester szabályai alapján.
Sajnos a mese 9100 karakter körül mozog, ami háromszor akkora, mint amennyit a fórum megenged, ezért folyamodtam ehhez a módszerhez.
 

                                                    Afrika Csillaga

      A nap már régen lenyugodott, amikor hirtelen fény gyúlt az éjszakában. Tábortüzek pirosló lángjai emelkedtek a magasba, fáklyák táncoltak a sötétségben, őket pedig az ősi kántálás misztikus nótája kísérte. A Nabara törzs tagjai hosszú napok óta készültek erre a nemes ünnepélyre, amikor végre megünnepelhetik testvérük felnőtté válását. A tizenhatodik esztendejét betöltő Alik'ir azóta álmodozott erről a napról, amióta először szemtanúja volt saját fivéréinek dicsőítésére. A fiú kívánta, hogy őt is elismerjék, hogy tiszteletben tartsák, istenként kezeljék, de minderre még éveket kellett várnia.

      Végigsétált a homok fedte sátrak között, család, barátok és ismerősök mellett, de nem nézett rájuk, ilyenkor nem illett. Mereven tartotta előre a tekintetét, miközben az idősek tanácsa által formált sorfalakhoz ért. Hallotta, amint a vének egyesével véleményezték őt, mélyről, tiszta szívből, jókat és rosszat egyaránt, de ezekkel sem foglalkozhatott. Nehezére esett lenyelni a sértéseket, de ellenállni a bókoknak még lehetetlenebbnek bizonyult a számára. Hiába, ha el akarta érni a célját, ezekről mind le kellett mondania.

      Elérte az oltárt, merev arccal hallgatta a sámán imáját. Tudta mit kell tenni, így szó nélkül felfeküdt a hideg, vörös kőre, mialatt a legfrissebben beavatott férfiak lekötözték a végtagjait. Minden rendben haladt, a különböző madártollakkal díszített gyógyító körbesétálta őt, hogy egy speciális balzsamkeverékkel megóvja a testet a gonosz szellemektől. Alik'ir lelke készen állt rá, hogy testét elhagyva elutazzon a csillagok közé, az ősök földjére, hogy aztán a frissen nyert tapasztalatokkal visszatérhessen a halandók világába.

      A sámán ekkor agyagtálakat hozott, bennük a fiú által ismeretlen növények keverékeivel. Ezek csalogatják ki a lelket a testből, s egyben segítettek neki visszatalálni a mennyekből. Az oltár mind a négy sarkába került egy-egy tál, majd előkerült egy fáklya is, amivel a tollas alak óvatosan begyújtotta a növényeket, halkan mormolva a varázsigéket az ősök nyelvén.

      Füst szállt fel, a kántálás pedig erősödött. Alik'ir beszívta a földi béklyóktól megszabadító illatokat, ám a lélek nem távozott könnyedén. Teste remegni kezdett, ahogy a szellem kapaszkodni próbált földi székhelyébe, de a kötelek erősebbnek bizonyultak nála. A fiú szemhéjai felpattantak, pupillája kitágult, s ekkor meglátta a várva várt égi országot.

      Emlékképek örvénye fogadta őt, a szellemek átvizsgálták életének minden egyes pillanatát, hogy eldöntsék, érdemes-e a fiú arra, hogy bejutást nyerjen a királyságba. Kapu nyílt a számára, mintha csak egy vadállat tátotta volna ki éhes száját a zsákmány iránt, mégis gondolkodás nélkül átlépett az ismeretlenbe. Az irány adott volt, nem hátrálhatott meg.

      Az alagút végére érve egy gazdag oázis fogadta őt. Alik'ir feltekintett az égre, melyen keresztül egy hatalmas repedés tátongott, kettéválasztva az éjszakát a nappaltól. Még sohasem látott ilyet, a szellemvilág számára tele volt megmagyarázhatatlan rejtélyekkel.

      Hirtelen egy földrengető oroszlánüvöltésre lett figyelmes, így ösztönszerűen megpördült, hogy szembenézzen a bestiával, azonban az állatok királya csak nézte őt a magas szikla tetejéről. Kíváncsian méregette az új jövevényt, aki bemerészkedett ebbe a világba, a fiú idegen volt a számára. Türelmetlenül megrázta a fejét, melynek következtében dús sörénye kitakarta a nap fényét. Az oroszlán leugrott a szikláról, erős mancsai hang nélkül érték el a talajt, majd a fiú irányába vette az útját.

      Alik'ir legszívesebben futott volna, de tudta, hogy azzal csak a családjára hozna szégyent az ősök földjén. Felkészült a legrosszabbra, ám a katasztrófa elmaradt, a hatalmas jószág nemes egyszerűséggel elsétált mellette, még csak egy futópillantást sem vetett a nabari fiúra. Alik'ir megérezte, hogy okkal találkozott a bestia alakját felöltő szellemmel, így elhatározta, hogy követni fogja az állatot a sivatag dűnéin keresztül.

      Szomjas volt, fáradt, a távolban feltűnő újabb oázis azonban csodaszerként hatott a kitartására. Átverekedte magát a pálmafák alkotta kerítésen és egyenest a víz felé rohant, de amint lehajolt, hogy igyon, a kristálytiszta víztükör helyett immár kígyók serege nézett vissza rá a földről. A nyolcéves kisfiú hátraesett a félelemtől. Ha csak egy pillanattal is kevesebb időt adtak volna neki az ősök, már örök álomban pihenne, melyből még anyja szelíd hangja sem ébresztené fel.

      Farkasszemet nézett a tekergő masszával, az ágaskodó, pikkelyes katonákkal. Nem mert közelebb lépni, de útitársát ez nem zavarta. Az oroszlán türelmes léptekkel halad előre, tekintélyt parancsoló testtartása elől a kígyók fejvesztve menekültek. Alik'ir szívesen lépett volna a nyomába, de zöld tenger azonnal összezárult a termetes lény mögött.

      A kisfiú gondolkodni kezdett, majd jobb megoldást nem látva utánozni kezdte az oroszlánt, hátha ezzel megtévesztheti az élő akadályt. Talpra állt, arcáról eltűnt a félelem, hátát pedig mereven kihúzta, ezzel is jelezve, hogy nem adja meg magát a tömegnek. A kígyókhoz lépett, magabiztosan, uralkodóan, s ekkor szétnyílt előtte a tenger.

      A túlpartra érve körülnézett, az oroszlán nyomát kereste, de ahogy forgolódott, a semmiből egy labirintus vette őt körül, melyet hasonló bőrből készült falak szegélyeztek, mint amilyenek között ő maga is felcseperedett. A türelmetlen tinédzser céltalan sétába kezdett, kereste a kiutat, ám minden egyes fordulóban egy-egy csábítás várta. Jobbra fordult, a zsákutcában saját magát látta, amint diadalmas vadászként uralkodott a Szahara fölött. A fiú meghátrált, másik út felé fordította a tekintetét, ahol viszont szebbnél szebb hölgyek várták a társaságát. Kattogtak a fogaskerekek, gondolkodott, mi tévő legyen, de vágyai nem engedték, hogy alaposabban feltérképezze a labirintust. A serdülő fiú mosollyal az arcán sétált a lányok felé, akik halk suttogással ígértek neki szebbnél szebb dolgokat, csalogatva őt.

      Alik'ir ekkor újból meghallotta az oroszlán erőteljes üvöltését, mintha a szellem figyelmeztetné, megállítaná őt, mielőtt a saját végzetébe sétál. Pedig olyan közel járt már a fiú, szinte megérintette a selymes, fedetlen bőrt, amikor aztán végül visszarántotta az ujjait. Alik'ir sarkon fordult, követni kezdte az állatot, de mindegy volt, hogy mennyire gyorsan szaladt, a labirintuson belül mindig csak a szeme sarkából látta, miként az oroszlán lassan befordult a folyosókra.

      Egy szűk résen kellett átpréselnie magát, hogy végül kiérjen a szabad világba. Az erőteljes férfi eztán a talpára állt, s felmérte az új terepet. Egy kő aréna romjaira bukkant, hasonlóra, mint amilyet a törzse használt a különböző szertartásokra. Megtiszteltnek érezte magát, amiért az ősök egy ilyen szent helyre vezették őt, de kiutat már nem látott a ketrecből. Napnyugta volt, az égbolt a szellemek vérében izzott, Alik'ir minden porcikájában érezte, hogy eljutott az út végére.

      Az oroszlán zavartalanul a porond közepére sétált, majd szembefordult a nabarai harcossal. A férfi meglepetten fogadta a kihívást, nem hitte volna, hogy ilyen fordulatot vesznek az események, azonban ismerte a tradíciókat, ezért felvette az elé dobott tőrt.

      A szellemé volt az első mozdulat. Teljes erőből megrohamozta Alik'irt, hatalmas mancsát egyenesen a férfi feje felé suhintva, de a harcos gyorsabb volt, elhajolt, így a vérszomjas karmok csak a borostát suhintották. Újabb mozdulat követte, az ősök által kiválasztott bajnok nem hezitált a csatatéren, viszont Alik'it ezt is kikerülte. Köröztek egymás körül, méregették az ellenfelet, a férfi ekkor felismerte, hogy nem az erő fogja eldönteni a harcot. Leeresztette a karjait, nem harcolt tovább a barátból lett ellenséggel, viszont az oroszlán nem értett egyet ezzel a véleménnyel, így az első adandó alkalommal letámadta a nabarait.

      A vadállat pillanatokon belül maga alá terítette Alik'irt, de képtelen volt győztes csapást mérni, mivel a férfi egyik karja szilárdan tartotta a szellem nyakát, meggátolva ezáltal a harapást. Az oroszlán próbálkozott és próbálkozott, hogy mihamarabb bevégezze a feladatát, viszont az erő elhagyta a testét, amikor hideg penge mart az oldalába. A bestia felnyögött, majd az oldalára fordult, Alik'ir pedig, tiszteletét kifejezve a dicső ellenféllel szemben, elmormolta a sámánok dalát a szellem üdvösségének érdekében.

      Útjának végeztével a fiú újból a földön találta magát, a saját világában. A vének tanácsa állta őt körbe az oltárnál, szótlan meglepetéssel fogadva Alik'ir visszatérését. A sámán hirtelen felüvöltött, bejelentette, hogy a fiú élve visszatért az ősök földjéről, s ekkor az egész törzs felvisszhangzott az örömteljes ujjongástól.

      Leszedték a még mindig kába fiút a kőtábláról, hadd tisztuljon ki a feje a tábortűz és ezzel egyben a főtt vadhús íze mellett. Alik'ir élvezte az üdvrivalgást, hogy minden róla szólt, körülugrálták, de nem tudott feledkezni a büszke oroszlánról, aki végigsegítette az útján. Társai hosszú napokon keresztül kérdezgették őt a szellemvilágban átélt kalandról, a kígyóoázisról, a vágyak labirintusáról, és Reiaról, az oroszlánról, akinek a segítségével végül sikerült legyőznie az ősök félelmetes bajnokát.