+16

  Több mint nyolc éve már, hogy az idegen birodalom meghódította, és tartományává tette a Földet. Mindössze két éves voltam, így nem sokra emlékszem. Azt nem tudni, hogy honnan jöttek, csak azt, hogy valószínűleg el kellett hagyniuk a saját bolygójukat, mivel itt telepedtek le nálunk. A túlélőket délre száműzték, otthonainkat pedig hamut hagyva maguk után porig égették. Élükön egy kivételes intelligenciával rendelkező uralkodó állt, akit a megcsappant létszámú emberiség csak Császárnak nevezett. Hatalmas, két és félméteres termete, és a tény, hogy emberi hússal táplálkozik, állandó félelmet keltett bennünk. Alkatilag sokban hasonlított az emberre, ugyanakkor a testét és a fejét üvegszerű páncél borította, mely többször is áthatolhatatlannak bizonyult. A seregét termetes, két lábon is járni képes, farkasokhoz hasonló lények alkották, akiket a hús elfogyasztása után megmaradt csontokkal etetett.
   Egyértelmű, hogy azért tartottak minket életben, hogy majd élelem gyanánt jó szolgálatot tehessünk a Császárnak. Időnként eljöttek közénk, és magukkal vittek néhány embert.
   A felderítői csapatunk kivétel nélkül gyerekekből állt, ugyanis ahogy telt az idő, rájöttünk egy, s másra az idegenekkel kapcsolatban. Kiderült, hogy a tíz évnél fiatalabb gyerekeket valamilyen oknál fogva nem érzékelik a farkasok, akiknek elvileg az lehetett a fő feladatuk, hogy kiszagolják, majd ártalmatlanná tegyék a betolakodókat, hogy aztán a főnök kedvét lelhesse bennük. A legvalószínűbbnek azt tartottuk, hogy telepátia útján osztotta a parancsokat nekik, mert őt csak nagyon ritkán lehetett szemügyre venni.

  Az egyetlen tudományban jártas tagunk, a csaknem teljesen süket Doktor Murtz kutatásainak köszönhetően megállapította, hogy van egy hozzánk közeli hely, ahol egy sorskapszulát rejtettek el a korábbi tudósok. Azt mondta, hogy a kapszulából fontos információkat tudhatunk meg az idegenekről, esetleges gyengepontjaikról, ezért már hónapok óta folytak a fúrások azon a ponton, amit Murtz megjelölt.
Amikor végre sikerült megtalálni a tárgyat, a doktor napokra bezárkózott a laboratóriumába, hogy megvizsgálja azt, esetleg megfejtse annak titkait. Az emberek is türelmetlenül várták, hogy végre kidugja az orrát, és közölje, mire jutott odabent.
Komoly, szúrós tekintettel lépett a polgárok elé a nagy téren, ahol a falu apraja-nagyja összegyűlt.
- Emberek! – szólította meg az őt figyelőket. – Hosszas elemzés után ara jutottam, hogy a kapszula semmilyen információt nem tartalmaz.
Nagy hőbörgést váltott ki a mondat, de ő láthatóan még nem fejezte be a mondanivalóját:
- Elég! Csendet! Van azonban valami, amit mindenkinek tudnia kell. A kapszulában olyan összetevőket találtam, melyek gyilkos hatással lehetnek a Császár testére. Úgy gondolom, hogy ezt a fegyvert akarták használni az elődeink ellene, de nem volt esélyük a közelébe férkőzni. Az a véleményem, hogy eljött a mi időnk. Ezzel visszaszerezhetjük a bolygónkat, kitörhetünk az elnyomás alól!
Az emberek továbbra sem nyugodtak meg. Összedugták a fejüket, és egy órával később közölték a döntésüket, miszerint elenyésző harci erőnkre hivatkozva nem kezdeményezünk semmilyen támadást. Túlságosan féltek a szörnyektől. A doktort nagyon felbosszantották az előnyös fordulatot ki nem használó, gyáva szavak, az pedig még tovább fokozta a bosszússágát, hogy a kapszulát elkobozták tőle. A faluházként szolgáló épületben különítették el a tárgyat, ott, ahol minket, a felderítő csapatot is kiképezték, útbaigazították a bevetések előtt.

  A mindössze nyolc esztendős Peter volt a legjobb barátom, annak ellenére, hogy én két évvel idősebb voltam. Még meg sem született, amikor az idegenek eljöttek közénk, mégis ő volt a legbátrabb. Igazi hazafiként, mindig a szívén viselte a küldetések sorsát. Az egyik éjjel rávett, hogy segítsek neki ellopni a kapszulát. Észrevétlenül belopóztunk, és gond nélkül eltulajdonítottuk a fegyvert, amit a doktorhoz akartunk eljuttatni, mert hittünk a bíztató szavaiban. Amikor elmentünk a laborjához, és megmutattuk neki, hogy megszereztük a tárgyat, melyhez oly sok reményt fűzött, majd kiugrott a bőréből. Biztosítottuk, hogy bármit eszel ki, mi mellette állunk, és részt veszünk benne.
- Ez igen, gyerekek! – dicsért meg minket. – David, Peter, ha sikerül a tervem, ti lehettek a Föld megmentői. Nektek köszönhetjük majd, hogy újjáépíthetjük a bolygónkat.
Kicsit jobban átgondolva a dolgokat hirtelen elkomorodott az öreg.
- Azt ugye tudjátok, hogy akár meg is halhattok? – kérdezte. – Nagyon veszélyes küldetés áll előttetek.
Nem kellett sokat agyalnunk a dolgon, mert tudtuk, hogy mi a helyes. Tenni akartunk valamit a szörnyetegek ellen. Harcolni a megmaradt emberiségért.
- Ha biztosra akartok menni, akkor el kell érnetek, hogy a Császár megegye a kapszulát.  – fejtette ki bővebben a tervének részleteit. – Bár, hogy őszinte legyek, akkor sem garantált a siker… de ez az egyetlen, és valószínűleg az utolsó esélyünk.
   Megértettük, hogy minden rajtunk áll. Másra nem számíthattunk, csak magunkra, mert csak egymásban bíztunk meg. Ha még valakinek szóltunk volna, az akció sikerességét kockáztattuk volna, felnőttet pedig egyébként sem vihettünk magunkkal, mert a farkasok azonnal megérezték volna őket.
   Útnak indultunk hát, felkészülve a legrosszabbra is.
- Te figyelj csak! – szóltam Peterhez. – Mégis hogy fogjuk megetetni vele a kapszulát?
- Ne aggódj! – felelt Peter, nagy magabiztosságot sugározva. – Van egy tervem.
Szavai megnyugtattak, valahogy mindig is éretten kezelte a húzósabb helyzeteket, mint a többiek, dacára, hogy ő volt a legfiatalabb közülünk.
   Sikeresen közelítettük meg a megszokott útvonalon a sziklát, melynek csúcsán vert tábort a Császár. Osonva haladtunk felfelé, sikeresen elkerülve a farkasok figyelmét. Megbújtunk egy nagyobb kő mögött, ahonnan tisztán láttuk a szörnyeteget. Peter arcán látszott, hogy nagyon készül valamire.
- Vigyázz! – kiáltott fel, de már későnek bizonyult. – Te tereld el a figyelmét! Most! – ordította nekem, a farkasra célozva, mely kiszúrt minket.
A fenevad egyetlen ugrással elénk termett, ami egy pillanatra lebénított. Peter szavai térítettek magamhoz:
- Csináld már! Gyerünk! Különben mindketten itt pusztulunk!
Erőt vettem magamon és az állat elé vetettem magam, de az könnyen letepert, mozdulni sem tudtam alatta. Arra voltam csupán képes, hogy Petert kövessem a szemeimmel. Láttam, ahogy lenyeli a kapszulát, és szélsebesen elindul a Császár felé. Ahogy látóhatáron belülre ért, az uralkodó a földre küldte őt, majd a nyakánál fogva felemelte. Eközben a farkas is úgy döntött, hogy belém kóstol, egyre közelebb hajolt hozzám, éles fogai láttán már azelőtt éreztem a fájdalmat, hogy azok belém hatoltak volna. Peter mosolyogva bámulta a Császárt, próbálta cukkolni őt. Őfelsége nem húzta sokáig az időt, és élve elkezdte falni az ínycsiklandó vacsorát. Ekkor már a farkas is belekezdett a jobb karom ízlelgetésébe, de én pislogás nélkül bámultam végig, ahogy a legjobb barátomból lassan semmi sem marad, tudván, hogy én is hamarosan megyek utána. Miután befejezte az evést, a Császár, mint aki jól végezte dolgát körülnézett. Hamar észrevett engem, ahogy a földön fekszem, és rajtam az egyik alattvalója jóízűen lakmározik. Egy tizedmásodperc alatt előttünk termett, és egy határozott mozdulattal lerúgta rólam a szörnyeteget. Gondolom, saját magának szánt engem is. Én minden fájdalmam ellenére csak mosolyogtam, mert tudtam, hogy Peterrel együtt a kapszulát is megette. Szerencsére már nem volt esélye belém kezdeni, mert rátört a rosszullét. A fejét fogva forgott körbe-körbe, mint akinek majd széthasad a kobakja, majd térdre borult. A fegyver végül bombaként robbant szét a testében, és fokozatosan terjedt el a méreg a szervezetében, mígnem teljesen megszűnt mozogni. Ahogy körülnéztem, észrevettem, hogy a farkasain is hasonló tünetek jelentkeznek.
   A következő, amire emlékszem az volt, hogy az emberek a levegőbe dobálva ünnepelnek engem. Valahogy rám találtak, - talán Doktor Murtz segítségével - és ellátták a sérüléseimet. Végre egy népként, igazi testvérekként viselkedtek, és közös, jövőbeni terveiket énekelték a levegőbe. Habár tudtam, hogy hamarosan nekiállhatunk újjáépíteni mindazt, amit elvettek tőlünk, én mégis másra gondoltam abban a pillanatban. Peter járt az eszemben, akinek ezt az egészet köszönhettük. Elhatároztam, hogy tiszteletem jeléül örökké megőrzöm az emléklét, és továbbadom annyi embernek, amennyinek csak tudom.