Apám azt tanította, bárki bármit mond, sohase fogjam be a pofám, és ne lapuljak, mint sz.r a gazban. A kimondatlan gondolatok ugyanis szép lassan felemésztik az embert belülről, mígnem rájön, hibát vétett, amikor a hallgatás mellett döntött. Mert rá fog jönni, de akkor már késő. Érzékeibe belerögzül a beletörődés, és nem is akar többé kitörni az a gondolat.

Gyerekként fogalmam sem volt, mire célozhat az öreg. Ahányszor igyekezett terelgetni, én egy kézlegyintéssel elintéztem, mondván: majd kinyitom a szám, amikor én akarom. Persze, sohasem nyitottam ki. Illetve, nem akkor, amikor kellett volna.

Ma már tudom, apám tapasztalatból beszélt. Soha nem volt az a nagy véleménynyilvánító fajta, inkább magában tartotta, ha meglátása eltért a többiekétől. Azt hiszem, talán ebbe rokkant bele. Életének utolsó éveiben teljesen magába fordult, nem szólt szinte senkihez. Ha kérdezték, rövid tőmondatokban, durván válaszolt, sőt, legtöbbször még ennyit sem tett meg. Pedig lett volna mondanivalója, hisz láttam rajta. De az évek fájdalmai, keserűségei egyszerűen beléfojtották a szót.

Miután apám meghalt, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom vissza magam. Ha kell, egyes-egyedül kiállok igazamért, még ha nem is támogat senki.

Gyakorlásképpen (mert volt rá szükségem, be kellett látnom) becsöngettem egy kedves ismerősömhöz, Halász Kristófhoz. A szűzp.csű. Régen csak így neveztem, és a haverokkal sokszor űztünk tréfát a srácból. Hiába, megkeseredett egy ember voltam…

Azóta viszont változtak a dolgok. Beláttam, én sem vagyok több nála, csak mert halálra keféltem magam ifjúkoromban. Szerelem, szex, barátság, élet… - különben is, mit érnek mindezek? Úgyis véget érnek, aztán nem marad más, csak a semmi. Hát lehet megvetni Kristófot pusztán azért, mert hitelbe kapott élete szépségeit nem akarja maradéktalanul kihasználni? Én már nem vetek meg senkit…

Kristóf barátom – vagy minek nevezzem – a szokásos udvariassággal fogadott. Már-már idegesített ez a viselkedés. Ez pedig megfelelő alkalmat biztosított számomra, hogy elkezdjem az élet nagy gyakorlatát: kimondani a véleményem.

- Nem mondták még, hogy idegesítő, ahogy beszélsz az emberekkel? – kérdeztem. Kristóf meghökkenve állt a kisszoba ajtajában, úgy bámult rám, mint borjú az új kapura. Jobbnak láttam folytatni a gyakorlatom: - B.szd meg, de tényleg! Ne állj már ott, mint valami hülye kőszobor! Ha meglát valaki így, azt hiszi, hülye vagy. Nem ismered te az embereket?

Mivel láttam, hogy Kristóf se köpni, se nyelni nem tud, segítettem neki. Odamentem hozzá, és mint egy óvodásnak, megfogtam a kezét, és szépen vezetni kezdtem a kisszoba belsejébe. Ott a heverőre ültettem, magam pedig a fotelban foglaltam helyet.

- Így már jobb – mondtam. Úgy döntöttem, most felvázolom Kristófnak, mi is a harci helyzet. – Figyelj ide, Kristóf! Az, hogy mindenkivel udvariasan próbálsz beszélni, rendben van. De te már túlléped a határt. Mint most az előbb is. Úgy fogadtál: Szép jó napot, nagyra becsült barátom! Ilyet azért ne… Azt fogják rólad gondolni, hülye vagy, vagy csak egyszerűen nem veszed elég komolyan a dolgokat. Figyelj! A mai világban már nem élnek úriemberek. Maximum csak megjátsszák, hogy azok. Azt meg nem szeretik az emberek, ha valaki nem őszinte. Elég, ha annyit mondasz: Hello. Esetleg még a szervusz vagy a szia megengedett. De semmi esetre sem szabad túlcifrázni. Érted?

Kristóf bólogatott. De nem ám úgy, mint egy értelmes ember. Hanem mint egy csimpánz, ami most szabadult az állatkertből. Rá kellett szóljak.

- Nem jó ez így, haver! Nézz már tükörbe, hogy milyen képet vágsz!

És az a hülye el is indult a fürdőszobába.

Ne! – kiáltottam dühösen. – Ha ezt mondják az emberek, arra értik, nézz magadba! De miért kell mindent a szádba rágni? Hol nevelkedtél?

- Pécsett – vágta rá csillogó szemmel.

A marha! Égett a pofámról a bőr helyette is.

- Mondd, komolyan hülye vagy, vagy csak megjátszod?

Láttam, gondolkodik a válaszon, de még mielőtt eredményre jutott volna, megakasztottam.

- Sokat kell még tanulnod. Nekem sajnos nincs türelmem hozzád.

Azzal felálltam, és meg sem várva, hogy Kristóf kikísérjen, távoztam.

Amint az utcára értem, jó mélyet szippantottam a friss reggeli levegőből. Jóleső érzés volt elmondani végre a véleményem.