Halász Kristóf, a harminchárom esztendős betanított munkás, szokásához híven sétával töltötte ezt a kellemes októberi délutánt.

Hála a globális felmelegedésnek, a vénasszonyok nyara elég sokáig kitartott, így most is elég volt mindössze egy vékony pólót és farmernadrágot viselnie. Ez utóbbit is csak azért nem váltotta sortra, mert nem szerette mutogatni felettébb szőrös lábait.

Kristóf szerette alaposan szemügyre venni embertársait. Sokszor tett úgy, hogy megállt az utca közepén, és meredten nézte a buszmegálló közelében állókat, vagy épp a járókelőket. Nem volt ennek különösebb oka. Halász Kristóf egyszerűen kíváncsi természet volt.

Ezúttal azonban olyasmit látott, ami a szokásosnál jobban felkeltette az érdeklődését.

Fiatal, Kristóf megállapítása szerint a húszas éveiben járó fiú ragadta meg a tekintetét. Látszólag teljesen átlagosnak tűnt – tupírozott haj, napszemüveg, márkás ruha -; csakhogy ennek a fiúnak folyamatosan járt a szája, de úgy, hogy közben ügyet sem vetett a körülötte lévőkre. Mintha magában beszélne, két kézzel olykor még gesztikulált is hozzá.

Kristófnak nagyon nem tetszett a dolog. Elhatározta, utánajár.

Lassan, hogy ne keltsen feltűnést, a buszmegálló felé sétált, közben párszor hátrapillantott, mintha a nemsokára érkező buszt várná. A fiú mellett elhaladva megfordult a fejében, hogy talán az egész csak a képzeletének szüleménye. Nem hallott ugyanis semmit, a buszra várás apró, halk neszein kívül.

Csalódottan távozni készült, amikor a fiú hirtelen megszólalt:

- Szia! Szeretlek.

Kristóf odáig volt örömében. Tehát mégis igaz! Nem hallucinált.

Izgatottan a fiúra nézett, és ekkor egy pillanatra találkozott a tekintetük. Hát létezik még ilyen?

Kimondta az első szavakat, melyek nagy meghatottságában eszébe jutottak:

- Köszönöm szépen! Igazán nagyon kedves…

Mondott volna még valamit, de a fiatalember, nem túl barátságosan, leteremtette:

- Kotródjon innen, maga barom! Nem látja, hogy éppen telefonálok?