Már javában ősz volt, sőt, közelgett a tél. Fél öt után pár perccel az összes utcai lámpát felkapcsolták. Ráadásul csípős, hideg szél borzolta az ember kedélyeit.

Kovács Jánost azonban fűtötte belülről a sietség láza. Szokásához híven késésben volt, ezért futva indult el hazulról, hátha ezúttal sikerül elérnie a korábbi buszt. Egyik járat éppen ekkor gurult tova a ház előtti megállóból. Jánosnak esélye sem volt utolérni.

- Hányas busz volt ez? – kérdezte egy nyugodtan álldogáló idős nénitől.

- A huszonkettes – válaszolt az asszony, fürkésző tekintetével alaposan végigmérve a kérdezőt. Aztán elgondolkodva hozzátette: - De azt hiszem, még csak a tizenötös huszonkettes.

Tizenötös huszonkettes… Jánosnak ez a két szám különösen kellemes emlékeket idézett fel. Tizenöt éves volt, amikor először részesülhetett a szexualitás gyönyöreiből. Csodaszépen tűzött a nyári nap, szinte hallani lehetett, ahogy a hormonok a tücskökkel versenyt muzsikálnak. Lüktetett a szerelem, lüktetett az élet. És a legszebb az volt az egészben, hogy nem kellett semmiért aggódniuk. A védekezési módszereket különböző videókból kellőképpen elsajátították az aktus előtt, így amikor a kis szöszit – Beát? Ildit? Netán Editet? – az iskolaudvar területén lévő garázs mögé csalta, voltaképpen profik voltak már a témában.

A huszonkettes szám már valamivel érettebb emlékekkel kötődött össze. Ennyi idős volt János, amikor először házasságot kötött. Felesége – az első huszonhármas -, egy évvel idősebb lévén némi komolyságra, felelősségtudatra tanította őt. Rájött, hogy a munkával keresett pénzt nem csak elinni, drága ruhákra meg csokoládéra lehet költeni, hanem akár félre is rakhat belőle az ember szűkösebb időkre. Életének legszebb öt évét töltötte az asszonnyal, aki aztán jól faképnél hagyta egy fiatal, mindössze húsz éves srác kedvéért. Egy évvel később persze felkereste, mivel kiderült, házasságuk nem maradt termés nélkül: makkegészséges kislánynak adott életet az első huszonhármas. János szíve szerint visszafogadta volna őket; feléledt benne az apai ösztön. Az első huszonhármas azonban hallani sem akart róla, neki csak a gyerektartás kellett.

Egy év múlva megismerkedett a második huszonhármassal. Hamarosan össze is házasodtak, s született egy életvidám, virgonc kisfiú. A második huszonhármas első gyermeke. Ahogy teltek-múltak az évek, János és a második huszonhármas úgy gondolták, szükségük van még egy csöppségre. Éppenhogy megszületett, a második huszonhármasnak súlyos szabadság utáni vágy keletkezett a szívében. Nem bírta legyőzni, ott kellett hagynia a két gyereket János nyakán.

János egy darabig egész jól tűrte a hirtelen rászakadt felelősséget. Az évek múltán azonban egyre inkább nyomasztotta a kötelességtudat. Kellett valaki, aki enyhíti a terhet.

Megismerkedett az első huszonhatossal. Csinos, cserfes kislány volt, és ami a legfontosabb: szerette a gyerekeket. Hamar beletanult az anyaság fortélyaiba.

János végre úgy érezte, révbe ért.

Ám a gyerekek szép lassan felcseperedtek, már inkább a barátaik társaságában töltötték szabadidejüket, mintsem a szülőkkel, és az első huszonhatos egyre lehangoltabb lett. Jánosnak rá kellett döbbennie, igazából nem is ő, hanem a gyerekei kellettek a nőnek.

Gond azonban egy szál se! János hamar kitette az első huszonhatos szűrét, és megismerkedett a harmadik huszonhármassal. Egy igazi bombázó volt a lány. János ekkor már a negyvenhetedik életévében járt, de a harmadik huszonhármas mellett újra huszonévesnek érezte magát. Naponta háromszor szeretkeztek, és a lány minden alkalommal képes volt valami újat, még jobbat nyújtani. Ő vezette be Jánost az orális szex rejtelmeibe is.

Amikor azonban a második huszonhármas első fia beleszeretett, sőt, magáévá is tette a harmadik huszonhármast, János azonnal kipenderítette a lányt.

Következett a második huszonhatos. Ő már érettebb, megfontoltabb volt, mint elődei. Igaz, nem rendelkezett oly mértékű fiatalos lendülettel, mint a harmadik huszonhármas, de Jánost talán éppen a higgadt, józan gondolkodása nyűgözte le. Ereje teljéből segített a már félig-meddig felnőtt gyerekeinek boldogulásában, és őszintének tűnőn bizonygatta Jánosnak, hogy ő bizony öreg korukig vele marad.

Öreg korukig…

János ekkor már túl volt az ötvenen, és felettébb idegesítette, hogy a feleannyi idős élettársa álmodozva beszél a békés öregkorról, melyet már valószínűleg nem élnek át együtt. János nem bírta elviselni a gondolatot.

Három hónapja lesz, hogy kirúgta a második huszonhatost. Azóta nem kezdett nővel, sőt, elhatározta, ez már így is marad.

Annyira elkalandozott, észre sem vette, hogy időközben egy újabb járat gördült tova a megállóból.

A várakozók között meglátta a szomszédját, Halász Kristófot. Még csak harminchárom esztendőt töltött be, amiért roppant mód irigyelte. De nem csak ezért. Kristófnak ugyanis tudvalevőleg világéletében nem volt senkije. Még egy kislány sem, akinek meghúzhatta volna néha-néha a copfját az óvodában. Régebben gúnyolta ezért, sőt, megvetette magában, mondván, nem ember az, aki nem élvezi ki a természet adta gyönyöröket. Most azonban, kopaszodó fejjel be kellett látnia, ő csinálja a legjobban. Ha nincs nő, nincs aggodalom, nincs felelősség, nincsen szabályszerűség. Az ember gyakorlatilag tovább nyújtózhat, mint ameddig a takarója ér. Bármeddig. Persze, a józan ész határain belül. Szívesen elcserélte volna Kristóféval gyötrelmes életét.

- Hányas busz volt ez? – kérdezte tőle.

- A huszonötös huszonkettes, kérlek – válaszolta udvariasan Kristóf; még egy mosolyt is megeresztett.

Ó, igen! Majd’ elfelejtette: a huszonötös. Az is megérne egy misét…

De most emlékezés helyett inkább azon kéne imádkoznia, hogy a harmincötös huszonkettes – amivel még éppen hogy beérhet a munkahelyére – lehetőleg ne késsen öt percnél többet…