Kora őszi reggel, de már sok kilométer van a hátam mögött. Közeledek a városhoz, ahol nagyon- nagyon régen jártam, mondhatni, egy élet leforgása után.

 Ez csak a valóságban, mert gondolatban és álmaimban sokszor voltam újra meg újra itt. Kedves volt mindig nekem, mert ifjúságom szép emlékeinek egyik színtere. Az a hely, amelyhez kellemes emlékek kötnek, az mindig megmarad a lelkünkben, oda szívesen visszatérünk, ha lehetőségünk és körülményeink engedik. Megtörténhet, hogy az élet forgataga messzire elsodor, sorsunk szálai más irányt vesznek és évtizedek telhetnek, akár egy emberöltő is, hogy helyek, emberek  szakadnak ki az életünkből,  amelyek, és akik oly kedvesek voltak egykoron. Szívem hevesebben ver, már a távolban látom a város fölé emelkedő magas vár körvonalait. Még fehér ködben burkolózik, de a nap sugarai erőszakosabbak és áthatolnak a ködfátyolán. Ott áll a büszke vár, dacolva az idővel, most is úgy, mint egykoron, amikor utoljára láttam. Régi nyarak emlékei jönnek elém. Szívemet különös melegség járja át. A naiv, tiszta lelkű leánykát látom ott, boldogan az első szerelem bájával. Igen, ez a vár volt egy ifjúkori szerelmem szemtanúja. Végig haladva a város főterén, bekanyarodok a vár alatti parkolóba. Fölnézek a magasba és gyönyörködöm a hegyoldalt beborító fák színeiben. Az ősz legszínesebb ruháival öltöztette fel őket.Istenem, hányszor másztuk meg ezeket a meredek sziklákat, hogy a  hegy tetejére érhessünk. Annyi rejtelmesség, mesés szépség lengte be, de nemcsak akkor, hanem még most is ezt érzem, ha Déva várára gondolok. Ki ne hallott volna a Kőmíves Kelemen legendájáról? De őrzik a néma falak és hangtalanul mesélnek régi népek történelméről, csatáiról, győzelmekről, vereségekről. És őrzik egy szép és  tiszta, gyermeki szerelem szép emlékét is. A magasban, romos sziklafalak között      járkálva, messze ellátni. Látod a város lüktető szívét, a sok utcát, fehér, sárga, szürke épületeivel ,megbújva fák alatt vagy a fák között. Balra a Maros vize kanyarog és csillámlik a napfényben. Szinte gépiesen indulok egy sziklafal felé. Mintha a tegnap történt volna, örökhűséget ígértünk egymásnak és karcoltuk be nevünket ide, de hiába keresem, nem találom és a vár falai is  némák,konokul hallgatnak. Ezer szál emlék tolul elő. Tovaröppent ifjúságom nyomait keresem, de hiába. Minden idegenül néz vissza rám. Nem ismernek. Közvetlen a vár alatt terül el a park öreg, terebélyes fáival, amelyekről most is éppen úgy hullnak az őszi falevelek, mint akkor, amikor utoljára sétáltunk itt kedvesemmel a sötét sétányokon az összeborult fák alatt. Megtalálom régi padunkat is egy öreg hárs alatt. Hányszor leste ki csókjainkat e pad és most ez is oly hidegen fogad, mintha nem ismerne, mintha nem látott volna sohasem. Ott üldögélek egymagam, csendesen elmerengve azon a régi szerelmen. Sok – sok év telt el az óta. Jöttek még új szerelmek, színesek és szépek, de oly bájos és oly gyönyörűen szép egy sem.

Sok minden tovatűnt azóta. Jött még sok nyár, sok ősz, tavasz és tél és a feledés fátyla sok mindent betakart. Szél lebbenti meg az öreg hársfát. Egy sárga falevél hull az ölembe. Egy mese kezdő sorai jutnak az eszembe. Volt egyszer egy fiú és egy lány. Nagyon szerették egymást. Útjaik azonban elváltak. A lány jobbra, a fiú balra ment. Csendben felállok és elindulok kezemben a sárga falevéllel.

 „Folytatni kell az utam”.