Az a legszebb a szeretet ünnepében, hogy mindig tökéletes. Sosem lehet elszúrni, még akkor sem, ha minden tervezés csődöt mondott. Mert végül mindig kialakul minden, s a dolgok maguktól elrendeződnek. Azért persze fontos a jól szervezettség. Nem lehet csak úgy, fejjel menni a falnak, főleg ha vendégeket vár az ember. A főzés titkos tudományát, a bejglikészítés misztériumát csak a nagy öregek tudják, egyedül csak nekik van jogosultságuk az utolsó percre hagyni. Aki kezdő, jobb ha hetekkel előtte próbasütéseket végez, sőt, ha bizonytalan, inkább bele se kezdjen.

Ez azért fontos, mert a kezdő szakácsnő, úgy járhat mint én a tavaly: a bejgli masszájában valami inkompatibilitás lehetett a liszt, a tej és a tojás sárgája között, mert a massza úgy nézett ki mint valami földönkívüliek által hátra hagyott trutymós nyom. Kétszer kellett nekifutni, míg a dolog végre sikerült, és eltaláltam az alapanyagok helyes arányát. De akkor meg már kellett valamit kezdeni az előző próbálkozások csúf eredményeivel, minél hamarabb eltüntetni a dicstelen konyhai szereplésnek még az emlékét is. Fogtam a trutyit és szépen elástam a kert végében. Gondolatban gratuláltam is magamnak, azt hittem soha a büdös életben nem fog kiderülni a turpisság. Aznap este bezsebeltem az elismeréseket, mert hát nagy dolog az azért, hogy a bejgli elsőre ilyen profin sikerüljön. Egyetlen egy dologgal nem számoltam: Doki kutya kíváncsiságával. A szimat specialista kis kutyám azonnal kiszúrta a kertben frissen felásott részt, buzgón kikapargatta, és diadalmasan húzta befelé a piszkos, sáros, nyúlós masszát. Egyenesen letette anyu elé, aki összecsapta a kezét és ijedten sikított, mert azt hitte valami döglött, pucér állatot vonszol a Doki. Meg kellett magyaráznom mindent, és közben sűrűn töltögettük a poharakat, nehogy a család megfulladjon a nevetéstől.

Az ünnep tökéletességéhez néhány dolog kell csupán: fenyőfa, cukor, rengeteg finomság és sok-sok ajándék. Jöhet nekem akárki azzal hogy így, meg úgy, a szeretet a legfontosabb, meg hogy együtt legyen a család ésatöbbi, ésatöbbi. Igenis fontosak a külsőségek, az anyagi világunkhoz tartozó kicsiny dolgok, az a néhány csillogó ajándék, a sejtelmesen zöldellő karácsonyfa rejtik magukban azt a varázst, amely nélkül nem lenne igazi a dolog.

Mi mindenre képes az ember, hogy ezeket időben beszerezze? A nagy karácsonyi terv kivitelezése természetesen a bevásárlással kezdődik. Anyu számvetést készít, összeírja a listát, apu meg én elmegyünk és megvesszük ami kell. A hús és a fenyőfa beszerzése speciális, rettenetes logikai koncentrációt igénylő feladat, így ezt mindig apura bízzuk. De a dolgok nem mindig mennek zökkenőmentesen. Történt egy évben, hogy valahogy kicsúszott a kezünkből az irányítás. Anyunak el kellett utaznia, s a nagy projektet nem volt ki irányítsa. Egyszerre mindenkinek valami más, fontosabb dolga akadt, s mindenki azt hitte, hogy a másik foglalkozik a karácsonyi előkészületekkel. Mikor a főnök visszatért Szenteste előtti napon, hozzákezdett volna a főzéshez. Kinyitotta a hűtőszekrényt, s ledöbbenve tapasztalta, hogy abban bizony semmi nincs. Elképedve, dühösen mordult ránk:

—Se hús, se fa, se cukor! Hogy lesz így Karácsonyunk?

Ijedten, megszégyenülten rebbentünk szét a vörösfejű, szétrobbanni készülő kapitányasszony elől. De nem volt idő sajnálkozásra, mert anyu rögtön ránk árasztotta a parancsait. Egy délután alatt beszereztünk mindent, és teljesítettük a munkatervet. Aznap alaposan kipurcantunk, de azóta a családban szállóigeként maradt fent a „se hús, se fa, se cukor” mondat, amelyet akkor használunk, ha már nagyon kifutottunk az időből, és valaki már nagyon méltatlankodik amiatt, hogy nem a terv szerint alakulnak a dolgok.

Aztán itt van az ajándék problémája. Minden évben úgy járok, hogy jó előre megveszem őket, és aztán mégis mindig én vagyok az aki ajándékok után futkos az utolsó percben. Hogy hogyan lehetséges ez? Hát így:

—Ó kérlek áruld el! Legalább csak a kezdőbetűjét! Csak a gyűjtőfogalmát! Attól még meglepetés marad! Na, légyszíííííí....

—K....

—És mi az utolsó betű?

—V.

—És közötte mi van?

—Na persze már!

—Könyv? Könyv? Ugye könyv! Eltaláltam! És mi a címe?

—Na azt már nem mondom meg!

—Csak legalább a műfajt: regény, receptes, történelmi?

—Regény.

És akkor már oda is adom, minek tovább lacafacázni. Megnyúlik az arcom, miközben anyu boldog mohósággal veti rá magát a titkos ajándékra. Mindig sikerül megpuhítania. Örülök az egy percnyi örömének, a pillanatnyi csillogásnak a szemében. Aztán újra törhetem a fejemet, hogy milyen meglepetéssel rukkoljak elő. A tavaly még az utolsó pillanatban is róttam az utat ajándékok után kajtatva, hidegben, hóesésben, tömegben. Pedig iszonyodom a tömegtől. De hogyan szerezzek meglepetést, ha már mindent balga módon elárultam?

A titok felfedéséért részben én is felelős vagyok. Mert nem bírom megállni, hogy el ne mondjam: van egy titkom. És várom az ostromot. Ami aztán nem is késlekedik. Élvezettel csámcsogok a kis izgalmon, amit azzal okozok, hogy közlöm: már megvannak az ajándékok, jól elrejtve, titkos helyen, és egyedül csak én tudom hol. Se vége, se hossza a könyörgéseknek. Általában mindig minden előkerül és szinte hízik a májam, mikor még meg is dicsérnek, hogy jé, milyen jó helyet találtam, ők ott az életben nem keresték volna. Kivéve persze azt az esetet, mikor még én sem találom meg a saját magam által elrejtett kincset. Mint például a tavaly előtti, anyunak szánt kozmetikum csomag a szekrény mélyén, amit a tavaszi nagytakarítás alkalmával fedeztem fel.

Idén szilárd elhatározással eldöntöttem, hogy a titkokat nem adom ki. Még magamnak sem árulom el. Pókerarcot öltök, hogy senki ne is gyanakodjon arra, hogy én már készen vagyok, hogy én már minden ajándékot beszereztem. Meg fogom játszani a kétségbe esettett, az utolsó percben fűhöz-fához kapkodót. Közben belül kajánul vigyorgok majd a kis titkomon. Jöhet a Karácsony, én felkészültem!