Vangard fia Adam volt a legnagyobb harcos az egész vidéken. A falusiak a csodájára jártak. Erős volt, jóképű, gyors mint a villám. Egyedül felemelt egy jól megtermett ökröt, és ugyanezt a mennyiséget kisütve képes volt elfogyasztani ebédre. Ellenállhatatlan volt a nőknél, a férfiak meg azt kérdezgették: Mond Adam hogy csinálod? Mindenre az volt a válasza: Én így születtem

Az a bizonyos nap is úgy kezdődött mind minden más Vangard fia Adam számára. Feljött a nap, és fényével belengte a házat, melegével pedig főhősünk mezítelen testét cirógatta. Felébredt, és fürödni indult a patakhoz, tudta azt is hogy ma van a mosás napja, tehát az asszonyok nagy része ott lesz, így ruhát nem is kanyarított magára. Masírozott előre akár egy hatalmas titán csak egy idő után tűnt fel neki hogy út közben nem hallja a szokásos köszöntéseket vagy elismeréseket. Megrázta magát, akár egy nagy madár. Nem baj, majd a pataknál! Délcegen elért a csordogáló vízhez, de egy asszony annyi se volt benne. A mosásnak máris vége? Pedig még csak alig jött fel a nap az égre. Dühösen lemosta mindenét, majd mint aki jól végezte dolgát, és persze duzzogva sietett vissza, és végre embereket látott a falu végén. Odalépett hozzájuk csak éppen még most sem viselt ruhát. Viszont ezen senki sem lepődött meg, hiszen Adam amennyire erős volt bátor délceg és merész éppen annyira hülye is, csak ember nem volt a talpán aki ezt meg mondta volna neki.

-Emberek mi ez a csődület? Hát a mosás? Piszkosak maradjanak tán a ruhák? A koszos ember nem ember! Peregtek le a szavak az ajkairól akár a friss harmat a levelekről hajnalban. Az emberek egy darabig odafigyeltek majd tekintetük ismét más irányba tévedt. Ezt hősünk is észlelte, és megnézte hát mi ez a nagy csoda ami fontosabb mint ő! Vangard egyetlen fia. Egy vándor cirkusz volt az, ami ezt a nagy csődületet okozta. Adam is szerette a mutatványosokat is mindig vett magának valami finomat, de most se pénz se jókedv nem volt nála. Már fordult volna vissza hogy ismét álomra hajtsa busa fejét amikor érdekes dolgokat neszelt meg.

– Tessék csak tessék, próbáld ki magad! Persze csak akkor ha úgy érzed igazi férfi vagy! Mindössze 30 másodperc a kis Arénában, és ha még azután is talpon állsz tiéd minden dicsőség! Mondta egy dagadt sunyi arcú figura, koszos cilinderben és hozzá illő kabátban. Adam tudta itt az idő hősiesen előlépnie és kiállni az Arénába éppen dél volt, tehát tökéletes szögből érte a nap mindenét. Tudja meg a világ miből faragták Vangard fiát.

-Hé öreg, majd én kiállok, csak majd bírd bajnokkal! Mondta Adam annak és rendje módja szerint máris kilépett a tömegből, a kalmárok és mutatványosok nem kis meglepetésére.

– Fiam, vegyél fel valamit, vagy nem sokáig fog az ott himbálózni! Kacagott a porondmester, de miután látta Adam tekintetét ereiben megfagyott a vér.

-Áh szóval mégsem viccelsz idegen, hát legyen a legjobb bajnokom menjen ellened. Mondta az öreg közben kezével egy hatalmas fehér körre mutatott, igen az mind az Aréna volt, végül is kit zavar, hogy óriás épület vagy a puszta avar. A győzelem az győzelem. Kiállott a körbe akár egy szikár szobor és máris várta a támadásokat minden irányból. De nem jött az, hiába várt, csak akkor amikor a sátor fellibbent és egy kecses alak lépett elő. Egy nő! Sőt még csak leány! Húsz esztendőnél több biztosan nem lehet, a tekintete akár a vadmacskának, hosszú fekete haját most éppen összefogta. Adam majdnem hogy két méter lehetett a lány viszont körülbelül a mellkasáig érhetett. Arcát ami biztos rút volt, sál fedte, mert a szép nők minek mennének harcolni? Ők úgyis találnak férjet, csak az ocsmányak foglalkoznak mással. Legalábbis Adam így gondolta. – Kezdhetitek, ha csak nem adod fel máris, mezítelen óriás! Nevetett az öreg harsányan akár egy hiéna.

– Tőlem lehetne akár a sátán is szoknyában, mind ugyan úgy jár! Ezzel Adam be is fejezte a beszélgetést.

– Hát így semmi nélkül fognál hozzám? Na várj majd én eltakarlak. Mondta a lány, és hangja olyan volt akár a szirének dala, olyan lágy mégis fenyegető, és még Adam ezen merengett a lány mint akit puskából lőttek ki, elindult felé, és mire Adam kinyújtotta volna a kezét, finom anyag simult az arcára. A lány levette a sálat az arca elől majd miután a férfi mögé került átvetette annak fején. Az anyag olyan erős volt mint az acél, és úgy rátapadt az arcára, hogy Adam azt hitte azonnal megfullad, d nem ez történt. Érezte amint nagy erővel kirúgják alóla a lábát ő pedig mint egy zsák.

Úgy nyílalt a feje mintha egy csorda antilop taposott volna rajta. Egy csilingelő kacagás rántotta vissza a valóságba, és tudta a harcnak vége ő meg még 5ig se jutott a számolásba. Aztán érezte ahogy a lány a hátára ül.

– Itt van hát a nagy bajnok, róla beszél az egész világ, most mégis legyőzte egy ártatlan és gyenge leány! Gúnyolódott hangosan a lány, ami megtette a hatását. A falusiak önfeledten nevettek, még az is aki nem akart, ez a jókedv átragadt mindenre, na jó nem, nem mindenkire.

– Mellesleg minden harcos legfőbb szabálya, ilyen kicsi kardal nem menj csatába! Mondta a lány, mire a falusi nők visítva nevettek. A történtek után Adam a bajnok az isten király, meghúzta magát. Innentől kezdve, nem ment ki mikor a pataknál mostak a nők, sőt csak akkor ment ki ha már nagyon muszáj volt. Minden este úgy aludt el hogy hallotta ahogy az ablaka alatt a lányok arról beszélnek, hogy mekkora marha. Viszont este, kijárt a közeli erdőbe és edzett hogy ha még egyszer elé kerül az a lány ő megöli! Egészen egy esztendővel ezután a faluban ismét nagy volt a csődület, hősünk immáron ruhában ott állt a tömegben és várta a lányt. Aki, meg is jelent úgy ahogy egy évvel ezelőtt. Ismét rajta volt az az átkozott sál, és megint olyan kecses volt és félelmetes mint azelőtt. Már ismét rákezdet volna az öreg a jól ismert monológjára, de Adam gyorsabb volt.

– Én kiállok vele! Kerülj bármibe most én fogok nyerni! Mondta elszántan, közben már a körben is volt, ott ahol úgy kikapott. A lány pedig nem kérette magát, ő is rögtön ott termett.

– Ó hát így nézel ki ruhában! Érdekes! Mondta, és nem lehetett tudni gúnyolódik vagy valóban komolyan beszél e. A falusiak egy emberként figyelték az eseményeket, hogy Adam a hülye hogyan fog ismét veszíteni. Többen a férfiak közül azért neki szurkoltak, hiszen mégis csúnya az ha valakit sárba tipor egy ilyen lány!

– Kezdjétek ! Harsogta az öreg, mire a lány ismét szédületes sebességgel közeledett Adam felé, csak most hősünk se bízott mindent a véletlenre. Ismét közelített volna a sál, hátulról mint legutóbb csak hogy Adam elkapta a lány mind két kezét és úgy átdobta a feje fölött, olyan könnyű volt a teremtés mint a piha, szép ívet leírva a levegőben olyan puhán ért földet mint egy macska. Kihívóan nézett rá, mintha azt kérdezte volna: Csak ennyire futja? Adam megfogadta, hogy nyugodt marad, mégis elveszítette a fejét rohanni kezdett mint egy őrült a lány felé, ő pedig pontosan ezt várta.

Oldalra gurult majd oldalról apró mégis izmos lábával olyat rúgott a fiú térdének oldalába, hogy az azonnal eltört. Gurult előre a nagy test a porban, majd megállt, a fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de meg se nyikkant, megfogadta ha nyer ha veszít száját egy méltatlan szó sem hagyja el. Tűrte azt hogy ismét alul maradt, főleg azért mert a lányban minden bizonnyal emberére akadt. Hátán feküdt és az eget nézte, érezte ahogy az arcába tódul a vér, érezte a szégyent. A lány pedig odament majd a fiú hasára ült.

– Falusiak, nézzetek hát csodát, a nagy bajnok aki majdnem legyőzte a félelmetes Alorát! Mondta a lány majd a fiúra emelte tekintetét.

-Nem sok hiányzott szépfiú! Mondta kedvesen majd ott hagyta. Érdekes módon senki sem nevetett. Adam pedig mikor végül haza keveredett nem a lábát fájlalta, hanem azt hogy ismét egy évet kell várnia mire újra láthatja. El is telt az nem is olyan lassan, ezt is edzéssel töltötte, de nem harag volt immáron a szívében. Elég sokat változott az egy év alatt. Majd mikor ismét a cirkuszosok sátra a falujukba érkezett ő már ott volt az elsők között, sőt még építeni is segített, végül eljött a nagy nap.

Izgult akár egy kisgyermek, nem tudta eldönteni, hogy a harc vagy a lány miatt. Ott állott megint a porondmester, ünnepélyesen nézett végig a tömegen. Majd hangosan rákezdett.

– Ha bátor vagy és merész! Akkor itt a helyed, az Aréna csak téged vár, de ne feledd, készülj ám fel,mert az ellenfeled nem holmi jött ment mezítelen idegen hanem Alora, a világ legjobb harcosa!

Adam meglepetésére most már Alora várt rá a körben állva, és a tekintete unott volt, viszont mikor a fiút meglátta máris ott volt benne az az elszántság. Nézték egymást mereven, egyikük sem akart elsőnek támadni.

-Khm..gyerekek, kezdhetitek! Mondta az öreg csodálkozva. Alora meg se mozdult, Adam viszont előre ugrott rögtön tudta mit kell tennie, lekapta a lány arcáról a sálat. Már régen is ezen gondolkozott. Sosem látta az arcát, egyszer ő rajta volt sál, máskor meg le se vette, biztosan van valami sebhelye amit takargat, és ezzel talán összezavarja.

Hát nem...

A sál mögött, egy csodás arc lapult, ami most rávigyorgott, majd úgy megfejelte, hogy Adam azonnal tántorogni kezdett, és még éppen elhajolt egy ütés elől. Viszont a harc már nem volt annyira egyoldalú. A lány gyors volt, Adam viszont erős. Ami ütései a lánynak betaláltak nem voltak túl veszélyesek, és tudta a fiú ő neki elég egy találat. Az öreg már csodálkozva nézte, hogy a harc nem hogy 30 másodperce lassan egy órája tartott. A két fiatal meg csak harcolt ahogy bírt, a lány ott ütötte ahol bírta Adam meg csak hárított, végül a földre lökte a lányt.

-Nyertem! Mondta Adam mosolyogva, de nem tartott sokáig mert a lány kiszabadította az egyik kezét és jól gyomorszájon vágta a fiút. Majd átlendült és fölébe kerekedett.

-Feladod? Kérdezte a lány nevetve. Adam pedig feladta, ismét elveszítette a csatát, de a lány szívét megnyerte magának.

ˇA legnagyobb ellenséged, mindig az akit a legjobban szeretsz, mert megüthetnek megrúghatnak, de a szívedet csak ő törheti össze”