A Kolónia:Lélekpárbaj

Én mindenkit szeretek! Soha nem kívántam senkinek rosszat. Mindig is arra törekedtem, hogy segítsek embertársaimon s mindenkit úgy fogadjak el, ahogy van. Akkor azt nem értem, miért nekem kell tehetetlenül térdelnem, édesapám élettelen teste felett? Megannyi rossz lelkű fiatal létezik, akik semmibe veszik szüleiket, mégis én vagyok olyan kiszolgáltatott helyzetben, hogy így lássam őt, miközben könnyeimmel áztatott élettelen testét. Miért akarják őt elvenni tőlem? Egész életét annak szentelte, hogy engem felneveljen és óvjon minden veszélytől. Egy ilyen lelkierős férfi, mint amilyen az én édesapám, sehol máshol nem lehet találni a Föld kerekségen. S ettől a pillanattól fogva ő már nem hallja, amit mondok neki. Teste és haja elvesztette eredeti színét, karjai pedig mereven terültek szét a padlón. Egyszerűen nem tudom felfogni hogy nem tér magához, nem nyitja ki a szemét és kacsint rám, hogy ez csak egy rossz álom. Üvölteni tudnék, de a sírógörcs mégis összerántja minden izmom. Apa az egyetlen számomra, aki még megmaradt a családomból. Nem akarom őt elveszíteni! Szeretlek apa!

Hallk sírás hallatszott a nappaliban. A lakás előterében, István és Csaba gondterhelten állt egymással szemben. Képtelenek voltak megszólalni, néma csöndben nézték egymást ötlettelenül. Legjobb barátjuk odabent zokogott a nappaliban, és nem tudnak mit tenni.

Közben a konyhában, az asztalon jóskártyák voltak kirakva, melyek fölött az idős jósnő Allegra néni,  és nagytermetű unokái, Bence és Botond tanakodtak.

 - Mi a francot csinálnak mát odabent olyan sokáig? - mérgelődött István.

 - Fogalmam sincs - csóválta a fejét Csaba - Amúgy láttad a kártyákat? Nem is igazi állatok képe van rajta! Sokkal inkább mesebeli állatoké! Ilyen nevetséges tárgyakkal akar rajtunk segíteni?

- Mit foglalkozok én ezekkel a hülyeségekkel? - legyintett bele a levegőbe István majd gorombán belecsapott ököllel a falba.

Csaba látta rajta, hogy barátját a legkevésbé sem Allegra néni különleges kártyái idegesítik. Krisz kínkeserves zokogása, úgy hat rá, mint az üres tányéron való kés villa csikorgatás.

 - Én bemegyek! - határozta el magát István.

 - Jobb ha nem teszed! - állította meg Csaba, de tisztában volt vele hogy  helytelen döntés volt.

 - Nem állok és várok tovább! - csattant fel István. - Krisz odabent szenved! Kórházba kell szállítani az apját, lehet hogy kómában van!

Nemsoká Allegra néni sétált ki az előtérbe, kezében pedig a kártyapaklit szorongatta. Mögötte Bence és Botond zárkózott fel, akik szemrehányóan néztek a fiúra, amiért hangoskodott.

 - Ha kórházba viszed, azzal csak mégnagyobb bajba sodrod a barátod! - figyelmeztette Allegra néni.

 - Mi ez az egész? Miért állunk ölbe tett kézzel, miért nem segítünk Krisztiánon? - kérdezte István, miközben befelé mutogatva, látszódott hogy alkarján már kidülledtek az erei.

Allegra néni türelmesen megvárta amíg istván befejezi a dühöngést, majd kétszer-háromszor megkeverte a kezében a kártyapaklit.

 - Bizonyára nem hisztek a misztikus dolgokban. A szellemekben, a démonokban vagy a rémekben.

István és Csaba értetlenül nézett egymásra, mire a jósnő egy kártyát mutatott fel a többi közül. A két barát közelebb ment hogy jobban szemügyre vegyék, de azon csak egy királykék színű sólyom volt ábrázolva. Mindketten tudták hogy olyan állat nem létezik, méghozzá csalódottan belefújtak a levegőbe és hátat fordítottak.

 - Közlöm veletek hogy ettől a pillanattól fogva, a részesei lesztek egy felejthetetlen találkozásnak!

 - Most biztos csak a frászt akarja ránk hozni ezzel, de én nem dőlök be ennek! - fordult vissza István, akár egy oroszlán akithátulról készültek megtámadni.

 - István, mit képzelsz, miért vagyunk itt? - tárta szét karjait Bence. - Krisz nekünk ugyaolyan jó barátunk, mint Csabának vagy neked. Sosem akarnánk neki rosszat, de azzal is tisztában vagyunk hogy ez ami most történt, ez nem csak egy egyszerű kóma.

István nyugtalanul vette a levegőt, miközben farkasszemet nézett Bencével. Csaba még addig a pillanatig figyelte a kártyát, ameddig a jósnő visszakeverte a pakliba. Majd felemelte a fejét s így szólt.

 - Akkor mi?

A kérdés úgy hangzott el Csaba szájából, mintha sokkal inkább csendre utasított volna mindenkit. Ugyanis az utána való pillanatban már senki nem tudott megszólalni.

Anna és Dóri mindvégig az előtérben tartózkodtak, persze nem egymás mellett, hanem egymástól néhány méterre. Még csak véletlen sem akarták hogy tekintetük találkozzon, ám ha mégis megesett, hosszas fújtatások közepette próbálták levenni szemüket egymás vérvörös arcáról.

Krisz felállt és kisétált az előtérbe. Mindenki feszült figyelemmel várta őt. A fiú arcát alig lehetett felismerni, ugyanis a sírás minden rá jellemző békés boldog vonást, lemosott róla. Hosszú sötét hajtincseit szándékosan lógatta szemei elé, mégcsak véletlenül sem lássa senki, mennyire kisírta őket. Vett néhány nagy levegőt, majd a jósnő felé fordult. kinyújtotta hosszú karját és a néni kezében lévő kártya paklira mutatott.

 - Mit tud a szent kártyákról?

István erre megráncolta a homlokát, de mielőtt hangot adhatott volna a véleményének, Krisz leintette őt.

 - Tudni akarok róluk, mindent!

Allegra néni ködös tekintettel vizsgálgatta a fiút, de a szemeibe akkor sem tudott belenéznie. Miután megunta a szem kontaktus sikertelen felvételét, ismét megkeverte a kártyákat.

 - Te leszármazottja vagy Krisz! Mégpedig aki leszármazottja egy 200 éves Kolóniának, köteles mindenről tudni! Ígyhát én is köteles vagyok megmutatni neked, de csak neked!

A jósnő határozottan jelentette ki az imént elhangzott mondatot, ami azonban csalódást váltott ki a többiekből.

 - Várjunk egy percet! - szólalt meg Csaba. - Ez így nem ér, mi is Krisszel tartunk, megigértük neki hogy segítünk mindenben!

 - Vagy talán feleslegesen jártatjuk a szánkat? - vette át a szót István, akinek hangja sokkal de sokkal mélyebb  volt mint Csabáé. - Bízzunk inkább mindent a mesebeli kártyákra, azok talán elűzik a szellemeket és a mittudomén még miket?

 - Ha képtelen vagy hinni bennük, akkor mégis hogy akarsz segíteni? - tette fel a kérdést, ezúttal. Botond.

Istvánnak erre a kérdésre sem volt kielégítő válasza, feleslegesen pedig nem akart megszólalni, mert Krisz már másodszorra intette le.

-          Egyáltalán mit jelentenek a kártyák?- hallatszott a hirtelen kérdés Csabától. – Az előbb mondjuk, egy kék színű sólymot mutatott. Az ilyen fantazmagórikus kártyáknak mi a jelentésük?

Allegra néni hasonló türelemmel hallgatta végig úgy Csabát, mint ahogy nemrég Istvánt. Választ azonban nem adott, helyette ismét megkeverte a kártyáit, s kihúzott belőle egy lapot. Amikor felmutatta, egyszerre mind a hét ifjú közelebb lépett felé.

-          Elgondolkoztál már valaha is azon, ha állat lehetnél, hová sorolnád magad?

A kérdés nem csak egy személyhez, hanem mindenkihez szólt. Lassan végigvezette mind a hét ifjún a szemeit, majd visszatette a kártyát a többi közé. Ezt követően Csaba gépies mozdulattal emelte fel az ujját, miközben maga elé bambult.

-          Most pedig egy három szarvú bikát láthattunk – elevenítette fel a kártyán lévő állat rajzát. – Árulja el, mégis mit jelentenek?

A jósnő ekkor lopva Istvánra nézett. A fiú karbatett kézzel állt Krisz és Csaba mögött, arca pedig elárulta, hogy még csak véletlen sem akar becsatlakozni a beszélgetésbe.

-          A bika nagyon erős állat! A két szarv, neki hatalmas fegyver. Hatalmas erőre képes szert tenni. Viszont van, hogy ennél nagyobb erővel szeretne rendelkezni. Azonban annál nagyobb erőt, mint amekkorát képes kifejteni, nem kap és a két szarvból nem lesz harmadik sem. Nos, ugyanez a helyzet mi nálunk, embereknél is. Gyakran megesik, hogy nem elégedünk meg azzal, ami megadatik! Annál sokkal többre vágyunk, bármit megadnánk érte. Nem elégszünk meg harci szellemünkkel, a biztosra akarunk menni! A kártyán, amit az imént mutattam nektek, valóban egy három szarvú bika volt. Egy bika, akinek nem elég a két szarv és a hatalmas erő. Talán közöttünk is van olyan, aki ha bika lenne, nem elégedne meg két szarvval.

István pontosan tudta hogy ő róla volt szó. Részben azért is, mert Allegra néni mindvégig rajta tartotta a tekintetét, közben pedig már Krisz, Csaba és Dóri szemei is ő rá szegeződött.

-          Egy szent kártya képes igazodni egy emberhez, de az ember nem igazodhat a szent kártyához. – tette hozzá a néni.

-          Szóval egy szent kártya jellemezheti az embert? – kérdezte Krisz.

-          Pontosan, mintha az árnyéka lenne. – bólintotta Bence. – Azonban ha nagyon szoros a kapcsolat a kártya és az ember között, még befolyásolhatják is egymást!

-          Befolyásolhatják? – nevetett fel István aki már nem tudta hogyan kiadni magából a mérgét. – Azt akarod mondani hogy ezeknek a játékszereknek még varázserejük is van?

-          Nem, ilyet nem mondtam. – felelte higgadtan Bence, majd átvezette a tekintetét Kriszre. – Ahhoz hogy fel tudhasd venni a szent kártyával a kapcsolatot, egyetlen dologra kell koncentrálnod! A szeretteidre!

-          Nahát! – suttogta Csaba, aki még mindig maga elé bambult.

-          Mi történik akkor, ha egyé válok vele? – kérdezte Krisz.

-          Láthatod őt magad előtt, még kommunikálhatsz is vele, bár ez első alkalommal soha senkinek nem sikerül. Ha nagyon erős kettőtök között a kapcsolat, mindent tudhat rólad, érezheti, amit te is érzel, láthatja amit te is látsz. Viszont ami ennél is fontosabb az az, hogy uralhatod a képességét.

Krisz elcsodálkozva nézett Bencére. Majd belenézett a saját tenyereibe s mikor összecsukta őket, eltökélten fordult Allegra nénihez.

-          Miből gondolja hogy a szent kártyákkal van esélyem a démonok ellen?

-          A Kolónia egykori tagjai, mind rendelkeztek szent kártyával. Együtt képesek voltak, még a legnagyobb akadályokat is átlépni! Ha hiszel önmagadban és a szent kártyában, van esélyed a démonok ellen!

Krisz elgondolkodó pillantásokat vetett a kártyákra. Majd megfordult és barátaira nézett. Váratlanul kellemes boldog érzés töltötte el, amikor kisírt szemeit Csaba, István, Dóri és Anna arcán vezette végig. Ezt a tehetetlen pillanatot senkinek sem kívánta, mégis hálás volt érte, hogy barátai itt vannak vele.