Álom

A város legmagasabb házának tetőteraszán feküdtünk és a csillagokat néztük. Mindegyikünk tisztában volt a csillagképekkel és azok jelentésével, az egyiken mégis összevesztünk.

-         Nekem van igazam. – bizonygatta Lucas önelégülten.

-         Miért is? – nem hittem neki.

-         Több a tapasztalatom.

-         Miért is? – észrevettem, hogy az a bizonyos kérdés mindig fusztrálttá teszi és akkor inkább részletesen válaszol, csak ne kérdezzem többet.

-         A korom miatt.

-         Ezt nem tudhatom. – és tényleg nem. Soha nem beszélt a múltjáról. Mindig tabu téma volt és nem akartam tolakodó lenni. Eddig.

-         Hogyan?

-         Nem tudom, hogy hány éves vagy. Lehet, hogy csak pár nap vagy pár év van köztünk.

Nem felelt. Csak  nézett.

-         Most meg mi van? – kérdeztem. Zavart a szótlansága.

-         Lényegtelen.

-         Kicsit sem.

-         Kate… - kezdte fájdalmasan, de nem fejezte be.

-         Mi a baj? Miért nem beszélsz róla?

-         És te? Mikor észreveszed, hogy Jamei a családodról akar faggatni azonnal tereled a témát. – a hangja vádló volt és ingerült.

-         Mert nem téma. Nincs miről beszélnem. Egy fruska voltam akinek a legnagyobb vágya az volt, hogy férjhez menjen. – mire befejeztem a mondatot már szúrták a szememet a könnyek.

-         Te meg … - kezdte de nem hagytam, hogy befejezze.

-         Az életem abból állt. Csak egy lány voltam. Semmi jelentős. Nem harcoltam, nem találtam fel semmit. Még a szerelemben sem jutottam semmire. Aztán lelőttek és vége.

 Mire befejeztem már zokogtam. Lucas mondott valamit arról, hogy rosszul látom a  helyzetet, de nem is fogtam fel amit mond, hozzábújtam és ő készségesen átölelt és a htamat simogatta. Mindig jól esett az érintése.

Miután fél óra múva befejeztem a bőgést a szemembe nézett és nyitotta a száját, hogy mond valamit. De nem akartam hallani.

-         Még életem szerelmének nevére sem emlékeszem. – szipogtam.

-         Cristopher. – mondta. És akkor eszembe jutott. Nem csak a név hanem a hozzá kötödő emlékek is. Jobban mondva emlékfoszlányok. De ugyanakkor rájöttem, hogy még soha nem meséltem erről senkinek. Lucas nem tudhatja. – Honnan tudod? – kérdeztem megrökönyödve.

-         Te mondtad. – úgy mondta, mintha egyértelmű lenne.

-         Még soha senkinek nem beszéltem ezekről.

-         De az átjárónál.

-         Az csak egy perc volt, aztán rámcsapódott az ajtó. Nem volt időm és nem is emlékszem.

Lucas furcsán méregetett majd megszólalt:

-         Mond el mi történt miután meghaltált.

Elregéltem neki a rövid kis emléket és figyeltem a reakcióit, de szokás szerint semmit nem árult el.

-         Hány testvéred volt?

-         Nem volt testvérem.

-         Hogyan haltál meg? – kezdett megrémíteni.

-         Véletlenül lelőttek.

Lucas a tengert bámulta és ezegyszer látszott rajta, hogy töpreng. Én is gondolkodóba estem, de nem jutottam semmire ami különös lenne, ugyhogy inkább Cristopherre koncentráltam.

Láttam magamelőtt ahogy focizik. A hely ismerős volt, de nem tudtam pontosan honnan. Az alacsony téglakerítéssel határolt füves terület.

Volt ott még három fiú. Édesanyám és Maggei édesanyja a kert egyik sarkában kialakított teázósrészen nevetgéltek. Édesanyám vonásait nem tudtam felidézni. Bármennyire is szerettem volna, nem láttam az arcát.

-         El kell mennem. – mondta Lucas és én kizökkentem az emlékből.

-         Hová? – nem mintha sok helyre mehetne.

-         Beszélnem kell az öregekkel. Visszaviszlek Jameihez.

Nem akartam, hogy elmenjen. Emlékezni akartam. Tudni mindent amit ő tud. Tudni, hogy mi történt az átjárónál. Annyi kérdésem volt és türelmetlen voltamm.

-         Végülis. – mondta. – rólad van szó.

Mire észbekaptam már újra repültünk. Élveztem ahogy egyre magasabbra szállunk és majdnem elérjük a határt. De a határt élő nem érzéklei. Élő nem léphet az angyalok terébe. Nem egy síkon mozgunk. Ez lehetetlen.

-         Lucas. – kezdtem tétován. Nem is tudtam mit kellene kérdeznem. – Élő nem léphet a ti síkotokra.

-         Ez így van. – amint kimondta éreztem, hogy átrepülünk a határon és a szivem megáll.

-         Mi történt? – kérdeztem levegő után kapkodva, de levegőt sem tudtam venni.

-         Meghaltál.

-         Tessék?? – sikítottam és elfogott a pánik.

-         Ne aggódj, nem végleges. – mosolygott és a nyugalma átragadt rám is.

Nem volt időm többet kérdezősködni ugyanis megéreztünk az öregekhez. Nyugodtan álltak hófehér köpenyükben, s körbevette őket a köd. Az egész helyet. Mintha egy hatalmas köddel borított szobában álltunk volna, bár nem volt min állni, ugyanis csak a felhők voltak alattunk.

Lebámultam a hatalmas pamacsokra. Angyal létem olyan pillanatai jutottak eszembe, amik szörnyen hiányoztak.

A repülés. Ahogy érzem ahogy süvít mellettem a tér és nincsenek határok. A hatalmas felhők és a bennük rejlő millió lehetőség, ugyanis soha nem tudni, hogy a következő pillanatban milyen alakot öltenek.

Az öregek szószólója épp egy angyalhoz beszélt. Anett a megérkezésünkre felénk fordult. A szeme semmi jót nem ígért. Nem nézett rám. Végig Lucast méregette.

Lucas közelebb lépett.

-         … - a szája mozgott, de nem hallottam mit mond. – Üdvözöllek titeket. – ezt már értettem. Mélyen meghajolt, mire az öregek csak biccentettek.

-         Miben segíthetünk? – kérdezte a szószóló.

-         Nem emlékszik az átjáróban történtekre. – mondta Lucas. – Ezt senki nem felejti el. Nem lehet elfelejteni.

-         Ez így igaz. – biccent az öreg. - Azt hiszem komolyabb mint hittük. Jared sereget toboroz.

-         Miért nem tesztek valamit? – ordibál magából kikelve Lucas.

-         Nem tehetünk semmit tudod jól.

-         Akkor ruházzatok fel!!

-         Nem lehet. Te is tudod.

-         Csak én védhetem meg. Szellemlétre akarja kárhoztatni. – Lucas már több volt mint dühös.

-         Ez a sorsa.

-         Nem ez a sorsa. – órdít a védelmezőm. – Ti is tudjátok.

-         Nem tehetünk semmit. – az öreg közönyösen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy ártatlant szellemlétre akarnak kárhoztatni, főleg úgy, hogy nem is tudjuk miért.

-         Kérlek. – Lucas most már könyörgött. – A ti dolgotok a rend fenntartása és ez nem a rendszer szerint működöik.

-         Lehetnek hibák.

-         Jared maga a hiba. A legnagyobb hiba. Miért nem tesztek ellene valmit?

-         Nem tehetünk.

-         És Gregor. Őt az első hiba után megfosztottátok a szárnyaitól.

-         Az más volt. – az idős angyalon látszik, hogy Lucas rátapintott a lényegre.

-         Igen. – mondta Lucas nyugodtan. – Az ehhez képest semmi volt. Jared közveszélyes…

-         Te is tudod milyen hatallma van. – szól közbe az öreg.

-         Hatalma? –Anett szemei kikerekdtek.

-         Pontosan. Majdnem olyan hatalommal bírt mint mi, de ő törvényt szegett. De mivel egy közűlünk nem tehettünk ellene semmit.

-         Nem igazán értem. – mire észrevettük, hogy mit tett már olyan sereget gyűjtött maga köré amit  nem győzhettünk volna le. Így hát nyugton maradtunk és hagytuk, hogy tegye amit akar. Nem akart sokat tehát a béke érdekében nem kezdtünk háborút.

-         De hát azóta meggyengült a bosszú hatalom. Mi többen vagyunk és erősebbek.

-         Akkor sem tehetünk ellene semmit. Még mindig egy közülünk. Aki megöli … - az öreg tétovázott. – bele sem merek gondolni mi történik azzal aki megöli.

†

A kanapén ébredtem fel. A nap a szemembe sütött. Lucas a kanapé szélén ült, az arcán félelem tükröződött. Szólásra nyitotta a száját, de megint megelőztem.

-         Voltál valahol az éjszaka?

-         Csak ahol te. – felelte és látszott, hogy igazat mond.

-         Szóval…- kezdtem, de nem is tudtam mivel kezdjem.

-         Ki az a Cristopher? – kérdezte csalódottan.

-         Tudod te. – nem értettem mi akar ezzel.

-         Nem tudom. – őszintének tűnt.

-         Beszéltünk róla tegnap. Ő a volt szerelmem. Te mondtad meg nekem, hogy hogy hívták.

-         Nem értem miről beszélsz.

-         Beszéltünk az életemről, a régiről.

-         Igen, mondtál valamit arról, hogy egy fruska vagy aztán sírni kezdtél és elaludtál. – világosított fel.

-         Akkor honnan tudsz Cristopherről?

-         A nevét mondtad álmodban. Még soha nem hallottalak álmodban beszélni. Mit álmodtál?

-         Nem emlékszem.- hazudtam.

Kitisztult a kép. Csak álom volt. Egy buta álom. De mégis… Eszembe jutott egy elfeledett emlék. Legalábbis egy része.

Vajon még mit felejtettem el? A fejem kezdett fájni és émelyegtem. Nem tudtam elmondjam e Lucasnak. Érdekelt, hogy tud e valamit amit én nem. De nem jöttem rá hogyan kezdjek bele és a fejem is egyre jobban lüktetett.

Hogy eltereljem a gondolataimat végigpörgettem az álom másik részét.

Jared sereget toboroz. Elképzelhetetlen volt a gondolat. Lehetetlen. Arról Lucas tudna.

És, hogy majdnem olyan hatalmas mint az öregek? A gondolatra még jobban megfájdult a fejem. Szívem szerint sikítottam volna a fájdalomtól.

Hirtelen Rose viharzott be az ajtón és látszólag csöppet sem érdekelte, hogy bárkit felkelthet. Mármint csak engem, ugyanis Anne is beviharzott mögötte. Feldúlt volt, Rosezal ellentétben aki szinte ragyogott. Mindketten vizes ruhában, tetőtől talpig homokosan érkeztek.

-         Mi történt? – kérdeztem és nem tudtam eldönteni, hogy szánakozzak vagy nevessek.

A két lány szóra sem méltatott. Anne szó nélkül elvonult a fürdőbe. Rose pedig magára csapta a háló ajtót és már aludt is. Nem tudtam mire vélni, amíg nem libbent be Jamei a hasát fogva

 A tetőfelől zuhant és bukfencezett párat mielőtt megállt a a padló felett tíz centivel. Nem kellett kérni, hogy meséljen, ugyanis ömlött belőle a szó.

-         Eltévedtünk. – nevetett. – Anne bepánikolt és össze – vissza futkározott amíg el nem esett. Aztán Rose rávetette magát és… Én ilyen csaj bunyót még nem láttam.

-         Hogy mi? – leesett az állam. – Anne és Rose összeverekedtek?

-         Beza. Féleértés volt mert Rose csak vicces akart lenni, de Anne félreértette és lepofozta. Aztán elszabadult a pokol.

Jamei újabb bukfencezésbe kezdett. A látványtól émejegni kezdtem.

 A fürdő ajtó felé indultam hátha megtudok valamit Anne-től, de csak annyit sikerült elérnem, hogy közölte a legelső vonattal hazamegy.

Ez már sok volt. Elindultam a kanapé felé, hogy kipihenjem a sokkot, de útközben Jamei véletlenül nekem bukfencezett és én neki estem az egyik fotelnek és elég rendesen bevertem a kezem. A kele-kótya angyal felsegített és vezeklésképp a kanapéig cipelt.

Az igazat megvallva, a saját lábamon nem jutottam volna el odáig.

Abban a pillanatban, hogy leért a fejem a párnára elaludtam.

†

Mikor felébredtem a fejem tiszta volt, nem álmodtam semmit. A fejfájás elmúlt, ahogy az ellőző buta álmom miatti aggodalmam is.

A kávézó asztalon egy levél állt. Kibontottam. Anne írta.

Kate!

Ne haragudj, de én ezzel a picsával többet nem szívok egy levegőt. Majd beköltözéskor találkozunk. Vigyázz magadra!!

Puszi : Anne

Nagyot sóhajtottam és összegyűrtem a levelet. Meglepő volt Anne kézírásával a picsa szó.

Úgy tűnik ez a hely mindenkiből a legrosszabbat hozza ki.

-         Rose még itt van. – mondta Lucas. – Éppen alszik. Mármint aludt.

Rose cigivel a kezében sétált ki a szobából. Az arca elgyötört volt. A mosogatóhoz ment, tele engedte vízzel.

Nem értettem miért épp mosogtani akar, de ő tudja.

Mikor a mosogaató már csurig volt, belenyomta a fejét. Lélekszakdva rohantam oda és a hajánál fogva kirántottam a fejét a vízből.

-         Megőrültél? – förmedtem rá. – Mi a fene van veled?

Két üres szempár nézett vissza rám. Megfagyott bennem a vér. Rose ernyedten esett ki a kezeim közül és pedig sikítva kiáltottam Lucasért.

›

A kerttünkben ültem és Cristpherrel beszélgettem. A kertünk nagyon hasonlított az övékére. Gyönyörű zöld pázsit, tégla kerítés.

Cris nagyon intelligens volt, mindenről lehetett vele beszélni. Az asztalon egy szál fehér orgona illatozott. A terítőt édesanyám hímezte.

Az orgona volt a kedvencem és ezt ő is tudta. Már sokszor meglepett vele. Semmi fontosról nem beszélgettünk, de mégis élveztük egymás társaságát. Az égen egy hatalmas, fekete madár suhant át. Hatalmas szárnyai egy pillanatra előbukkantak az ég rejtekéből, majd hirtelen el is tűnt.

Hitetlenkedve pillantotta körbe. Volt egy olyan érzésem, ogy csak én láttam.

-         Williem!

Édesanyám sikítására mindketten a házba rohantunk. Édesapám a földön feküdt. Meghalt.

›

-         Kate! Kate!

Anett a vállamnál fogva rázott. Az arca meggyötört volt. Látszott, hogy nem tudja mit mondjon.

-         Kate… Rose… szóval… megátkozták. – fejezte be nehezen a mondatot.

-         Micsoda? – nem lepleztem az érzelmeimet. Tátva maradt a szám.

-         Nem kell aggódnod, nem fog meghalni, de megkell várnunk amíg elmúlik a varázs és újra önmaga lesz.

-         Megátkozták?

-         Igen.

-         De ilyen nincs!! – ordítottam.

-         Sokak szerint angyalok sem léteznek. – mondta nyugadtan.

-         De… nem… mi nem tudtunk róluk… hogyan?

-         Nem tudhatunk mindenről ami a világban történik. A saját létesésünket sem tudjuk egész biztosan, tehát nem tudhatjuk kik élnek még a világban különböző idősíkokon.

A fejem megint lüktetett. Éreztem, hogy Lucas nincs a közelben. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Éreztem, hogy már nem tudok küzdeni ellene. Maga alá gyűr.

Nem emlék volt, inkább hallucináció. Újra angyal voltam. Lucasszal a parton sétáltunk és a múltjáról mesélt. De nem értettem mit.

A szája mozgott, éreztem, hogy mit beszél, de nem értettem. A lábunk csupa homok volt. Éreztem, hogy valami közeleg. És igazam is lett.

Pár pillanat alatt hatalmas vihar kerekedett. De mi csak sétáltunk tovább. Nem törődtünk vele. Most én beszéltem. A múltamról. A testvéreimről. A madárról amit apám halálakor láttam, a madár amely valójában egy angyal volt.

A vihar egyre közelebb ért. A tenger háborgott. De mi csak sétáltunk, szótlanul. Lucas arca komor volt és barátságtalan. Nem értettem.

Mikor a vihar elért minket láttam, hogy az nem is vihar, hanem egy angyal sereg, az élükön Jareddel. Lucas szembefordult velem.

-         Itt az idő Kate.

-         Miről beszélsz?

-         Most megfizetsz. – mondta, s Jared landolt mellette. – Most már a tiéd. – Mondta neki, s szárnyra kapott.

Nem tudtam mire vélni. Utána akartam repülni, de a szárnyim már nem voltak meg.

Jared rám mosolygott és felém lépett a kezében egy tőr volt. Hátráltam, de nem volt hova. Jared egyre közeledett. Sikítottam, de nem jött ki hang a torkomon. Jared csak jött felém.

Elfogott a félelem, rettegtem. Soha nem féltem tőle, de akkor igen. Lucas elhagyott és Jared meg fog ölni. Éreztem ahogy a kés a húsomba vág.