Életek

-         Mit tettem?

-         Mit tettél? – Lucas kérdőn figyelt.

-         Ez a ház alkalmatlan embereknek.

-         Miről beszélsz? – hát persze, hogy nem értette. Neki nem tűnt fel.

-         Nincs berendezve a ház. – hadonászni keztem körbe-körbe, mint akinek elment az esze.

-         De bevan. – mondta meglepetten.

-         Igen. Nekem. Nekem, akinek nincs szüksége ételre, sőt még a fürdőszobát sem kell használnia. De nekik?? Még poharaim sincsenek!

-         Akkor azt hiszem be kell vásárolni. – lassan, nyugodtan ejette a szavakat, mintha egy kisgyereket akarna megnyugtatni.

-         Be kell vásárolni? Azt hiszed ilyen egyszerű?? – a hangom a magas c-t ütötte és pánikroham kerülgetett.

Lucas megfogta a vállaimat és finoman lenyomott az ágyra. Mélyeket lélegeztem, de úgy éreztem ez nem segít. Még soha nem éreztem ilyet.

-         Mennyi időnk van?

-         Holnapután jönnek. Ugyhogy ma és holnap. – kezdtem megnyugodni.

-         Az bőven elég. – megnyugtató volt a hangja. – Írjál listát.

-         Igen! Listát irok. – felpattantam és átrohantam a dolgozóba.

Előkotortam egy cetlit és tollat és írni kezdtem:

kaja, evőeszközök, tálak, poharak, bögrék

-         Mi kell még a konyhába? – kiabáltam Lucasnak, bár nem számítottam válaszra.

-         Kávéfőző, kenyérpirító meg az a valami amikbe gyümölcsöket raktok, megnyomtok egy gombot és pép lesz.

-         Turmix.

-         Te tudod.

-         De te honnan tudod? – nem lepleztem a döbbenetemet.

-         Veletek élek.

-         Oh. Tényleg. – erről el is feledkeztem.- Azt is felsorolnád, hogy mi kell a fürdőszobába?

-         Kate, kérlek! – dorgált.

Lucas régi módi angyal volt. Nem is tudtam mióta élt. De nem volt időm fecsegni indultam a boltba. Még gyorsan felfirkantottam pár dolgot a listámra, oda írtam a végére nagy betűkkel, hogy PADLÁST LEZÁRNI és már rohantam is.

Hamar rájöttem, hogy nem tudok egyszerre megvenni mindent, ughogy először a konyhai és fürdőszobai felszereléseket vettem meg, majd miután bepakoltam őket az autóba, felszerelkeztem élelemmel is.

Lucas végig bűnbánó arcot vágott amiért nem tud segíteni, én pedig csak mosolyogtam mert olyankor olyan aranyos.

Éjfél volt mire mindent a helyére pakoltam. Úgy estem be az ágyamba mint valami lisztes zsák, és mire észbekaptam már reggel volt és én majdnem kicsattantam az energiától.

-         Mi van még a listán? – kérdeztem Lucast hatalmas mosoly kíséretében.

-         Jó reggelt. Jó látni, hogy jó kedved van. Ööö… - az ebédlőasztal fölé hajolt, ahol a llistát hagytam. – Lezárni a padlást. Lezárni a padlást?

-         Igen a padlást. – az ebédlő sarkában álló kis csigalépcsőre néztem. – Te még nem voltál a padláson. Kukkants fel!

Nem gondoltam, hogy szószerint veszi. Elemelkedett a földtől és a fejét feldugta a padlásra. Olyan volt, mintha a plafonból lógott volna le a teste a nyakától lefele. Nevettem, majd hallottam egy hűha-t és Lucas teste eltűnt.

Elindultam a lépcső felé. Útközben felkapcsoltam a villanyt, ugyanis én nem láttam a sötétben. Mikor felértem Lucas épp a Harry Potter sorozat címeit olvasta nagy lelkesedéssel.

A padlás volt az én magán könyvtáram. Mindenhol polcok, tele könyvekkel és cd-kel, kivéve a lépcsőtől jobbra eső sarkot.

-         Szép kis gyűjtemény. De minek vettünk új könyveket, ha neked ennyi van.

-         Mert ezek neked nem tetszenek.

-         Honna tudod?

-         Onnan, hogy a boltaban kizárólag történelmi könyveket vizslattál, én pedig azokat utálom. – magyaráztam.

-         A vágy és vezeklés is tetszett. – védekezett.

-         Azt Timtől kaptam. – az volt a kedvenc könyve. Mindehova magammal cipeltem.

-         Hűha. – mondta, mikor meglátta azt a bizonyos sarkot.

Az összes személyigazolványom, diákigazolványom, jogosítványom és útlevelem ki volt téve a falra.

-         Zoe, Lynn, Nora, Cinthia, Ivette, Joan – sorolta a neveket. – A saját neveden nem is létezel?

-         Nem.

-         Miért?

-         Az a lány már halott.

-         Ezt hogy érted?

-         Miután Tim meghalt nevet változtattam. Azóta nem használom a Kate-et.

Erre nem felelt. De mit is mondhatott volna. Hiretelen eszembe jutott az álmom, de épp mikor megkérdeztem volna mi is történt, megszólalt a telefonom. Anne volt az.

-         Haley! Negyed óra múlva beér a vonatunk. Rose eltűnt valmi csávóval, ugyhogy lehet csak egyedül megyek. – nevetett, majd letette.

Mivel úgy éreztem ez egy hosszú beszélgetés lesz az angyalommal inkább nem kezdtem bele.

†

Épp akkor ért be a vonat amikor megálltam a peronon. Anne szállt le elsőként.

-         Rose? – kérdeztem Anne-t, mikor nem láttam sehol a szőke leányzót.

-         Ott van ni. – Mutatott Anne egy rövid, barna hajú csaj felé.

-         Csak viccelsz! – leesett az állam.

-         Sajna nem. – közben odért ért hozzám.

Jó kedve volt. Reméltem, hogy elmondja magától és nem kell faggatnom, de ahelyett, hogy magáról kezdett volna beszélni felhozta Ryan-t.

-         Mizujs a hercegeddel?

-         Semmi. – mondtam. Nem számítottam erre a kérdésre. – Nem írt. Nem hívott. Nem érdekel. – Na és Ben? – tereltem a témát. Úgy tűnik Anne nem is tud róla, hogy meghalt. Lehet, hogy még Ben sem?

-         Jól vagyunk. Tényleg sajnálom, hogy nem tudtad megismerni, pedig….

-         Haley! – az újfrizurás csaj megölelt és lenyomott két puszit nem is törődve azzal, hogy félbeszakít egy beszélgetést. Láttam Anne grimaszát és féltem, hogy megint összevesznek, de végül Anne megnyugodott és visszatért az arcára a jókedvű mosoly.

-         Mi lett a hajaddal? – kérdeztem. Még mindig nem sikerült felfognom.

Rose gyönyörű, derékig érő szőke haja, most épp csak a nyakáig ért és világos barna volt. Már két éve hallgattam, hogy mennyire szerencsés a haját illetően és hogy soha nem válna meg tőle.

De Anne is megváltozott. Felszedett pár kilót. Így már igazán jó alakja volt, nem volt már az a tipikus vékony csaj akinek majdnem kilóganak a csontjai, ugyanis őt csak pár kiló választotta el attól az állapottól. A haját megritkítatta és így sötétbarna fürtjei kócosan keretezték immár gömbölyű arcát.

-         Meguntam, hogy szőke vagyok – magyarázta Rose. – Mindenki úgy kezelt mintha hülye lennék. – panaszkodott.

Anne-nel egymásra mosolyogtunk, de nem szóltunk semmit. Tudtuk mire gondol a másik.

Megborzoltam Anne haját, jelezve, hogy tetszik majd az autó felé vettük az irányt.

Gyorsan bepakoltuk a bőröndöket az és indultunk. A hazaérést követő két órában a teraszon ültünk és halgattuk Rose élménybeszámolóit. Az egész szünidőt pillanatra pontosan ecsetelte. Nehezen tudtam számontartani a sok bulit és pasit. Ugyanis Rose nyara ebből állt. Bulik és pasik.

-         Egészen július 27-ig. – mondta igazán komolyen.- Joey közölte, hogy szereti az olyan buta szőke csajokat mint én. – Akkor döntöttem úgy, hogy váltanom kell.

-         A hajszín nem minden.- ellenkezett Anne.

-         Tudom. De kezdetnek elég. Mellesleg beléptem egy könyvklubba. Ti szerettek olvasni? Nem is fontos. Lepihenek. Nagyon fáradt vagyok. – mondta, majd berohant a szobába.

-         Szerinted minden rendben van vele? – kérdeztem Anne-t.

-         Szerintem füvezik. Volt egy furcsa pasija, az előbb mondta a nevét. Valami Huan vagy Hugo vagy mit tudom én.

-         Csak vicceltél ugye? – kérdeztem nyugtalankodva.

-         Nem tudom. Én kinézem belőle.

Ez elgondolkodtatott. Reméltem, hogy nem keveredett semmi ilyesmibe. De nem akartam rajta töprengeni amikor végre nyugodtan beszélhettem Anne-nel.

-         Használjuk ki az időt. – mondtam. – Mesélj!

Anne jobban lekötötte a figylmemet. Bár nem történt vele túl sok minden a nyáron, nagyon frappánsan tudta előadni. Tudatosult bennem, hogy Anne három testvére közül egyiknek sem tudom a nevét. Pedig Pete, Patrick és Paul igazán szórakoztató egyéniségek lehetnek, legalábbis Anne beszámolója alapján.

-         Te egyke vagy igaz? – kérdezte.

-         Igen. - Vágtam rá tejes bizonyossággal. Valószínüleg túl gyorsan, ugyanis Lucas furcsa pillantást vetett rám.

-         Az milyen?

-         Unalmas. - Feleltem. Kevés dologra emlékeztem az életemből és a testvérnélküliség érzése nem tartotzott bele. Nem tudtam mit kellene mondanom.

Sötétedésig be nem állt a szánk. Kibeszéltünk mindent a bölcsitől egészen mostanáig. A szülőket, a szerelmeket az első csókot. Persze én mindehol ködösítettem. Nem mondhattam az igazat. Bár már sokat gondolkoztam azon, hogy elmondom neki az egészet, Lucas mindig lebeszélt. Szerinte az emberi agy nem képes felfogni egy ilyen súlyos titkot. Részben egyet is értettem vele, de azért nem vetettem el a lehetőséget a beismerésnek, legalábbis egy részének.

Mikor elkezdett hűvösödni Anne is elindult lefeküdni. Én még nem voltam fáradt és az igazat megvallva kiakartam faggatni Jamei-t is, hátha kimaradt valami Anne beszámolójából, ugyhogy maradtam.

Jamei és Lucas egész délután pusmogtak valami nagy ügyről amit nekem nem szabad tudnom. Rákérdeztem, de azt mondták angyaldolog, ugyhogy inkább rátértem Anne-re.

-         Ééés? Mit halgatott el előlem? – kérdeztem kiváncsian.

-         Nem mondom meg. – Mondta szemforgatva, de látszott az arcán, hogy nincs itt semmilyen titok.

-         És a te nyarad? – kérdeztem.

-         Pont mint Anne-é. Nyugalmas és érdekes. A tesói tényleg érdekesek. Jó volt látni őket, mert nagyon hiányoznak a nővéreim. – mondta búslakodva. De mivel belekezdett, nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy rákérdezzek az életére.

-         Hány nővéred volt?

-         Kettő. Mindketten gyönyörűek voltak és kedvesek. Bár kevés időt töltöttünk együtt. Tíz éves koromban mentek férjhez.

-         Te mikor éltél?

-         Az 1300-as években.

-         Hűha. Jó öreg vagy. – mondtam meglepetten. És gyorasan számolni kezdtem, de rájöttem, hogy nem tudom, hány éves. De már a hétszázkilenc évnyi angyal lét is ijesztőnek hatott.

-         Még mindig fiatalabb vagyok mint Lucas. – mondta és Lucasra mosolygott aki a tekintetével leintette, enyhén célozva arra, hogy ez tabu téma.

-         Szóval – kezdte Jamei terelés képpen. – 1288-ban születtem és amikor betöltöttem a 18-at meghaltam.

-         Hogyan? – kíványcsiskodtam.

-         Juni 19-én amikor a  methven-i csatában az angolok legyőzték a skót sereget. Nem igazán emlékszem rá. Az a rész homályos. Leszúrtak. Ennyi az egész.

-         Sajnálom. – mondtam együttérzően.- tudom milyen. Mármint majdnem.

-         Veled mi történt?

-         Lelőttek. – mondtam közönyösen.

-         Pont téged? – leesett az álla.

-         Véletlen volt. – mondtam. Gyorsan átfuttattam az agyamban amiket Jamei eddig mondott, terelni akartam a témát. – Te most akkor skót vagy vagy angol?

-         Skót. – mondta és úgy tűnt elégedett a sorsával.

Ezen aztáán kitört a röhögés. Lucasszal a hasunakat fogtuk, nekem a könnyeim is folytak.

-         Mi az? – kérdezte Jamei megszeppeneve.

-         Skót szoknya. – mondtuk Lucasszal kánonba, még mindig a hasunkat fogva.

Jamei csak a szemét forgatta. Lelki szemeim előtt láttam a százhetven centis, vékony fiút a kockás szoknyában és nem bírtam ki.

Aztán beúszott a képbe a tizennyolc éves fiú karddal a kezében és elmúlt a jókedvem. Bár nehezen tudtam oda képzelni. A meleg barna szemi és finom vonású kedves arca. Jameit előbb nézted volna kedves szoszéd fiúnak, mint katonának.

Sanyarú sorsa ellenére megmaradt Jamei pozitív gondolkodása.  Beszédes angyalnak bizonyult. Fél éjszaka ecsetelte a skót kúltúrát majd áttért a családjára. Szép élete volt az elmondottak alapján. Barátok, testvérek szerető szülők, igaz a szerelem elkerülte, de nem bánta. Nem bánta a halálát sem. Szerette az angyal létet és elkötelezetten végezte azt, ahogy kell.

Mikor kezdett feljönni a nap Lucas rám szólt, hogy fent kellene tartani a látszatot, ugyhogy le kéne feküdnöm. Bementem a nappaliba és elnyúztóztam a díványon.

†

10 órakor a turmix gép hangjára ébredtem. Rose épp reggeli csinált. Palacsintát és eperturmixot. Hallottam Anne kiabálását, hogy túl nagy a zaj majd Jamei fölém hajolt és elkezdett hadarni valamit. Kicsit kába voltam, ugyhogy egy szavát sem értettem. Észrevehette az arcomon, mert megismételte ezúttal tagoltan.

-         Lu-cas-nak el-kel-lett men-ni-e. – bólógattam, hogy értem. – Azt mondta siet. – újabb bólintás.

-         Anne!! Haley!! Reggeli. – kiabált Rose. Igazán jó kedve volt.

-         Alszom. – Anne nem osztozott a jó kedvben, én viszont feltápászkodtam és megtámadtam a konyhát.

Rose igazán mennyei reggelit készített. Jókedvűen lakmároztam, Anne pedig még ágyban volt, ugyhogy rátérhettem a témára.

-         Rose – kezdtem kicsit bizonytalanul.

-         Igen?

-         Minden… rendben van veled? – fejeztem be és reménykedtem, hogy nem érti félre.

-         Persze. Miért kérded.

Jobban örültem volna ha azt mondja, hogy baj van és elkezd mesélni.

-         Nagyon megváltoztál és tegnap is olyan furcsán viselkedtél.

-         Ne haragudj, csak nagyon fáradt voltam.  – nem mentegetőzött, az igazat mondta.

-         Akkor jó. – kezdtem megnyugodni.

-         De, igazából – kezdte tétován – tudod… - a nyugalmam kezdett elszállni – a szomszéd fiú nagyon aranyos.

-         Igen? – még észre sem vettem. Igazából egyeltalán nem ismertem a szomszédaimat.

-         Fel sem tűnt? – teljesen letaglózta a hír.

-         Nem, csak nem rég érkeztem.

-         A bácsikád háza, igaz?

-         Igen. – mikor meghívtam hirtelen csak ez jutott eszembe. Valamivel magyarázni kellett, hogy miért ilyen kicsi a ház és miért van tele festő cuccokkal. A művész nagybácsi  aki ide szokott elvonulni dolgozni épp megfelelt.

-         Ügyes. Bár az a kép amin azt hiszem te vagy, kicsit torzít.

-         Torzít? – megllepett a kritika.

-         Igen, sokkal szebb vagy. – rámmosolygott a mosogató melől.

Válaszul csak visszamosolyogtam. Befutott Anne is.

-         Farkas éhes vagyok. Mit eszünk?

Éppen hogy csak befejezte a kérdést, Rose már eléje is pakolta

reggelit.

-         Óóó, Rose. Valami tényleg nincs rendben. – Anne hangszínéből nem tudtam megállapítani, hogy ezt most viccből mondja vagy komolyan gondolja.

-         Ne kezd te is! – Rose nyugodt maradt. – különben elveszem a kajád.

Anne inkább enni kezdett. Féltette a finom falatokat.

Miközben evett a nappali asztalára tett fényképre esett a tekitetem. Arra amit tőlük kaptam.

Anne sötétbarna haja és majdnem ugyanolyan színű szeme nyitotta a sort. A haja rendezett és egyenes volt azon a napon, ahogy az megszokott volt. Most ahogy evett, a frufruja a szemébe lógott és kócos is volt. Pedig ez nem volt megengedett.

Mellette Rose. A gyönyörű szőke haja és vakító zöld szeme. A gyönyörű tökéletesen sminkelt arca. Most mikor ránéztem épp mosogatott. Még ilyet sem láttam. Rövid barna haját egy hajpánttal hátrafogta. Ez is szokatlan volt.

Mellettük én. Az egyetlen aki nem váltotozott. Külsőre. A hullámos hátközépig érő világosbarna – Rose szerint sötétszőke – hajam, fehér bőröm ami egy kicsit mindig kipirult.

Már kettőszáznyolcvankilenc éve így néztem ki és úgy éreztem ez már örökre így marad.