Tim

 

Lucas jó beszélgető partner volt. Meglepett, hogy tisztában volt  a modern világ legfontosabb dolgaival, így mikor a laptopot vagy az mp4e-et emlegettem tudta miről van szó.

Hamar repült az idő. Ha ideiglenesen kifogytunk a témából kiültem a partra és festettem. Nyáron sok turista volt arra felé és sok képemet megvették.

Élveztem a festést.

Sokan kérték, hogy fessem le őket és az arcok tanulmányozása ugyancsak jó időtöltésnek bizonyult.

Voltak arcok amelyeken a ráncok miintha történeteket meséltek volna el. Emberi sorsokat.

Volt egy negyvenhat éves hölgy, akinek az arcán mérhetetlen félelem tükröződött. Azt kérte, hogy úgy fessem meg, mintha a mennyek fényes kapujában állna, ugyanis úgy érzi hamarosan meghal, és szeretné megszemlélni a pillanatot amíg még él, hogy tudja mire számítson.

A kérése meglepett, de láttam, hogy tényleg csak két hete van.

Az ajtót nem festettem meg neki, a fényt igen. Úgy ahogy távolról látszik, és mellé festettem egy angyal árnyékát is.

-         Azt mért festette oda kedvesem? – kérdezte, mikor odaadtam neki a képet. A félelem a hangjából is kihallatszott.

-         Kizárt, hogy életünk utolsó pillanataiban egyedül legyünk. – válaszoltam.

A hölgy arca kisimult. Mintha öt évet fiatalodott volna.

- Remélem igaza van. – sóhajtotta megnyogodva. – Gyönyörű lett. Köszönöm.

Könny csillant a szemében mikor búcsút intett.

 

†

 

-         Honnan tudhatta? – kérdeztem Lucast mikor már megszokott módon, a naplementében sétáltunk a ház felé.

-         Vannak akik megérzik.

-         De ennyire? Ha beteg lenne megérteném, de szívrohamot kap. Azt, hogy érezheti? – elmélkedtem.

Költői kérdésnek szántam és az is maradt, ugyanis Lucas nem válaszolt. Én pedig nem firtattam.

 

Naponta beszéltem Rose-zal és Anne-nel. Temérdek mesélni valójuk volt és olyan sokat beszéltek, hogy fel sem tűnt nekik, hogy én nem is mondok semmit az aha és a milyen jó-n kívűl.

Rose már a nyári szünet első két hetében kétszer volt szerelmes és kétszer csalódott végérvényesen a pasikban.

Anne nyara nyugodtabban indult. Bennel minden idejüket együtt töltötték, még mielőtt elkezdődik a fiúnak a nyári gyakorlat.

Anne néha azért megkérdezte, hogy én mit csinálok. Ilyenkor a családi programok, és egy hatalmas sóhaj volt a válasz.

 

Lucasszal rákaptunk az olvasásra, de az én olvasási tempóm nem felelt meg neki.

-         Ne forgass még! – kiáltotta a fülembe.

A parton ültem a könyvvel a kezemben, ő pedig a válam fölül olvasott. Praktikus megoldásnak hittem, aztán kiderült, hogy milyen lassan olvas.

 

-         Mi tart ennyi ideig? – szűrtem a fogaim között a kérdést.

Nem mertem hangosan beszélni, mert olyan zsúfolt volt a part, hogy fél már méterrel melettem is ültek.

A melettem ülő idős házaspár már így is aggódó szemekkel figyelt, ugyanis Lucas először úgy jelzett, hogy megböködte a vállam. Úgy belevoltam merülve a könyvbe, hogy ilyedtemben eldobtam. Ezt kétszer eljátszotta, majd mikor becsuktam és közöltem – véletlenül hangosan – hogy nem olvasok többet, megígérte, hogy új módszert keres.

Az házaspár furcsán nézett, ugyhogy mondtam, hogy horror könyv, mire bólogatni kezdtek és mégjobban bámultak.

-         Okés. Fordíthatsz.

-         Végre. – mondtam olyan halkan, hogy csak Lucas hallja.

Becsuktam a könyvet és felkeltem.

-         Hová megyünk? – hökkent meg. – Rosszat csináltam?

Szinte rémült volt a hangja. A Vágy és vezeklés jobban magával ragadta, mint hittem.

Nem válaszoltam, egészen addig, míg be nem léptünk a ház ajtaján.

-         Haza. – fordultam hátra Lucashoz, hogy válaszoljak neki.

-         Óhh.. amúgy nem kéne enned?  - kérdezte aggódva.

-         Nem, mert?

-         A házaspát azért szugerált annyira.

-         Honna tudnák, hogy nem eszek? – értetlenkedtem.

Lucas forgatni kezdte a szemeit, majd az órára bökött.

-         És? – még mindig nem tudtam mire akar kijukadni.

-         Kate. Délbe mentünk ki a partra. A házapár akkor már kint volt, és valamelyikük mindig a parton ült.

-         És?

-         És? Kilenc órán keresztül nem ettél, nem ittál és csak akkor mozdultál meg amikor lapoztál? Ez nem fura?

-         A fura az, hogy kilenc óráig tart elolvasnod egy háromszázötven  oldalas könyvet. – bár még mindig hátra volt  oldal.

-         Kate! – megfogta a vállaimat és megrázta. – Viselkedj emberien. – dorgált.

-         Tényleg – úgy tettem mintha elgondolkodnék. Álmos vagyok.

A hálószoba felé vettem az irányt.

 

-         És a könyv? – kérdezte könyörgő hangon.

-         Holnap. – kiáltottam a szobából.

 

 

 

Másnap tíz perc alatt sikerült elolvasnia a maradék tizenöt oldalt ami nála rekord volt.

A követkető választása egy történelmi könyvre esett. Engem már az első oldaltól kirázott a hideg, ugyhogy csak lapoztam neki, miközben én a legújabb magazinokat bujtam – természetesen Rose hatása – vagy éppen az Annetől kölcsön kapott Dan Brown kötetek egyikét olvastam.

 

†

 

Így ment egy hónapig. Egy hónap idilli szünidő.

Aztán vége.

Olvasni már nem volt kedvem, ugyhogy már csak lapoztam ha Lucas szólt és bámultam a semmibe. Igazából csak akudni akartam.

Nem is tudom.

Kezdtem visszasüllyedni embertelen kis világomba. A csajok már egy hete nem hívtak. Én pedig csak ültem a kanapén vagy feküdtem az ágyon és nem csináltam semmit. Hoszzú csend után végre megcsörrent a telefon. Rose újabb élmény özönt bocsájtott rám és vagy egy millliószor elnézést kért amiért ilyen sokáig nem hívott.

 

-         De tényleg sajnálom.

-         De tényleg semmi baj.- már kezdtem unni.

-         Arra gondoltam, hogy már másfél hónapja nem láttuk egymást…

-         Másfél hónapja? Mégcsak július közepe van. Még csak egy hónap.

-         Haley, már augusztus 3-a van.

-         Óóóó…. Repül az idő. – mennyire repül az idő. – Figyelj, megjött apu majd visszahívlak.

 

 

-         Lucas!!! -  a hangom nem volt épp barátságos.

-         Igen??? – kiabált.

-         Gyere ide!!

-         Nem. – jött a magabiztos válsz. – Épp vihar lesz. Ezt nem hagyom ki.

Imádta nézni a viharokat. Tetszettek neki a hullámok és a vakmerő szörfösök. Kicammogtam a teraszra és megálltam mellette.

-         Jó reggelt! – mondta vidáman.

-         Jó reggelt? Hogy jó reggelt?? – a kiabálásom már inkább sikításnak hatott.

-         Mi a gond? – mintha fel sem tűnt volna neki, hogy több mint két hétig öntudatlan voltam.

-         Gond? Szerinted két hétnyi öntudatlanság gond?? – vádló volt a hangom.

Kérdőn nézett rám, ugyhogy muszály volt felvilágosítanom.

-         Több mint két hétig öntudatlanul feküdtem. Augusztus harmadika van. Tegnap, mármint nemrég….  A fenébe! Az előbb még csak július közepe volt. Most meg már augusztus. – alig bírtam beszélni, olyan mérges voltam. – Mi a fene történt??

-         Elaludtál? – Lucas arcán látszott, hogy tényleg nem tud semmit.

 Eszembe jutott, hogy az angyaloknál máshogy telik az idő és bűntudatom támadt amiért  így leordítottam, de nem volt erőm bocsánatot kérni. Lerogytam a legközelebbi nyugágyra és csak bámultam magam elé.

-         Nézd! Villámlik.

 

Lucas izgatott hangja zökkentett ki. Még mindig a vihart nézte. Az ég teljesen elsötétedett, korom fekete volt. Csak a házakból kiszűrődő fényeket lehetett látni. A villámok egyre gyorsabban cikáztak az égen és az olyan hangosan dörgött, hogy félő volt, leszakad. És le is szakadt. Hatalmas cseppekben záporozott az eső, feltámadt a szél és a tenger dühösen hullámzott.

 

-         Jobb ha bemegyünk. – mondta Lucas sürgető hangon és már tuszkolt is a ház irányába. – Nem akarom, hogy bajod essen. – adta meg a magyarázatot.

 

Bent kellemes meleg volt, a kinti csípős idő után jól esett. El álmosodtam és megengedtem magamnak egy ásítást. Lucas ágyba parancsolt, nem lehetett vele ellenkezni. Az órát beállítottam másnapra, hogy ne essek megint öntudatlan állapotba. Bebújtam az ágyamba és már aludtam is.

 

Álmodtam. Hosszú idő óta először. Tim volt az álmomban. Mármint ő volt az álom. Minden veletöltött pillanatot újraéltem. Legalábbis úgy éreztem, de csak kisebb részleteket láttam a közös életünkből.

 

›

 

 

-         Akkor meghaltam?

Timmel álltunk az ajtó előtt, de az csukva volt.

-         Még nem. Csak haldokolsz. - a hangom együtt érzőbb volt,  mint valaha.

-         Mikor… - nem fejezte be a kérdést. Lehet, hogy nem is tudta mit akar kérdezni.

Rámnézett. Kék szemeiben félelem látszódott. A tekintete rabul ejtett. Nem volt menekvés. Elfordítottam a fejem

-         Nem tudom. Várnunk kell.

  Bólintott. Kezdett megnyugodni.

-         Szóval te angyal vagy?

-         Igen.

-         Akkor többet nem találkozunk? – a hangjában félelem csendült.

-         Nem hinném. – az én hangom inkább reménytelenségről árulkodott.

-         Akkor használjuk ki az időt. – mondta derűsen, s a tekintete újra rabul eljtett. Örökre.

 

›

 

Öt  perc.

Tíz perc.

Még mindig néz.

Nem enged el.

Halványul.

Életben marad.

Itt hagy.

Ne!!!

 

›

 

 

-         Mi történt? – kérdzte az öregek szószólója.

-         Szerelmes. – Lucas hangja megvetésről árulkodott.

-         Te ezt nem érted. – a hangom magabiztos volt. Már eldöntöttem.

-         És? Meddig él még? Egy-két évig? Kate! Ne add fel miatta magadat. – ellenszenves volt a hangja de mégis kérlelt. – Meg fog halni!

-         Hetven évesen. Addig lehet egy közös boldog életünk.

Lucas könyörögve nézett rám, de az arcáról sütött a megvetés. Nem értettem miért. Mi a baja?

-         Már eldöntöttem.

-         Biztos vagy benne? – az idős angyal együtt érző volt. Mint az igazi angyalok.

-         Igen.

-         Onnan nincs visszaút.

-         Tudom.

-         Rendben. – mondta, majd elvette a szárnyaimat és visszaküldött az életbe.

 

›

 

-         Szeretlek! – mondtam. Jobban szerettem Tim-et a saját életemnél is.

-         Én is téged! – mondta. Megcsókolt majd elindult.

Az ajtóból még visszafordult és egy kis csomagot nyomott a kezembe.

-         Ez mi?

-         Szülinapi előajándék.

-         Nem kellett volna.

-         Már három éve elviselsz. Ez a minimum. – megcsókolt majd elindult a suliba.

Egy kő. Medál. Milyen szép.

 

›

 

-         Nem! Nem! Nem lehet.

Marie, Tim anyukája próbált nyugtatni, de ő is zokogott.

-         Nem halhatott meg. Nem lehet!

-         Nyugodj meg Kate. Nem szenvedett.

 

›

 

Temetés.

Mindenki sír.

Tim temetése.

Meghalt.

Nem lehet.

Esik az eső.

 

›

 

-         Kisasszony! Jól van?

-         Tessék?

-         Jól érzi magát?

-         Igen. Még mindig esik. Régóta esik. – nem is tudtam mióta ülök már a sírjánál.

-         Pár perce eredt meg. Ne üljön az esőn!

Pár perce? Hiszen minimum fél órája esik. Biztos voltam benne. Fél óráig számoltam a perceket aztán öntudatlanságba süllyedtem.

 

›

 

Kavalkád. Mi történt? Nem tudom. Hol vagyok?

Ez már nem emlék.

Tudtam, hogy amit látok, az csak fáradt agyam tévképzete, mégis rettegtem.

Jobban mint valaha.

 

›

 

-         Tim!

-         Szia kicsim!

A parton állok. Tim felém sétál.

-         Hogy kerülsz ide? Meghaltál! – érzem ahogy a szemeim elkerekednek.

-         Jajj Kate! Mondtam, hogy ne igyál nem bírod az alkoholt. – mosolyogva közeledett felém.

-         Menj a közeléből!

-         Lucas te mit csinász itt?? - Nem értettem mit akar Timtől.

-         Nem mondom többször! – Lucas hangja fenyegető volt.

-         Miért mit csinálsz? – Jared gúnyos kacaja.

Mi folyik itt? Tim felém sétál. Jared mögötte, készen, hogy rátámadjon. Di hiszen nem érhet hozzá. Vagy mégis?

Ne! Lucas csak áll.

-         Csinálj valamit! – kiáltok rá.

Hiába. Csak áll. Nem csinál semmit. Mint egy szobor. Tim felém sétál, Jared még mindig mögötte. Nem tudok mozogni. Meg kell mentenem.

-         Ennek így kell történnie. – Lucas hangja közömbös. – Nem tehetek semmit.

-         Neeem! Segíts neki. Nem ez a sorsa! Te is tudod.

-         Kate! – Jared hangja. Égeti a fülemet. – Ohh, Kate.

-         Menj a közeléből. – ordítok, de nem jön ki hang a torkomon.

-         Ez a te hibád Kate. Miattad van. – Jared Tim fölé emeli a kezét…

 

†

 

Teljes nyugalom. Lucas az ablakomnál állt. Vége a viharnak.

 

-         Szerintem elkellene hívnod ide a csajokat. Nyugtalanít ami történt.

-         Igazad van. - Mondtam.

 

Kicsit még kábán tárcsáztam. Rose és Anne is belegyezett és megígérték, hogy két nap múlva már nálam is lesznek.

Letettem a telefont. Tudtam, hogy van valami fontos amit elfelejtettem. De mi?

Visszahanyatlottam az ágyra és belémhasított a felismerés.