Otthon

Egyikünk sem volt az a hú de érzelgős, ezért a csajokkal két búcsú puszival – felesleges érzelmek nélkül - le is tudtuk a búcsúzkodást. Minek a dráma? Három hónap és újra együtt leszünk.

Bár Anne szemében mintha megcsillant volna pár könnycsepp. Hármunk közül ő volt a legérzékenyebb, persze csak Rose egója után.

Nem volt sok cuccom. A ruhatáram egyszerű kényelmes darabokból állt – legfőképp farmer és póló -  egy bőrőndbe belefért.

A rajzcuccom már meredekebb volt. A különböző mértetű táblák, ecsetek, festőállvány, szanaszét szórt ceruzák és festékek. Egy óra kellett, hogy mindent a saját tartójába pakoljak.

Ezután kipakoltam az autóba, Lucas pedig beült az anyósülésre.

-         Mit csinálsz?

-         Még soha nem ültem autóba. – furcsán izgatottan csengett a hangja.

És furcsán hangzott a szájából az ülés szó is, ugyanis az angyalok nem tudtak hozzáérni az emberekhez vagy épp az emberi dolgokhoz.

Látszott is, hogy Lucas nem ül csak lebeg az ülés felett kicsivel, de nem volt erőm belekötni és azt sem tettem szóvá, hogy mennyire nem illik a használt kis bogaram összeképébe.

Már az öt órányi autózás gondolata is lefársztott.

Csend volt. Én nem szóltam, ő nem szólt. Beszélhettünk volna, de nem tettük. Megint elszalasztottam a pillanatot.

Csendben teltek a percek. De gyikünket sem fusztrálta. Nem volt kínos.

Két óra után végre megláttam a megszokott kis utat. Amikor először jöttem a gimibe akkor találtam rá. Az út az erdőbe vezetett.

Hatalmas fenyő erdő volt. Az egyik évben öt különböző fajtájú fenyőt számoltam össze, ami valószínűleg csak egy kis része volt a hatalmas erdő rengeteg tűlevelűjének.

Kertészeknek szóló képes lexikonnal bolyongtam és próbáltam beazonosítani melyik milyen. Természetesen eltévedtem és három órámba tellett, hogy visszataláljak az autóhoz.

Még elsőbe sokszor kijártam oda mikor magányos voltam, vagy amikor a lányok hétvégente hazautaztak. Minél szorosabb lett a kapcsolatom Rosezal és Annenel annál kevesebbet látogattam meg az erdőt. Épp itt volt az ideje.

Az első fa amit anno sikerült beazonosítanom az Abies Alba volt, vagyis a közönséges jegenyefenyő. Egyszerűen felismerhető és rengeteg volt belőle.

A közönséges mellett Normand és Kaukázusit is találtam, amelyek nem sokban különböztek az előzőtől. Az meber úgy érezte mintha körbe-körbe járna az egyhangú fák között.

Hónapaokba tellett mire eljutottam arra a szintre, hogy könyv nélkül is meg tudtam állapítani melyik milyen. Akkor már az is feltűnt, hogy mint az emberekből, a fákból sincs két teljesen ugyanolyan.

Hiába tartoznak egy fajba, egy családba szinte teljesen különböznek.

A jegenye fenyő mellett zömében luc fenyőt lehetett látni. A szerb luc és a törpe szerb luc, amik ugyancsak nem fogtak meg, de mégis teljesen elmerültem a fenyők alkotta tűlevél rengetegben.

Lefordultam és köröbelül fél órányi autózás után elértünk az út végéhez. Abban a pillanatban, hogy kiszálltam megcsapta az orromat a tűlevelek és a gyanta illata. Az erdő mámorító illata.

Magamhoz vettem a kellő rajcuccokat és elindultam.

Már rutinos voltam, a rengeteg fenyő között otthonosan mozogtam. Pontosan tudtam, hogy az úttól száztinkét lépést kellett megtenni,  hogy elérjek a törpe fenyőkig.

A tizenharmadik törpénél kellett jobbra fordulni, majd egyenes tovább.

Arra felé már húsz-harminc méter magas fák alották az erdőt és szinte teljesen eltakarták a napot. Mégis biztonságosan lépdeltem a gyökerekkel átszőtt talajon.

Csak egy hirtelen huhogásnak sikerült kibillentenie az egyensúlyomból. A bagoly hirtelen csapott le a zsákmányára. A hangra balra kaptam a fejem és megbotlottam egy hatalmas kőben és orral a föld felé buktam.

Lucasnak az utólsó pillanatban sikerült elkapnia, pont mielőtt lefejeltem volna egy másik hatalmas képződményt.

Az volt az első, hogy hozzámért, mióta ember voltam. Óvatosan visszahúzott és mikor már érezte, hogy stabilan állok elengedte a derekamat.

Többször nem botlottam meg. Bár elgondolkodtam rajta, jól esett az érintése.

Fél órán át tapostuk a halkan zizegő avart, majd a sötétség oszlani kezdett. Elértünk a kedvenc helyemhez. A hatalmas tölgy fához.

Egyedül állt a fenyőrengeteg közepén. Magányosan.

Lehet, hogy azért szerettem bele. Én is egyedül éreztem magam. Különcnek egy világban, ami nem is az egyém. Egy világban ahol senki nem érthet meg, ahol senki nem olyan mint én.

Mikor rátaláltam, úgy éreztem a mennyben vagyok. Akkor már öt órája kóvájogtam az erdőben. A fénytelenség, az egyhangúság kezdett megijeszteni.

Akkor meglláttam halvány derengést. Halvány fényt, ami a fához fezetett.

Nagyon öregnek látszott, ami mégjobban magamra emlékeztetett. A hosszú magányos évekre. Az évekre Tim nélkül, angyalok nélkül, önmagam nélkül.

Hatalmas lombkoronája ellenére, rengeteg fény szűrődött át, az ágai között. Épp elég ahhoz, hogy az ember a tövében megpihenve olvashasson, festhessen vagy csak elmélkedjen.

Lassan közeledtem a fa felé. Mindig lenyűgözött milyen hatalmas. Győnyőrű zöld levelek, repedezett törzs és a földfölé törő vastag gyökerek.

Vigyázva kikerültem párat és kényelmesen elhelyezkedtem a törzsének dőlve.

Lucas lassan követett.

-         Ott pont jó.

-         Hogyan? – meghökkent, nem tudta mit akarok.

-         Állj meg! És ne mozdulj. – parancsoltam.

Tette amit mondtam, én pedig felhúzott térdeimnek döntottem a rajztáblát és neki láttam.

Megrajzoltam a körvonalait. Lassan finom mozdulatokkal dolgoztam.

Az erdő csendes volt. Mintha az egész erdő aludt volna.

A szellő megrezgetett pár levelet, majd elcsöndesedett.

Halgattam ahogy a ceruza serceg a lapon. Az ujjaim alatt egy angyal körvonala bontakozott ki, teljes alakjában.

Mikor a körvonalak kiélesedtek eldkezdtem kidolgozni a részleteket. Nagyon ügyeltem, hogy semmit ne hagyjak ki.  A haját, a gyönyörű szemeit, a száját aminek a szélén egy kis mosoly bújkált. Kidolgoztam az összes izmát, részletesen megrajzoltam a szárnya összes tollát. A tollak enyhény csillaogtak a halvány napfényben.

Elmélyülten dolgotam, teljesen belefeledkezbe a rajzolásba. Átadatm magam az érzésnek, hogy már nem vagyok egyedül. Van akire számíthatok, aki tudja igazából ki vagyok.

A végeredmény lenyűgöző lett. Majdnem életre kelt. Megbabonázva bámultam, elmerültem a gyönyörű látványban.

Fekete- fehér létére a kép meghökkentően valóságosra sikeredett. Az árnyékok tökéletesen játszottak a rajzolt angyal szárnyain, épp úhy ahogy az előttem álló igazién.

Közben elrepült az idő. A nap már majdnem elérte a horizontot, s új megvilágításba helyezte az erdőt. A narancssárga árnyalatai játszottak a tölgy lombján és Lucas angyali arcán

-         Megnézhetem?

Megrenzettem. Lucas halk hangja kiáltásnak hallatszott a néma erdőben.

Feléfordítottam a lapot. Elcsodálkozott. Megbabonázva, szinte kérkedve figyelte önmagát. Nem erre a reakcióra számítottam.

-         Nem tudtam, hogy tudsz rajzolni. – kezdte elcsigázva. A hangjában nem kérkedés; inkább csodálat csengett.

-         Művészeti egyetemet végeztem.

-         Tényleg? – komolyan meglepődött.

-         Kettőt is. – mondtam félvállról véve a dolgot.

-         Miért épp a művészetek? – ezt még soha nem kérdezte senki.

-         Miért ne?

Elmosolyodott.

-         Nem tudom. – vallottam be. – A második gimimben a rajz tanár nagyon tehetséges volt és megtanított pár alapot. Rajzoltam pár képet és teljesen beleszerettem. A rajzok egy új világot nyitnak meg. Egy világot ahol nincsenek határok. – magyaráztam szinte áhittal.

-         Második gimi? - a szemei elkerekedtek.

-         Igen. Most járom ötödször.

Nem szólt, csak kérdőn nézett rám.

-         Angyal létedre igen csak kíváncsi vagy. –  mondtam és megengedtem magamnak egy mosolyt. - A gimiben a legkönnyebb. Ne kérdezd miért, de ott érzem magam a legjobban. – adtam meg a röpke magyarázatot.

-         És most, hogy vége az évnek hova is megyünk?

-         Haza. – sóhajtottam.

-         De te nem erre laktál.

-         De most már erre lakom.

     Kérdő tekintet.

-         Van egy kis házam a tengerparton. – magyaráztam.

-         Kiraboltál egy bankot? – nevetett.

-         Eltaláltad. Az én képességeimmel nem volt nehéz. -

Nevettünk. Felszabadultan. Még soha nem láttam őt nevetni, de tetszett.

-         Komolyan! – utasított.

-         Dolgoztam. Amikor nem kell aludnod és ilyen jó a memóriád nem nehéz állást találni. Néha két műszakot is vállaltam és amikor összegyült annyi pénzem vettem egy házat.

-         Mit dolgoztál? – a szemi csillogtak, szinte itta a szavaimat. Igazából nem értettem, mit talál olyan érdekesnek, de azért folytattam.

-         Amihez épp kedvem volt. – elgondolkodtam. -  Könyvtáros voltam, asszisztens vagy épp pincérnő. – megrántottam a vállam.

-         Ilyen fiatalon felvettek?

-         Sok nevem van és sok igazolványom. – elmosolyodtam. – Sajnos nem olvastam el az emberi lét útmutatót mielőtt eldobtam a szárnyaimat ugyhogy improvizálnom kellett.

Nem felelt. Az eget kémlelte. Én is felpillantottam. A napot már lenyugodott.

Ryan. Valamikor most hal meg, vagy halt meg. Nem tudtam pontosan. Felkeltem és elindultam.

Velem együtt az erdő is életre kelet. Mókusok szaladgáltak a lábam alatt és baglyok huhogtak szinte megállás nélkül.

A nagy csend után jó volt egy kis hangzavar. Még soha nem jártam olyan későn az erdőben. A sötétben már nem mozogtam olyan magabiztosan. A hatalmas fák fekete árnyakként olvadtak össze, teret engedve az erdei állatok hadának.

Miután másodszor is megbotlottam, éreztem, hogy Lucas közelebb száll hozzám. Szinte érztem a tollait.

Végig mögöttem volt amíg el nem értük az erdő szélét. Ott egy kicsit lemaradt, felvéve a megszokott másfélméteres távolságot.

-         Biztos, hogy akarsz még vezetni? – kérdezte, mikor kiértünk az autóhoz. Ott már csendesebb volt az erdő.

-         Persze. Honvágyam van.

Még két óra autózás volt hátra.

Ryan befészkelte magát a gondolataimba. Olyan jó volt  vele. És nem bántott. Rose többször is mondta, hogy milyen jó a csak testi kapcsolat, de én soha nem tudtam miről beszél.

Eddig.

Ryan-hez tényleg csak testi kapcsolat fűzött. Aranyos fiú de semmi több. Semmi kötődés. Semmi fájdalom. Legalábbis elméletben. És az elméleti dolgok sokszor csődöt mondanak a valóságban.

-         Átjutott. – mondta Lucas a már megszokott  nyugalommal, kizökkentve a gondolat menetemből.

Megkönnyebbültem. Mintha törölték volna. Már csak egy fejezet volt az életemben. Semmi több. Egy gyönyörű lezárt fejezet, amin már nem agyal tovább az ember, hiszen tudja, hogy a másik boldog.

Másodszor már tényelg sikerült végleg lezárnom az ő fejezetét.

Még egy órányi autózás után megérkeztünk a kis otthonomhoz. A város a holdfényben ugyanolyan gyönyörű volt mint mindig.

Nem is vettem észre milyen fáradt vagyok amíg nem szálltam ki az autóból. Nem is foglalkoztam a kipakolással csak bementem és ledőltem a kanapéra.

Délben ébredtem fel a napfényre. Körbepillantottam. Minden a helyén volt, tökéletes rendben és tisztaságban, ahogy hagytam, ugyhogy kimentem az első dobozért.

Visszafele megálltam a bejárati ajtóban és elméláztam. Pedig ismertem az egész házat, mégis olyan új volt. Most, hogy már nem voltam egyedül mintha más arcát mutatta volna.

Az üres arcát.

Balra a konyha és az ebédlő egybenyitott tágas terület. Mellettük a fürdő. Jobbra a hatalmas nappali aminek a bejárattal szemben lévő része teljes üveg volt. A teraszra nyílt és lehetett látni a tengert. A nappaliból nyílt a hálószobám és a dolgozó szobám.

A konyha és az ebédlő egyszerű fehérre, a nappali tört fehérre volt festve.

A kezemben lévő dobozban a rajzcuccaim voltak, ugyhogy a dolgozó felé vettem az irányt. Bár a falat különböző képek borították, mégis egyhangú volt. A fekete-fehér tájak és alakok. Régen tökéletes illett a szürke hétköznapjaimba.

A helyükre tettem a dolgokat, majd megfogtam a Lucast ábrázoló képet és kiléptem a nappaliba. A falon volt egy üres képkeret ami a kezemben lévő képre várt. Sajnos soha enm tudtam annyira pontosan felidézni az arcát, hogy az megfeleljen a valóságnak. Többször is próbáltam lerajolni, de mindig kudarcot vallottam. Valmi mindig hibádzott. Soha nem volt tökéletes, a végeredmény pedig a kukában landolt millió darabra tépe.

Egészen addig.

Gyorsan beletettem a keretébe és felakasztottam a falra. Így már teljes volt a kollekció.

Az új életem képei. Lucas nyitotta a sort. Ő volt az első. Tökéletesen illet oda vele kezdődött minden.

Majd Anett csalódott arca, amikor lekéste a Jared balhét. Mindig elmosolyodtam, amikor ránéztem, egy vicces emlék volt.

A levél óta már teljesen más szemszögből szemléltem, ugyanis az a pillanat indította el a lavinát, ami könnyen romba döntheti az életemet.

A harmadik kép engem ábrázolt. Legalábbis ahogy elképzeltem magam angyalkoromban. Nem lehettem biztos benne hogyan festhettem. Nálunk nincsenek tükrök. Az emberi tükrökben pedig nem látszódunk.

Sikerült megfigyelnem, amikor egyszer Lucas mögöttem állt. Bár érthető. Az angyalok nem ebbe a világba tartoznak. Ök itt csak testetlen lelkek. Kivéve nekem.

A negyedik kép Tim-et ábrázolta, ez volt az egyetlen színes kép a falon. Az utolsó mosolyának örök emléke.

Lucas az engem ábrázoló képet figyelte. Elgondolkodva, szinte elmerült benne.

Miután becipeltem a bőröndöket és elsüllyesztettem őket a szekrényben felém fordult. A szemei izzottak, nem tudtam megint mivel dühíthettem fel.

-         Nem látod magad tisztán. – mondta, inkább dorgáló mint mérges hangon.

-         Micsoda? – döbbentem meg.

-         Sokkal szebb vagy te kis exangyal. – elmosolyodott, majd hirtelen mitha szégyellné amit mondott elfordult és tekintetét a tengerre szegezte. Végül mégis ő törte meg a csendet. – Mi a program?

A jelenet egy pillanatra lefagyasztott és egy új gondalat kelt életre. Lucas flörtöl velem? Nem az nem lehet. Mi csak…

-         Kate! – szólt újra mikor nem válaszoltam.

-         Nem is tudom. – hadartam - Minden olyan más. Nem tudom mit akarok csinálni.

-         Mit szoktál csinálni?

-         Élvezni a magányt. Festeni, olvasni. De most olyan…

-         Emberi. – szélesebben mosolygott mint valaha.

-         Minek örülsz?

-         Egyre emberibb vagy. – sóhajtott.

-         Hogy érted? – értetlenkedtem, de tudtam, hogy mire gondol.

-         Tudod te! Mikor megérkeztem egy összezavarodott félig angyal voltál, pedig már régóta élsz. Most kezded igzán felfogni és érezni, hogy mi is az élet.

Igaza volt. Tudta. És én is tudtam. Sőt, ő azt is tudta, hogy én tudom. Tim halála után bezárkóztam. Senkit sem engedtem közel magamhoz. Elzárkóztam mindenkitől. Mindentől, amiről úgy gondoltam, hogy fájdalmat okozhat.

Elsüllyedtem az önsajnálatban és hosszú ideig nem is tudtam kievickélni belőle.

Visszagondolva majdnem kellemes volt. A magány. Gondolatok nélkül. Az élet nehézségei nélkül. Csak magam. Sőt néha még az sem.

Nem viselkedtem igazi emberként, nem is igazán érdekelt az emberi lét, csak az volt a fontos, hogy ne érezzek semmit. De Rose és Anne áttörték a falat és én egyre emberibb lettem. Viszont ez sok zűrzavarral járt. Az emberi lényem nem tudta befogadni az emberfelettit. A sok emlék mintha szétakarta volna robbantani a fejem. Kezdtem teljesen szétesni.

Lucas megjelenése teremtett rendet és bele sem mertem gondolni mi lesz velem ha már nem lesz az őrzőm. De nem is akartam erre gondolni, pedig kellett volna. Tudtam, hogy el kéne mondanom neki. De nem tettem.

Megtaláltam a válaszokat a fel nem tett kérdéseimre. A két hónapnyi zavar az emberiségem kezdetét jelezte és most már száz százszázalékosan tudtam, hogy összeomlok ha Lucas elhagy.

De minezek ellenére, még nem voltam képes rá, hogy beszéljek róla. Könnyebb volt félre tenni és megfeledkezni róla.