Emberi

A vasárnapot ágyban töltöttem, szülinapi kimerültségre hivatkozva. A csajok nem faggattak, pláza túrát szerveztek aznapra, immáron tele pénztárcával.

Lucas meghazuttolva önnmagát az ágyam szélén ült. Legalábbis úgy tett. Az arcán a szokásos angyali maszk, ami csak nyugalmat és békét tükröz.

-         Nem lesz baj. Megvédünk titeket.

Harmadszor próbált megnyugtatni. De most sem sikerült. Ha nagyon akart  megnyugtathatott volna, de nem bonyolódott hosszú figyelem elterelő beszélgetésekbe. A köztünk lévő feszültség megszünt, de még mindig tartotta a távolságot.

Többet nem próbált megnyugtatni. Egész nap ágyban voltam. Nem gondolkoztam, nem sírtam, nem kínoztam magam; csak feküdtem. Életem végéig tudtam volna így feküdni, már ha lesz olyan. Nagyon reméltem, hogy lesz.

Jamei viharzott át az ajtón. Jó kedve volt. Odahajolt hozzám, az orrunk majdnem összeért.

-         Szarul nézel ki. Rád férne egy vodka.

Elmosolyodtam.

-         Ez az. Hamarosan beérnek, szedd össze magad!

Jamei energiájából nekem is jutott. Felültem és mosolyt erőltettem az arcomra. Lucas bátorítóan rámmosolygott. Ez még több erőt adott, erőlködés nélkül tudtam mosolyogni. Kicsapódott az ajtó. Rose és Anne hatalmas pakkokkal érkeztek.

-         Egek. Minek ennyi minden? – mindig sokat vásároltak, de most még önmagukat is felülmúlták.

-         Hát a nyárzáró bulira te butus. – Anne hangszíne rosszat sejtetett. Tudta, hogy elfelejtettem a bulit. Ez csak egyet jelenthetett.

-         Neked is vettünk ruhát. – csicseregte Rose.

Tudtam. Tudtam. Tudtam. Még soha nem találták el az ízlésemet, de akár tetszik akár nem abba kell majd mennem. Nem bánthatom meg őket. És az igazat megvallva egy göncöm sem volt a bulira.

Meglepődtem amikor előhúzták a világos lila ruhát. Egyszerre beleszeredtem.

-         Megy a nyakláncodhoz. – állapította meg Jamei a ruhát szemlélve.

Igaza volt. Ment a halványlila kőhöz amit a nyakamban hordtam. Timtől kaptam az utolsó együtt töltött szülinapomra.

-         Próbáld fel! – utasított Anne.

A fejemmel feltűnés nélkül intettem a fiúknak, hogy forduljanak el. Vonakodva teljesítették a parancsomat. Belebújtam a vadonatúj nyári ruhámba. Elképesztő volt.

Vékonypántos, mély dekoltázzsal, - nekem kicsit túl méllyel, de sebaj -  térd fölöttig érő laza szoknyával. Az egész himzett volt. Kisebb – nagyobb virágok voltak ráhímezve, ugyanolyan színnel mint a ruha; ezáltall teljesen beleolvadtak, csak közelről lehetett látni őket. Kábán bámultam magam a tükörben. Soha nem hagyott hidegen az öltözködés, viszont nem voltam divat mániás, az egyszerű, kényelmes darabokat kedveltem. Emellett a ruha mellett a szekrényem tartalma igencsak szánalmasnak tűnt.

-         Mintha rád öntötték volna. – ámuldozott Rose.

Erre a kijelentésre a fiúk is felkapták a fejüket és kérdezés nélkül megfordultak. Érdekes volt látni a reakcióikat.

-         Eldobom a szárnyaimat.

Jamei kijelentése feltette az i-re a pontot. Tudtam, hogy jól áll. Percekig néztem magam a tükörben, nem tudtam betelni a látvánnyal.

-         Azt hiszem le kéne vennem még mielőtt teljesen hozzám nő.

Az angyalok készségesen elfordultak én pedig kibújtam a ruhámból és visszavettem a farmer póló összeállításomat.

Az évzáró buliig már csak öt nap volt. Öt nap és haza utazok. Vágytam a magányra. Annyira megijesztett a sok szeretet  ami körülvett. A sok érzelem ami kezdett magával ragadni. Eldöntöttem, hogy a barátaimért élek, de akkor is rémisztő volt, hogy ilyen közel kerültek hozzám.

†

-         A 2008-2009 –es tanévet ezennel lezárom. Mindenkinek kellemes nyári szünetet.

Fejezte be az igazgatónő, akit az ember inkább nézett házi sárkánynak, mint gimnázium igazgatónak.

Az ünnepség unalmas volt mint midig, de az utána következő buli jónak ígérkezett.

Este nyolckor már türelmetlenül várakoztunk a szobánkban. A buli csak kilenckor kezdődött. Folyton ellenőriztünk a sminkünket és a ruhánkat. Rose, piros mélyen dekoltált ruhakölteményével volt megveszve, ugyanis túl hosszúnak ítélte a szoknyát és ezért azt követelte, hogy varrjuk fel. Persze eszünk ágában sem volt. Már így is olyan rövid volt, hogy épp csak eltakarta. Anne nyugottabnak tűnt. De csak tűnt. Percenként megkérdezte, hogy jól néz e ki. Egyszerű szabású, de szexi narancssárga ruhát viselt ami nagyon jól állt neki.

A hajunkat egységesen begöndörítettük és annyi hajlakkott tettünk rá, hogy egy szélvihar sem tehette volna tönkre.

Még soha nem pepecseltem annyit a külsőmmel mint akkor, és megfogadtam, hogy többet nem is fogok. Bár megkellet hagyni nem állt rosszul a fütös hatású szehélypúder, a rengeteg csillámot amit az arcomra kentek már sok volt. Legalábbis nekem, ugyanis ha Rose-on múlik háromszor annyi lett volna rajtam és akkor az arcomat már nem is lehetett volna látni.

-         Varrjátok fel a szoknyám!!

-         Kit érdekel? Jól nézek ki?

-         Mit számít? A barátoddal mész, nem kell elbűvölnöd.

-         Sok lesz belőled szőkeciklon.

-         Huhúú. Kis önbizalom hiány. Irigykedsz mi?

-         Mire?

-         Hát rám.

-         Miért is?

-         Hát… Csak mert én ilyen vagyok, te meg nem.

-         Mármint szőke?

Rose pillantása arról árulkodott, hogy legszívesebben megtépné Anne-t. Reméltem, hogy nem teszi. Nem akartam a békebírót játszani, viszont nem nézhettem végig ahogy szédszedik egymást.

A szőkeciklon már válaszra nyitotta a száját amikor kopogtattak. Hála Isten. Ben volt az. Anne nem hívta be, csak megragadta a kezét és elviharzott. Rájöttem, hogy nem is ismerem Ben-t pedig már egy éve járt az egyik legjobb barátnőmmel. Igaz ő a város másik gimijébe járt. Idén végzett. Anne ma akarta nekünk bemutatni.

-         Ügyes vagy. – tapsoltam meg Rose-t.

-         Most mi van? – Rose tudta, hogy elvetette a súlykot. Bár meg kell hagyni Anne sem volt éppen kedves.

-         Beakarta nekünk muatatni Bent. – mondtam csalódottan.

-         Basszus. Tényleg. Pedig olyan szívesen megnéztem volna, hogy mit eszik rajta ennyire. – legőrbítette a száját és bűntudatos arcot vágott.

-         Majd a buliba az egyik oszlop mögül kifigyeljük.

Felcsilant a szeme. Tetszett neki az ötlet és egyszerre visszatért a jókedvünk. Egyikünknek sem volt barátja, ugyhogy együtt mentünk a buliba. Úgy gondoltuk majd ott keresünk egy megfelelő alanyt aki elszórakoztat minket.

Bár én nem voltam benne biztos, hogy akarom, egészen Rose öt perces szónoklatáig, ami minden kétségemet elűzte.

A buli a suli udvarán volt, tanári felügyelettel, ugyhogy csak semmi alkohol. Nem mintha sokat ittunk volna. Egy kezemen meg tudtam számolni hányszor ittam alkoholt eddigi életemben. Pedig már nem vagyok fiatal.

 Az udvart körbe ragták fáklyákkal, ami nagyon hangulatos volt, viszont a DJ nem. A zene, ami végül csak valami erőltetett zaj lett, vísított a hangszórókból. Ennek ellenére a hangulat jó volt és elég sokan vonaglottak a táncparketten.

Rose körbetekintett, majd elkezdett ráncigálni az egyik bokor felé. Mikor odaértünk láttam, hogy öt fiú áll a bokor takarásában és épp egy üveget adnak körbe.

-         Helló csajok. – nem voltak meglepve. – Tankoltok?

-         Hát persze. – Rose már nyúlt is az üvegért. – Mi az esti menü? – megszeppenve álltam mellette. Ezt az oldalát nem igazán ismertem.

-         Áfonyás vodka.

-         Nyami. – még soha nem láttam szőke barátnémat inni. – Kérsz? – felém nyújtotta az üveget.

-         Kösz nem.

-         Ne aggódj! Majd vigyázok rád. – Mély, bársonyos csengésű hang, göndör barna fürtök és feketének látszó szemek.

†

Mire észbe kaptam már én is a jól mulató diákok között táncoltam, mármint vonaglottam Ryan-nel. Kedves fiú volt. A feketének látszó szemei igazából sötét barnák voltak és teljesen elmerültem bennük. Jó volt vele táncolni. Élvezni, hogy ember vagyok. Nem igazán emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem a táncparkettre, de nem is érdekelt.

Magával ragadott az „Élj a mának” elmélet amit a fiúk előszeretettel alkalmaztak és amire én sem tudtam nemet mondani. Mellettünk Rose már nyálcserét folytatott a másik vodkás fiúval. Öt perc múva pedig eltűntek a látóteremből. Megakartam keresni őket, de Ryan megnyőzött, hogy magányra van szükségük. Igazából nem is győzködött, csak megcsókolt ami bármely magyarázatnál jobb volt.

Lucas megkocogtatta a vállam, de én nem is figyeltem rá. Ember voltam, akinek jobb dolga is van annál, hogy egy angyalra figyeljen. Erre az angyal is rájött miután észrevétlenül fejbevágtam.

-         Nem érzem jól magam. – mondtam. És nem hazudtam.

-         Gyere üljünk le. – Ryan az egyik eldugott pad felé vezetett.

Készségesen mentem utána. Nem is tehetttem mást. A vodka beárnyékolta az agyam. Átvette felettem az uralmat. Minden ködös volt. Kicsit szédültem, de jól éreztem magam. Soha jobban.

Ryan mellettem ült és a kezemet fogta. Még soha nem találkoztam vele azelőtt. Semmit nem tudtam róla, de nem is érdekelt. Azon az estén semmi sem érdekelt. Tomboltak bennem a hormonok. Felé hajoltam és szenvedélyesen csókolni kezdtem. Beletúrtam a hajába ő pedig a szoknyám alá csúsztatta a kezét.

-         Nem lakok messze. – ugyanazt az izzó vágyat éreztem a hamgjában amit én a bensőmben.

-         Hát akkor menjünk. – Nem tudom, hogy én mondtam e vagy a vodka. Lényegtelen volt.

Lucas utánk jött és próbált visszatartani, de én hajthatatlan voltam. Össze vissza csapkodtam a levegőben, próbáltam eltalálni. Végül már csak a levegőt markolásztam. Lucas eltűnt.

Kívántam Ryan-t jobban mint bárkit az életben. Timmel mindig jó volt a szex, legalábbis azt hittem. Ryan-nel ahhoz képest maga volt a menyország. Gyengéd volt de mégis heves és az én boldogságomat a magáé elé helyezte. Meglepett vele, már amennyire részegen megtudtam lepődni. Nem gondoltam, hogy létezik még ilyen pasi. Bár kicsit rontotta az összképet, hogy nem voltam beszámítható állapotban amikor rámvetette magát.

†

Reggel ágybareggelit kaptam na meg egy adag megdöbbenést amikor megláttam, hogy újdonsült lovagom mánap meghal egy autóbalesetben. Nem tudtam megszólalni. Csak néztem. Egy szál alsógatyában tálcával a kezében állt előttem.

Magas volt, a teste izmos. Igazi álompasi. Az én pasim. És holnap meghal. Eszembe jutott, hogy megakadályozom a balesetet, de a sors ellen nem hadakozhatok. Tudtam jól. Ha nem hal meg holnap az autóbalesetben, meghal öt perccel később szívrohamban. Nem tehettem semmit.

-         Még soha nem kaptál ágybareggelit? – szerencsére azt hitte amiatt lepődtem meg. Olyan arnyos volt.

-         De, minden egyes nap. – mondtam nagy szemforgatás közepette.

Rám mosolygott és lehuppant az ágyra.

-         Ess neki mielőtt eleszem előled.

-         Igenis.

Jó kislány voltam. Mindent megettem majd lezuhanyoztunk és kiültünk a teraszra. A hintaágyban ültünk, annyira idilli volt. Igazából túl sok. Soha nem voltam nyálasan romantikus és ez az egész történet kezdett kicsit túl idilli lenni.

 Kezdtem émelyegni a rámszakadó érzelmektől. Reméltem, hogy aznapra nem tervez több romantikkus pillanatot, mert nem biztos, hogy eltudtam volna viselni.

-         Holnap utazol haza?

-         Igen. – feleltem egy nagy sóhaj kíséretében.

-         És te? Hova jársz suliba? Hány éves vagy? Ide valósi vagy? Vagy betörtünk ide éjszaka?

-         Tényleg sokat ittál.

-         Tessék?

-         Ezt már megbeszéltük. Még a személyimet is elkérted.

Mosolyogva hajtottam le a fejem. Ez a rész teljesen kiesett.

-         Ez elég kellemetlen.

-         Igen. Ugyanis ez engem rossz fényben tüntet fel. Olyannak állít be, mint aki részeg gimiseket hurcol fel egy éjszakára.

-         Mert nem így van? – incselkedtem vele.

-         Úgy vetted észre?

-         Igeeen. Legalábbis az emlékeim alapján.

Durcásan nézett rám majd megcsókolt.

-         Ide járok a gimibe. Idén végeztem. 18 vagyok és nem idevalósi, viszont ez a szüleim háza amihez van kulcsom.

-         Most leromboltad az illúzióimat. – biggyesztettem a számat.

-         De még megmenthetjük a pillanatot.  – montam és közel hajoltam hozzá, a szánk majdnem összeért.

-         És hogyan? – kérdezte és a szája súrolta az enyémet.

-         Feljelenthetlek nemi erőszakért. Az izgisebbé tenné a napodat. Ülni egy cellában és rám gondolni. – szinte már csak suttogtam a szavakat.

-         Lehet, hogy inkább nekem kellet volna leellenőriznem téged. -  huncutul elmosolyodott és megragadta a tarkómat, hogy nehogy megszökhessek.

Avril közbeszólt. Rose csörgött azon a számon. Berohantam a telefonért és felkaptam.

-         Haley! Itt állok a szomszéd város buszmegállójában és a busz csak két óra múva jön. Te merre vagy, nem tudsz értem ugrani?

-         Hát, nem tudom pontosan  hol vagyok. De várj csak!

-         Ryan! – kiabáltam ki a teraszra. – Van autód?

Bólintott.

-         Mindjárt ott vagyunk.

†

-         Pontosan hol is van?

-         Valamelyik buszmegállóban. Már látom is.

Ryan lassított Rose pedig bepattant hátulra.

-         Asszem valmiről lemaradtam. – mondta mosolyogva.

-         Igen én is. – végig néztem rajta. A haja kócos volt a ruhája pedig elszakadt.

-         Nem volt baj. Csak repetát akart ugyhogy inkább leléptem.

Ryan elvitt minket a koleszhoz. Rose kipattant az autóból és én is indultam volna utána, de a göndör hajú adonisz visszatartott. Reméltem, hoyg nem teszi meg. De mint mindig, a reményeim akkor is szerte foszlottak.

-         Holnap haza kell utznom, de ha megadod a számod tarthatjuk a kapcsolatot. – huncut mosolyának nehéz volt ellenállni. Azok a fránya hormonok.

Bólintottam. Lediktáltam neki a számom. Majd kiszáltam.

-         Hé Haley! Jó volt veled.

-         Igen. Veled is. Hiányozni fogsz.

Kiszállt az autóból, megcsókolt majd elindult a végzete velé, én pedig vettem egy mély levegőt és lezártam egy fejezetet. Legalábbbis azt hittem.

Mikor megfordultam Lucas-szal néztem farkasszemet.

-         Próbáltam szólni.

-         Tudom.

-         Egész emberien viselkedsz.

-         Tudom. – szajkóztam önmagam.

-         Ennyi? – meglepett volt.

-         Tehetek mást?

-         Igen. Nem hagyod, hogy rádolvassam a hibáidat.

-         Nem hibáztam.

-         Biztos? – kétkedett.

-         Igen.

-         Szerintem pedig igenis hibáztál.

-         Szerintem nem számít a véleményed angyalcsávó.

Megpróbáltam kikerülni, de nem engedte.

-         Akarsz beszélni róla?

-         Nem. – prüszköltem idegesen.

-         Rendben. – egyezett bele.

-         De igen! Kéne mellé egy őr.

-         Már meg van.

-         Köszi. – feleltem kurtán és megcéloztam a bejáratot.

Most nem állt az utamba.

Mikor felértem a szobánkba Rose és Anne már újra puszipajtások voltak és éppen engem csevegtek ki.

-         Hallom összejöttél Ryan-nel. – Anne jó kedvű volt.

-         Rose! Milyen pletykás vagy.

-         Nem ő volt. Ben osztálytársa. Vigyázz vele, könnyen összetörheti a szíved.

Ó, ha tudnád, hogy már megtörtént. Bár nehéz volt elképzelni bármi rosszat róla vagy éppen csak azt, hogy nőfaló barom. Már nem számított.

Nem sok maradt abból a napból, de még így sem tudtam nyomon követni mi történik. A koleszt másnapig kellett elhagyni. Szerencsére a csajok már délelött elmentek, így nem kellett magyarázkódnom a nem létező szüleim miatt, akik természetesen nem jönnek értem és nem segítenek cipekedni.

Csak annyit mondtam, hogy délután jönnek.