Kérdések

Éppen, hogy csak leért a fenekem a padra Anett huppant a földre éppen elém, kecsesen mint egy balerina. Nem is emlékeztem, hogy én is ilyen légies voltam e angyal koromban. Anett felhúzta a szemöldökét, egy ideig nézett majd megszólalt bársonyos hangján.

-         Hogyan? Nem is. Mikor? Nem is tudom mi a megfelelő kérdés. – mondta és közben olyan vadul rázta  a fejét, hogy azt hittem elszédülök.

-         Én sem. – momdtam. A hangom elárulta, hogy nem szivesen emlélszem vissza arra a részre amire kiváncsi.

-         Elhiszem, hogy nehéz. – a hangja együtt érző volt mint mindig.

-         Rendben. – mély levegőt vettem. – Egy évvel Tim halála után vettem …

Belém hasított a felismerés. Jared bosszúja. Tim. Mi van ha elkapta? Nem élném túl. Nem mintha bármit is tehetnék az életem ellen, de akkor is.

-         Átjutott. – Nyugtatott meg Anett.

Csak bólintottam. Nem tudtam megszólalni, de megkönnyebbültem. Legalább ő biztonságban van és boldog.

-         Szóval. – kezdtem újra. – Egy évvel Tim halála után vettem észre, hogy valami nincs rendben. Egyes képességeim megmaradtak. – Nem részleteztem, hogy miért csak akkor vettem észre és azt sem, hogy hogyan.

-         Melyikek? – Anett hangja kíváncsi volt.

-         Nem öregszem. Nem sérül meg a bőröm, a csontjaim törhetetlenek. Pontosan emlékszem mindenre és minden mást is pontosabban tudok végezni mint az emberek. Nincs szügségem táplálékra. Egy időben aludnom sem kellett, de az a képességem már elkopott.

-         De hiszen reggeliztél. – szakított félbe Lucas. A hangja egykedvű volt. Mintha fájna neki, hogy ott kell lennie.

-         Csak megszokásból. És persze a látszat kedvéért.

-         Hány éve is vagy itt? – Anett hangja most inkább szégyenkező volt, biztos bántotta, hogy nem tudja nyomon követni az eltelt éveimet.

-         74 éve.

-         Egész jól birod. – a hangja újra együtt érző volt. – És jól tartod magad. – viccelődött.

-         Jared miatt kaptam őrt? – szántszándékkal tereltem a témát. Nem akartam sem a Timmel töltött boldog éveimről, sem pedig az azt követő magányságról beszélni.

-         Honnan tudod?

-         Kaptam tőle egy levelet. Hamarosan és minörökké. – mondtam nem kevés gúnnyal a hangomban.

-         Nem hittem, hogy valaha is beváltja akár egy fenyegetőzését. De nem kell aggódnod, megvédünk.

-         Magam miatt nem aggódok. De a barátnőmnek Anne-nek már nincs sok.

-         Mikor?

-         Szept…

-         Várjunk csak! Te ezt honnan tudod? – Anett szemei fennakadtak és szinte éreztem, ahogy az éles hanglejtése megsebzi a sérthetetlen bőrömet.

-         Látom. Ez a képességem is megmaradt. Viszont nem tudok veletek kapcsolatot teremteni.

-         A szárnyaid nincsenek meg véletlenül? – angyali hangja most már inkább vádló volt, amiért kifelejtettem a beszámolómból, hogy látom az emberek halálát.

-         Sajnálom. Az emberi agy miatt van. Kicsit már elkopott.

Anett elmosolyodott, majd elgondolkodott. Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Türelmesen vártam. Körübelül két másodperc kellet neki ahhoz, hogy eldöntse mi legyen. Erre én már nem voltam képes.

-         Állítunk egy őrt a barátnőd mellé. Van még valaki akinek közeli a halála?

-         Nincs.

-         És régebbről? Valaki akivel tartod a kapcsolatot?

-         Nincs. – tényleg nem volt. Tim óta nem kerültem senkihez sem olyan közel, mint Rose-hoz és Anne-hez és persze senkivel sem tartottam a kapcsolatot az iskolák után.

-         Rendben. Te is kapsz egy őrt. Az lesz a legkönnyebb ha Lucas itt marad.

-         Meddig? – Lucas hangja ellenszenves volt.

-         Te is tudod. Nem látni a halálát. Nem teljesen ember.

-         De nekem sok a dolgom. – szabadkozott.

-         Majd helyettesítenek. -  csettintett a nyelvével. - Nem értem mi bajod. Beszélek az öregekkel. – elrugaszkodott és már ott sem volt.

Á, igen. Az öregek. A három vén angyal akik a kezdetek óta őrzik a rendet. A hatalmuk évszázadról évszázadra gyengült. Ezer éve Jared-et már megfosztották volna a szárnyaitól és nem hagyták volna, hogy itt randalírozzon.

Lucas mellettem állt és várt amíg én töprengtem. Néha nagyokat sóhajtott, mintha türelmetlen lenne, de negem nem tudott becsapni. Angyal volt, végtelen türelemmel rendelkezett. Ránéztem. Az arca nem árult el semmit. Kimért volt és érzelemmentes. Nem tudtam mi baja lehet, ugyhogy kockáztattam.

-         Balthazar miatt duzzogsz?

-         Nem duzzogok.

-         Akkor mi bajod?

-         Semmi.

-         Tudod elég nehéz lesz így együtt élni.

-         Nem fogunk együtt élni. Olyan lesz mintha ott sem lennék. – a hangja közömbös volt. Már-már sértő.

-         Emlékeztetnélek, hogy nekem te nem csak egy árny vagy amin át tudok sétálni, de ezt tapasztalhattad. Nem lesz könnyű nem észrevenni, hogy a sarkamban loholsz. – most már nem voltam barátságos. A nem törődömsége felidegesített.

-         Hidd el nekem nem fogsz észrevenni. – a hangja megfájdította a szívemet és az eddig érzett nyugalom mintha soha nem lett volna.

Nekem nem volt angyal türelmem és az összeomlás szélén álltam, ugyhogy elrohantam az egyetlen helyre ahova nem jött utánnam.

A lány WC szerencsére üres volt, ugyhogy senki nem hallhatta a zokogásomat. Nem tudtam miért sírtam. Lehet, hogy Tim emléke, vagy a tudat, hogy Anne veszélyben van, vagy a legvalószinűbb amire gondolni sem akartam, Lucas ellenszenve. Nem tudtam mivel érdemeltem ki és ez bántott a leginkább. Az angyal közelsége továbbra is rendet tartott a fejemben, viszont a szívemben nem. Sajgott. Annyira fájt. Nem tudtam miért. Mindenen túltettem már magam. Minden szálat elvartam. Nem értettem.

Vagy mégis?

Csak azután, hogy újraéltem életem utolsó napját értettem meg mi is történt. Most, hogy újra rend volt a fejemben.

Meghaltam. Nem bántam. Nem fájt. Egy jó ügyet szolgálhattam ezáltal. De mi van a szeretteimmel? Maggei-vel közös álmaink voltak. A szüleim és a testvéreim szerettek. Én is őket. Önző voltam. Soha nem gondoltam rájuk. Csak az volt a fontos, hogy nekem nem fájt, eszembe sem jutott , hogy velük mi lehet. Soha nem gondoltam rá, hogy engedélyt kérjek, hogy én kísérhessem át a szeretteimet. Megmondhattam volna nekik, hogy jól vagyok és boldog, ellenőrizhettem volna, hogy átjutottak, biztosan tudhattam volna, hogy boldogok. De ez soha nem jutott eszembe. Nyomorultul éreztem magam. Megtaláltam a kédésemre a választ. A válasz a bűntudat volt. Még soha nem éreztem. Mindig törődtem másokkal, de soha nem érdekelt, hogy mi lesz velük miután elválunk. Önzőnek és semmirekellőnek éreztem magam. És tudtam, hogy az vagyok. Nem voltam érdemes az éltre.

Önző voltam akkor is amikor megváltam a szárnyaimtól. Csak az érdekelt, hogy újra megtaláltam a szerelmet, hogy végre boldog lehetek. Már nem érdekelt, hogy én a nagyobb jót képviselem. Csak a boldogságom számított. Egy önző angyal. Remek.

Kinyílt az ajtó és belépett pár elsőéves. Gyorsan összeszedtem magam és a szobámba indultam. Éppen elcsíptem Rose-t. Zuhanyozni indult, ugyhogy vele tartottam.

A forró víz segített. Tudtam, hogy hibáztam, de azt is tudtam, hogy a múlton nem tudok változtatni. Viszont a a jelenen igen. Nem engedhetem, hogy letargiába zuhanjak. A barátaim voltak a legfontosabbak.

Anne az utolsó hónapjaiban volt. A vékony hézag azért volt köztünk, hogy ne viseljen meg a halála. Mindig olyanokkal voltam akiknek távoli volt a haláluk. Nem akartam magamnak újabb fájdalmat. De ez megváltozik. A barátaimért fogok élni. Anne-ért. Az ő boldogságáért.

-         Önző voltam. De ez megváltozik. – vetettem oda az őrömnek miután kiléptem a fürdőből, majd a szobámba kullogtam és lefeküdtem.

Rend és fegyelem.

Önmagam vagyok.

Érzem, hogy mit kell tennem.

Tudom, hogy miért élek.

Van időm gondolkodni.

Tudok gondolkodni.

Tiszta fejjel mérlegelni.

Átlátom a helyzetet.

Végre tisztán láttam mindent. Az elmúlt két hónap, a sok zűrzavar mintha nem is lett volna. Újra éreztem. Oda tudtam figyelni a barátaimra. Újra a régi voltam és ezáltal több kérdés merült fel bennem mint valaha.

Mi történt velem? Miért volt két hónapnyi zűrzavar?

Tudtam, hogy azért van rend a fejemben, mert egy angyal mellettem van. Ez is képességük része. A puszta jelenlétük megnyugtat és kitisztítja a fejedet.

Ez a képesség jól jött az átjárónál. A lélkek nagy többsége nincs felkészülve arra, hogy távozzon az életből. Félnek és nem tudják mit tegyenek, egészen addid, míg meg nem érinti őket az angyaluk.

Szóval ha Lucas nem lenne mellettem újra összeomlanék?

Ezen sokat töprengtem.

És Jared.

Honnan tudta, hogy itt vagyok? Hogy élek? Tudtam, hogy mit akar. A lelkemet örökre. De vajon a barátaimtól? Őket is bántani fogja?

Megakartam beszélni Lucassal, de olyan volt mintha egy fal lenne kettőnk között, amit egyikünk sem tud áttörni. Vagy csak félünk áttörni.

Most, hogy nem magammal törődtem repült az idő. Rose-zal és Anne-nel minden időnket együtt töltöttük, együtt tanultunk, sőt még egy plusz ágyat is bevittünk a szobánkba, hogy Anne átköltözhessen, ugyanis az ő szobatársa még angyal szemmel is kiálhatatlan volt.

Ezt Jamei-től tudtam. Ő volt Anne őrzője. Mindent kommentált. Ezeket először Lucasnak címezte, de mivel nála süket fülekre talált átpártolt hozzám. Mindenből viccet csinált és a csajok sokszor nem értették min nevetek.

Előfordult, hogy megosztottam velük a vicces angyal egy-egy poénját amin ők röhögtek, viszont a goromba angyalom minden viccnél egyre fájdalmasabb képet vágott. Jamei is megpróbálta kideríteni mi lehet Lucas baja, de nem jutott többre mint én. Úgy döntöttem nem is foglalkozok vele. Jobban ment mint hittem. Úgy történt ahogy megjósolta. Észre sem vettem.

A nyár első hónapja hatalmas kánikulával ajándékozott meg és én szájtátva bámultam a naptárat ami szerint junius 2.-a volt. Észre sem vettem, hogy elrepült egy hónap. A nyár első hete javító dolgozatokkal és felelésekkel telt ezért a csajoknak nem sok idejük maradt a kikapcsolódásra.

Nekem a szinötös átlagommal nem volt gondom, ugyhogy korrepetálást vállaltam, hogy elüssem a sok szabadidőmet. Élveztem a tanítást és sikeres is volt. Megfordult a fejemben, hogy elvégzek egy tanári egyetemet. Minél többet korrepetáltam annál biztosabb voltam benne, hogy ezt akarom csinálni. Bár a 17 éves testemmel és fiatalos arcommmal biztos, hogy nem a szigorú tanárok közé soroltak volna.

Anne elérte a hőn áhított négyes átlagot, Rose pedig átment kémiából. Minden okunk megvolt az ünneplésre. Úgy döntöttünk, hogy szombat tökéletes erre a célra.

†

Rose vezetett, meglepett vele. Nem szerette vezetni az autómat, félt, hogy összetöri. De most készségesen átvállalta. A szomszédos városba mentünk a kedvenc éttermünkbe. Úgy terveztük, hogy megebédelünk majd megnézünk egy régi filmet az Anno moziba, aminek nevetségesebb nevet nem is dahttak volna.

Az ebéd fennséges volt. Desszertként koktélt szürcsöltünk, természetesen alkoholmenteset, ugyanis kiskorúak voltunk, már aki. Miután elfogytak a koktélok a pincér egy hatalmas csoki tortát tett az asztalra 18-as gyertyával. Gyorsan meggyújtotta.

-         Kinek van születésnapja?– kérdeztem meglepetten.

-         Hát neked. – Rose úgy nézett rám mintha dilis lennék.

-         Junius 7-e van. A 18. szülinapod.

-         Mármint a 306-odik. – helyesbített Lucas és egy mosoly bujkált a szája sarkában.

Kellett pár pillanat míg felfogtam. Tényleg szülinapom volt. Igazából harmadikán volt, de az idő múlásával pár nappal odébb csúsztattam, bár nem értettem miért, nem volt rá különösebb okom.

Őszintén megvallva akár harmadika, akár hetedike teljesen megfeledkeztem róla. Nevetnem kellett.

-         Mi olyan vicces?– kérdezte a lányok és angyalok kórusa.

-         Elfelejtettem. – ismertem be.

Mindannyian nevettünk. Még Lucas is.

-         Fújd el és kívánj valamit.

Nem tudtam mit kívánjak. Mindenem megvolt. Elkondolkodtam. Szeretném ha Anne gond nélkül meglelné a békét. Elfújtam a gyertyát és reménykedtem.

-         Bontsd ki az ajándékod. – a csajok egy ezüst papírcsomagolásos dobozt nyújtottak felém.

Utoljára Timtől kaptam szülinapomra ajándékot. És most. Teljesen meg voltam hatva. Éreztem, hogy szeretnek. Olyan régóta nem engedtem magamhoz közel senkit, hogy már nem is emlékeztem milyen érzés.

-         Nehogy elsírd magad. Bontsd ki gyorsan aztán essünk neki a tortának.

-         Nyugi Rose. – Anne hangja szigorú volt.

Kibontottam. Izgatott voltam. A dobozban egy üveg fényképtartó volt. Gyönyörű színes virágok voltak belecsiszolva. Még soha nem láttam annál szebbet. Az egyik közös fényképünk volt benne. A kedvencem. Tavaly nyár elején készült. Mindegyikünk arcán igazi szívből jövő mosoly. Nem is fogtam fel, hogy ennyire közel kerültem hozzájuk és hogy ennyire ösztönösen viselkedem a közelükben.

-         Gyorsan felvágom a tortát mielőtt elsírnám magam.

Senki nem ellenkezett. Kellemesen telt a nap. A moziban a 10 dolog amit utálok benned-et játszották. A kedvenc filmemet. Tökéletesebb napot el sem képzelhettem. Főleg, hogy úgy éreztem Lucas kezd felengedni. Lehet, hogy az önzőségem bosszantotta. Lényegtelen. Már nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy mindenki jól érezte magát. Visszafele én vezettem. Rose a maradék tortát őrizte és már majdnem csorgott a nyála.

Amint bezártam az autót Lucas szólt, hogy Anett beszélni akar velünk. El is felejtettem, hogy Anett nyomozni kezdett. Bele gondolva elég sokáig tartott.

-         Én még sétálok egyet. – kiáltottam a lányok után. – Nekem is hagyjatok tortát!

-         Semmit nem ígérhetek. – incselkedett Rose.

Abban a pillanatban, hogy megfordultam Jared landolt előttem. Majdnem letarolt.

-         Kate! Boldog szülinapot. Hallom jó buli volt. Gondoltam meglátogatlak és megnézem a legközelebbi szellemecskémet is. – a hangja gúnyos volt és látszott rajta, hogy nagyon örül.

Automatikusan orrabavágtam. Nem tört el az orra, hisz sérthetetlen volt a teste, ahogy az enyém is és minden más angyalé. Az angylok gyengéje a szárnyuk volt. Vajon az enyém? Már sokat gondolkodtam rajta de nem jutottam semmire.

-         Érdekes. – a hangja gúnyos volt. – Abban a tudatban éltem, hogy elmulasztottam a halálodat és akkor hirtelen megláttalak itt. Annyira boldog voltam, hogy viszont láthatlak.

Nevetett. Nevetett mások szenvedésén. Nem akaratm mást csak letépni a szárnyait. Hisz mi bajom eshet. Meghalok? Már majdenem neki estem amikor egy vad női hangot hallottam.

-         Mit keresel itt? – Észre sem vettem, hogy Anett megérkezett.

-         Csak boldog szülinapot kívántam Kateynek. – mosolygott bájosan.

-         Nagyon meghatottál. – mondtam és úgy tettem mintha a könnyeimet törölgetném.

-         Oh, majd akkor sírj ha szellemként bolyongsz. Akkor lesz rá elég időd.

-         Arról ne is álmodj!  - még soha nem hallottam ilyennek Lucast. Ilyesztő volt és fenyegtő.

Jared a hasát fogta a nevetéstől, majd a magasba emelkedett. Gonosz, gonosz , gonosz. Nem találtam rá más szót. Ez volt a legmegfelelőbb. Mindhárman Jared után bámultunk. Nem tudtam mire gondolhatnank a többiek, de én szívem szerint letéptem volna a szárnyait, szábály ide vagy oda. És szerintem ezzel ők is így voltak.

Az angyalok szabályai szerint nem tépkedhettük egymás szárnyát. Bár az angyalok szabályai szerint ne büntethettek a bosszúállók ártatlanokat és nem kínozhatták korlátlanul a kárhozottakat.

De azeket a szabályokat, nem mindig tartották be.

-         Mi hír? – kérdeztem Anett-et. El akartam valamivel terelni az angyalsrác figyelmét ugyanis Jared távozása csak még jobban felidegesítette. És ami azt illeti, én sem voltam teljesen nyugodt.

-         Ilyen még soha nem történt.

-         Remek. Egyedi vagyok. – íronikusabbra sikeredett, mint akartam.

-         Sajnálom. – tényleg sajnálta. – Ha kell életed végéig megfigyelünk.

-         El kéne bújdosnom egymagamban, hogy másra ne hozzak bajt. – a földön ültem és ringattam magam, hogy megnyugodjak.

-         Ők már célpontok. A menekülés nem segít.

-         Mért nem vettem komolyan a fenyegetését?

-         Akkor is mondtam neked, hogy mindenkit megfenyeget aki megfosztja egy kis játéktól.

-         De az más volt. Mindennél jobban akarta Jane-t.

-         Körbekérdezősködök, hátha tud valaki valamit. Ne aggódj, nem hagyjuk, hogy bajod essen. Egyébként boldog szülinapot. Háyadik is?

-         A 306. – Lucas felelt helyettem. Az étteremben fel sem tűnt, hogy tisztában van a korommal.

-         Szép kis szülinap – mondtam, majd elindultam a szobám felé.

Lucas nem szólt és én nem akartam erőltetni. Örültem, hogy kezd felengedni. Láttam az arcán, hogy még ő sem nyugodott le teljesen. Szivem szerint elárasztottam volna kérdésekkel. Beszélni akartam. Kibeszélni az egész mi vagyok én és mi lesz Jared-del témát. Válaszokat akartam, de tudtam, hogy ő sem tud nálam sokkal többett.