Lisa

Az arcomba világító fényre ébredtem. Valki elfelejtette behúzni a függönyt. Feltételeztem, hogy Rose.

Szitkozódva lerugdaltam magamról a takarót és fordulni próbáltam, hogy felkeljek, amikor megéreztem.

Valmi visszahúzott. Nem erősen, de tartott.

A kezemre pillantottam.

Hát persze, jutott eszembe. Az infúzió. A korház.

Megrohantak ez érzelmek. Újra éreztem az elszántságot, a hálál iránti vágyat. Mintha megint ott lettem volna, akkor…

Éreztem milyen zuhanni, amikor érzem a szelet az arcomon, ahogy hasítom a levegőt.

Egy pillanatig elmerültem a megnyugtató érzésben, majd lassan viccacibáltam magam a rideg valóságba.

Körbepillantottam a kórteremben. Mellettem volt egy üres ágy, tele mindenféle felismerhetetlen holmival, kivéve egyet. Rose rózsaszín neszeszerét. Ezer közül is felismertem volna.

Magamra pillantottam. A kezmből már csak egy vékony cső logott ki és az az infúzióé volt. Tehát már jobban voltam. Jobban is érztem magam. A fejem már nem lüktetett csak enyhén fájt és a bokor okozta karcolások is enyhültek. A kezemnek is már, egész emberi színe volt.

Ami meglepő volt az a rózsaszín ágytakaró, ami az ágyam végében hevert összehajtogatva. Vajon mennyit aludhattam, hogy Rose ennyire berendezkedett?

Félrehúztam a takarómat, hogy megvizsgáljam, mit adott rám. Hál’ Isten  nem rózsaszín volt. Bár kicsit nevetségesen érztem magam a mackós hoszzú pizsamanadrágban, amihez hosszú újjú ugyancsak mackó mintás felső járt.

Rose minden orvos előtt le akar járatni?

-         Aranyos pizsama.- mondta egy bársonyos hang a balomon.

Ijjedtemben összerándultam és megfájdult a kezem ahol bele volt szúrva az infúzió.

-         Megijjesztettelek? – billent félre a bájos arc.

-         Nem. – mondtam még mindig meglepetten. – Csak nem vettelek észre. Amúgy a te pizsid is aranyos.

-         Hálóing. – helyesbített mosolyogva.

A látogató egy köröbelül  öt éves kislány volt, kerek arccal, hatalmas őzike szemekkel és barna loknis fürtökkel. Minden anyuka vágyálma.

-         Hol vannak a szüleid?

-         Az orvossal beszélgetnek. – motyogta bánatosan. – Olyan szomorúak. Megijesztenek. – lebigyesztette az alsó ajkát.

Lehajtotta a fejét és a türkizkék zokniját kezdte vizsgálgatni. Olyan pöttöm kis lábai voltak, a hálóingje pedig éppen, hogy csak nem súrolta a földet.

-         Hogy hívnak. – kérdeztem mosolyogva.

-         Lisa. – felelte és felderült az arca.

-         Szia! – mondtam még mindig mosolyogva – Én Kate vagyok.

-         Haley! – hallottam meg Rose ujjongó hangját- Hát felébredtél! Annyira aggódtam! Szólok a dokinak. – hadarta, majd elszaladt.

-         Ő sem lát. – mondta Lisa és megint elszomorodott.

-         Ő sem? – kérdeztem megdöbbenve.

Felemelte a fejét és könnyek szöktek az őzike szemeibe.

-         Senki nem lát. Anyu se. Apu se. Csak sírnak. Folyton sírnak.

És ő is sírt.

Csak akkor vettem észre,  hogy őzikeszemű Lisa falfehér és halvány, szinte átlátszó. Addig fel sem tűnt, hogy szellem.

Egy pillanatra megállt bennem az ütő, de amikor újra meghallottam Rose hangját magamhoz tértem.

-         Nem lesz baj. Én látlak. – hadartam és próbáltam megnyugtató hagszínt megütni. – Csak ne menj sehova. Ha kettesebe leszünk beszélünk.

Abban a pillanatban beviharzott Rose és átsuhant Lisán. Szegény pöttöm ijjedtében a fenekére huppant. De nem keseredett el, ugyanis Rose rózsaszín, strasszos szandálja igen csak felkeltette az érdeklődését.

-         No lássuk. – mondta egy bárnyos férfihang, akinek a gazdája éppen akezét nyújtotta nekem. – Doktor Grent vagyok. Én vagyok a kezelő orvosa. Hogy érzi magát?

-         Kicsit fáj a fejem. – mondtam és közben oldalra pillantottam, hogy ellenőrizzem Lisát. Hatalmas mosollyal az arcán mérgette a kis lábát a rószaszín csodaszandálhoz.

-         Az normális. – mosolygott a doki. – Egy hetet aludt.

-         Egy teljes hetet? – fennt akadtak a szememim.

-         Igen. Valószínüleg influenza. Az immunrendszere teljesen legyengült, de nem kell aggódnia. Ahogy látom minden rendben. Ha nem múlna el a fejvájása, hívja a nővért és ő majd ad gyógyszert.

Mielőtt hatalmas mosollyal az arcán kivonult volna, még megmutatta, melyik gombbal kell hívnom a nővért.

-         Úgy örülök… - kezdte Rose, de nem hagytam, hogy befejezze.

-         Rose! – kezdtem és megpróbáltam nyersen beszélni. Erre Lisa is felkapta a fejét. – Mi ez itt? – mutattam a pizsamára és a rózsaszín takaróra.

-         Nekem tetszik. – mondták kánonba a kis rózsaszín mackó imádok.

Válaszul csak sóhajtottam és széttártam a karomat, hogy Rose megölelhessen.

-         Jut eszembe – kezdte, miközben helyet foglalt a másik ágy szélén. – Itt az uncsi tesód.

-         Az uncsi tesóm? – nekem nincs is unokatestvérem.

-         Adam. – mondta kicsit szórakozottan. – Nem túl barátságos. Még egyszer sem jött be. Csak gubbaszt a szobád előtt, amikor Luc nincs itt.

Luc? Szóval már becézi is?

Kellet pár pillanat mire felfdolgoztam, hogy Rose és Luc összemelegedtek és majdnem egy percbe telt mire rájöttem, hogy ki az az Adam.

Közben Rose a lábát lóbálta, miközben Lisa előtte állt. Minden lendítésnél fejbe rúgta Lisát, aki nagyon viccesnek találta, hogy egy láb eltűnik a fejében, majd hirtelen alőbukkan, aztán megint eltűnik.

Felhőtlenül kacarászott és tapsikolt.

-         Haley? – kérdezte Rose miután nem szólalatam meg.

-         Bocsi. Csak meglepett hgy Adam itt van. Nem túl szoros a kapcsolatunk. – mindig meglepett, hogy milyen egyszerűen tudok hazudni, akár a legjobb barátnőmnek is.

-         Sajnálom. – mondta Rose épp amikor befutott Lucas.

-         Szia Kate, szia Rosey! – köszönt hatalmas vigyorral a képén.

Nem is tudtam. Hogy min lepődjek meg jobban. Azon, hogy minden gond nélkül, csak úgy lazán Kate-nek szólított vagy azon, hogy ő is becézi Rose-t.

-         Nem is mondtad, hogy Kate a második neved. – dorgált Rosey, megfeledkezve az előző témáról.

-         Nem is tudtam, hogy szereted ha Rosey-nak becéznek! – piszkáltam vissza.

-         Na igen. Már tényleg jól vagy. Ugyhogy elmehetek suliba.

Fanyarul elmosolyodott majd nyomott egy puszit a homlokomra és kitipegett.

Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy „Luc”-ot a pasifogós mosolyával illette.

-         Ne ráncold a homlokod! – szólt rám hirtelen Lucas, akit teljességgel hidegen hagyott Rose próbálkozásaa. – Most már ott marad a nyoma. – elmosolyodott. – Beszélek az orvossal. Kiviharzott.

Lisa az ajtóban állt és bambult. Újra potyogtak a könnyei.

-         Mi a baj kicsim? – kérdeztem.

-         Elment a szép cipő. – mondta Rose után mutatva és már patakokban folytak a könnyei.

-         Óóó… Semmi baj. Még vissza jön. – mondtam nyugtatólag.

Kicsit megnyugodott és visszasétált az ágyam mellé.

-         Ide fekszel mellém? – kérdeztem.

-         Nem tudok. Átesek az ágyon.  – mondta miközben szipogni kezdett és a pisze kis orrát dörzsölgette.

Volt egy furcsa érzésem. Tudtam jól, hogy a szellemek nem tudnak érinteni, de mégis úgy éreztem, hogy menni fog.

-         Azért próbáljuk meg. – mondtam és felényújtottam a kezem.

Minden gond nélkül megfogta a kezemet, én pedig magam mellé ültettem.

-         Nem esek le! – kurjanotta és elengedte a kezem, hogy tapsikolni, tudjon.

Abban a pillanatban süllyedni kezdett az ágyban. Elkaptam a kezét és visszahúztam. Újra biztonságosan ült mellettem.

Próbaképp elengedtem. Újra süllyedi kezdett, majd amikor megfogtam akezét újra szilárdan ült mellettem, mint egy meber, aki falfehér és enyhén átlátszó.

Mármint nem átlátszó. Fehérsége ellenére teljesen szilárdnak tűnt.

Olyan szélesen mosolygott, hogy azt hittem szétreped a kis arca.

Birizgálni kezdte az egyik tincsemet. Majd megsimogatta az arcomat.

-         Nézd! – sikította. – Nem merülök el benned.

Érdekes szóhasználat volt, de nem számított.

Síkítva nevetett, miközben hol az én hajamat,  hol az övét simogatta.

Lucas jelent meg az ajtába és tágranyíil szemekkel meredt rám. Az arca elfehérdett és egy pillanatig mintha félelmet láttam volna a szemében.

-         Mi a baj? – kérdeztem és éreztem, hogy a hasam görcsbe rándul.

-         Miért markolászod a levegőt? – kérdezte elcsukló hangon.

-         Tessék?

-         Ő nem lát engem. – emlékeztetett Lisa.

-         Ő angyal látnia kell. – válaszoltam a kislánynak.

-         Miért beszész a levegőnek? – kérdezte, de most már nem félős volt a hangja, inkább csak zavarodott.

-         Te nem látod? – kérdeztem értetlenkedve.

-         Ő nem lát. – ismételte magát Lisa és fejbekólintott a parányi kis öklével.

-         Na! – kaptam oda a kezem.

-         Mi folyik itt Kate? – kérdezte Lucas még mindig tágra nyílt szemekkel.

-         Ezt én is kérdezhetném – mondtam komolyan. – Mit csinál itt Adam unokatesóm Luc? És mi van közted és Rosey között?

Mikor kimondtam már meg is bántam. Úgy érztem magam, mint egy féltékeny barátnő.

És ezt ő is észrevette.

Remegett a szája széle mikor megkérdezte:

-         Csak nem féltékeny vagy? – kérdezte és már a mondtad közepénél elmosolyodott. A szemei csillogtag a váratlan fordulattól.

-         Dehogyis! – prüszköltem, miközben Lisa a hajammal fogalatodkodott. – Áúá! – kiáltottam, mikor véletlenül megtépte pár tincsmet.

-         Ne haragudj! – kapta a kis kezét a szájához és sírásra görbült a szája.

-         Semmi baj! – mondtam gyorsan és megsimogattam az arcár, letörölve a könnyeit. – Csak egy kicsit fájt. De nem volt vészes. – füllentettem.

Láttam az arcán, hogy megnyugodott. Újra elkezdte az ujjaival fésülni a hajamat de ezúttal óvatosabban.

-         Ha elengedhetnéd a kezem befonnám a hajad. – mondta trillázó hangon.

-         De akkor leesel. – mondtam szomorúan.

-         És ha a lábamat fognád? – kérdezte és a hangjából kicsengett, hogy ő már jobban kiismerte ezt a furcsa helyzetet mint én.

-         Próbáljuk meg - mondtam.

És elengedtem a kezét, miközben a másikkal megfogtam a lábát. Bevált. Még midig az ágyon ült és két kézzel esett neki a hajamnak.

Közben azön tűnődtem, hogy Lucas, aki újra sóbálvánnyá vált az ajtóban, valyon mennyit lát ebből? Látja, hogy a hajam magától életre kel és befonja magát?

A fiú lassan hátranyúlt és a kilincs után tapogatózott. Lassan hátrafordult és biccentett Adamnek, hogy semmi baj, majd becsukta az ajtót és leült az ágyam szélére.

-         A hajad befonja magát. – mondta tátott szájjal.

-         Én fonom be, te butus. – Lisa ahhoz képest, hogy milyen pici volt szúrosabb tekintettel tudott nézni mint én a legjobb formámban.

-         Lisa azt üzeni, hogy butus vagy. – mondtam mosolyogva Lucasnak.

-         Kate, minden rendben?

Kérdezte és megfogta azt a kezemet, amelyikkel Lisa lábát markoltam. A kislány kicsusszant a kezemből, de ezúttal nem voltam elég gyors. Átcsusszant az ágyon, majd egy fél pillanattal később, már bosszúsan nézve állt az ágy mellet, magasba tett kezekkel.

Visszaemeletem az ágyra, és úgy helyzkedtem, hogy Lucasnak és Lisanak is megfeleljen.

-         Nincsen semmi baj. – mondtam Lucas szemébe nézve.

-         Csak látja  a halottakat. – folytotta Lisa.

-         Csak látom a halottakat. – ismételtem. – Vagyis a lelküket. – helyesbítettem.

-         Tessék? – kérdezte. – Még mindig nem vagy ember?

-         De az, te lüke. Csak olyan, mint a szép néni a szellemekkel a tévében. Bár ő nem tudja őket megfogni. Nem tudom. Anya nem engedi, hogy nézzem, mert félelmetes. – magyarázta.

-         A szellemekkel suttógóra gondolsz? – kérdeztem.

-         Azaz! – rikkantott. – Te nagyon okos vagy. De te se nézd. Tényleg félelmetes. Az a néni is beszél azokkal akik meghaltak. – a végén már csak suttogta a szavakat, mintha kihalgatnának minket és megbüntetnék amimért elmondta.

-         Médium. – mondtam még mindig Luc szemébe nézve. Az vagyok. Médium. Vagy valami olyan.

-         Az mi? – kérdezte.

-         Olyan ember aki látja a halottakat. – magyráztam.

-         Olyan nincs.

-         Miért te vagy? – kérdeztem sértődötten. – Ha nem hiszed el nézd meg! – durcásan elfordítottam a fejem.

Nem  kellett kétszer mondanom neki. Mire visszapillantottam már angyal volt.

-         Angyal! – sikította Lisa. – Fekete! Gonosz!

-         Nem, szivem nem gonosz. – megöleltem. Az egész teste remegett.

-         Pöttöm kislány, pisze orral… - kezdte az angyal

-         Barna…

-         .. őzike szemekkel és …

-         barna göndör…

-         loknis hajjal. – fejezte be.

Furcsa volt, hogy kiegészítgettük egymás mondatait, de tetszett.

Lisa kezdett megnyugodni. Már nem remegett. Kikukucskált az ujjai között és egyensen Lucas szemébe nézett.

-         Vele nem szabad beszélnem. – mondta kicsit remegő hangon.

-         Miért?

-         Nem tudom. De érzem, hogy nem szólhatok hozzá.

-         A törvény miatt. – mondtuk egyszerre Lucas-szal.

-         Tényleg van valami benned, Kate. Valmi földöntúli. Mit is mondtál?

-         Médium.

Elgondolkodtam. Egyeltelán nem érztem furcsának, amikor Lisa hozzám szólt. Egyértelműnek tűnt, hogy beszéljek vele, hogy hozzáérjek.

Mikor kiugrottam az ablakon, azt azért tettem, hogy elszakadjak az egész villágtól, vagy legalábbis a felfoghatatlan részétől.

Ember lettem, de mégis megmaradt valami. Vagy kaptam valamait.

De miért?

Miért nem lehet nyugtom?

A karomban Lisa fészkelődni kezdett, de már nyugott volt.

Amikor az arcára néztem én is megnyugodtam, bár még mindig nem tetszett az új sorsom, abban a pillanatban nem bánatam. Akkor Lisa volt a legfontosabb. Az, hogy biztonságban legyen.

-         Láthatom anyuékat? – kérdezte csillogó szemmekkel. – Azt hiszem elkéne búcsúznom. Hamarosan mennem kell.

-         Persze.

Már nyúltam is, hogy kihúzzam a tűt a kezemből, amikor két meleg kéz félretolta az enyémeket és óvatosan kihúzta helyettem.

Felnéztem Lucas zöld szemébe és valami olyat láttam amit még soha.

Örömöt. Szívből fakadó örömöt.

Nem tudtam elképzelni,  hogyan tudott olyan gyorsan átváltozni és felöltözni, de megtette.

-         Itt megvárlak.

Nem vette le a szemét a szemeimről. Egy hoszzú pillanatig csak néztük egymást majd bólintottam és kezemben Lisaval leszálltam az ágyról.

A kislány mellém állt és megfogta a kezem. Figyeltem ahogy lassan emberivé válik. Legalábbis a számomra.

-         Várj!

Egy vékonyka péztárcát csúsztatott Lisa keze mellé a kezembe.

-         Hogy ne nézzenek hülyének.

-         Köszi.

Sétáltunk a folyosón, fel a gyerek osztályra.

A gyerek osztály teljesen más hangulatú volt. A fehér falak tele voltak Disney mintákkal. Minden csupa szín. Csupa vidámság.

Kivéve egyetlen szobát, ahonnan fájdalom szűrődött ki.

Az ágyon egy ötéves kislány feküdt. Nem rég hozták ki a műtőből. Látszólag aludt. De én tudtam, hogy haldoklik.

Lisa elengedte a kezem, majd felnézett rám.

-         Meg vársz itt? – kérdezte könnytől csillogó szemekkel.

Csak bólintani tudtam.

Leültem a szoba előtti székre és néztem, ahogy áttipeg a csukott ajtón.

Szárnysuhogást hallottam és a szemem megtelt könnyel.

Anett lépett mellém.

-         Nagyon beteg volt. A műtét nenm sikerült jól. Agyhalott. Azért van itt. Hamarosan lekapcsolják a gépet és akkor a lelke végre tovább léphet. Nem lesz többé ami ideláncolja.

-         Te kíséred?  - suttogtam.

-         Igen.

Az ajtóra meredtem és folytak a könnyeim. Már alig láttam a könnyeimen keresztül. Lisa törölte le őket, puha gyermek kezeivel.

-         Ne sírj. Semm baj. – mondta és megölelt. – Még találkozunk. Egy jobb életben.

Bólintottam.

-         Lassan idő. – mondta Anett a pöttömre nézve. – Odaát taláklozunk csöppség!

Szárnyra kapott és elrepült.

Lisa a kezemet fogta és mosolygott.

-         Nagyon szeret, téged. Ne felejtsd el.

-         De kicsoda? – kérdeztem, pedig már tudtam a válszt.

Nem volt ideje válaszolni.Hallottam, ahogy az anyukája a szobában felzokog. Lisa halványulni kezdett majd mosollyal az arcán tovább lépett.

Egy jobb életbe.

Ahol még találkozunk.