- Gyula! Te vagy az? – kiáltott fel a nő, amint megpillantotta a várakozó férfit, a kisváros egyetlen gimnáziumában. – Ezer éve, ugye?

- Ági! – reagált a meglepett férfi. - Hát igen. Egész pontosan húsz. Nagyon jól tartod magad.
- Köszönöm. – mondta a nő, de mivel a férfi lepukkant látványa miatt nem tudta viszonozni a figyelmességet, inkább új gondolatba kezdett. – Mondd! Hogy vagy?
- Nos, egész jól. Azóta is taxizom.
- Hallottam a pletykákat a válásodról. Hogy bírod? – terelte a témát kellemetlenebb vizekre a nő, melynek következtében a férfi egy pillanatra megdermedt, akár egy tekebáb.
- Hát gondolhatod. – ráncolta a homlokát a férfi. - Orrba-szájba túlórázom, az legalább lefoglal.
- Tudom, miről beszélsz. Engem már egy éve, hogy otthagyott az a disznó.
- Az szép! És te hogy vagy? – érdeklődött a férfi.
- Marhapörköltet ettél? – kérdezte a nő, miután észrevette a férfi ingjén pihenő foltot, válasz nélkül hagyva a kérdést. – Jajj bocsánat. Ne haragudj. Tudod, az étteremvezetés káros hatása…Szóval, köszönöm kérdésed, jól vagyok, a gyerek pedig egy valóságos angyal.
- Várj egy kicsit! – esett gondolkodóba Gyula. – Te is Jankovicsnére vársz? Csak nem a mi srácaink verekedtek össze?
- Hallod, igazad van! – mondta Ágnes, szájára téve a kacsóját.
Meglepettséget tükröző arcát fokozatosan torzította el a düh, mely kezdett rajta eluralkodni.
- A te fiad egy vadállat! Bár nem is csodálkozom rajta, azok után, amilyen az apja volt. – vágta hozzá a férfihez végül.
- Hogy mi?! Vegyél vissza egy kicsit! Én úgy tudom, hogy a tied provokálta. Képzelem, miféle angyal lehet. – kapta fel a vizet a férfi, majd arcán cinikus mosoly kerekedett. - Az, amelyik bolondgombát evett, és ennek következtében összetéveszti a jót a rosszal.
- Az csak egy kis arcsimogatás volt, de a te kölyköd meg behúzott neki egy embereset! Olyan monoklija van, mintha egy billiárdgolyóval dobták volna szemen.
Gyula a hallottak hatására büszkén elmosolyodott.
- Most mit mondjak? Jól tette! – védte meg a fiát az apa. – Csak megvédte magát.
- Ó hát így? Ez az ösztönlény szarság ugye? – kérdezte az egyre mérgesebb nő. - Erre neveled? Ott fog kikötni ahol te! Nem talál majd magának egy asszonyt, aki eltűrné a bunkóságát.
- Elnézést! – szólt oda a hevesen vitázó felnőtteknek egy nő. – Az osztályfőnök hamarosan jön, addig kérem fáradjanak be a terembe. Ott megvárhatják.
     Ágnes és Gyula, valamelyest lehiggadva beléptek a helyiségbe. A férfi ráült a tanári asztalra, a nő körbesétált, és nézelődött a teremben. Ágnes nagyokat fújtatott, melyek fokozatosan mérséklődtek, jelezvén, hogy bár még dühös, de kezd lehiggadni.
- Hihetetlen ugye? – törte meg a csendet a nő. – Ez volt a mi termünk is, ráadásul ugyanazt az osztályfőnököt kapták a gyerekeink.
Gyula komor tekintete végre megenyhülni látszott, felpattant az asztalról, és odament Ágneshez.
- Igen, hát nem semmi egybeesés. Emlékszel még a vénszatyorra? – kérdezte Gyula. – Már akkor is milyen öreg volt. Azt hittem mostanra már alulról fogja szagolni az ibolyát, erre még mindig tanít.
A jókedv végül teljesen átszállt a nőre is, mutatóujjával csalogatva a férfit odasétált az egyik padhoz.
- Emlékszel? Ez volt a mi padunk. – kérdezte a nő, ujját érzékien végighúzva az asztal felületén, szemeivel kacéran Gyula tekintetét fürkészve.
- Persze, hogy emlékszem. – felelte a férfi magabiztosan, közelebb húzódva. – És te emlékszel, amikor egyszer órákra bennragadtunk, és rajta csináltuk? Kár, hogy az ofő ránk nyitott.
- Hát hogyne emlékeznék. – mondta Ágnes, majd megsimította a férfi vállát.
Gyulának sem kellett több, megfogta a nőt, rátette az asztalra, szétnyitotta a lábait, és hozzádörgölőzött. Érzékien megcsókolta, amit Ágnes önfeledten viszonzott.
- Maguknak meg mi a fészkes fene bajuk van?! – üvöltötte magából kikelve a belépő Jankovicsné.  – Már húsz éve is mondtam maguknak, hogy amint betöltik a tizennyolcat menjenek el az espereshez, majd az összeadja magukat!
Néhány percig szótlanul álltak, majd végül az idős tanár megtörve a jeget elmosolyogta magát, ami a két szülőből is hasonló reakciót váltott ki.