Fújt a szél. A fák lombjai kecsesen hajlongtak, megadva magukat a természet túlerejének.

Az egész világ mintha tombolni akart volna…

Egy férfi azonban halálos nyugalomban ült a parkbéli padon. Mintha nem zavarná semmi; mintha ugyan nem gyötörnék bántó gondolatok. Pedig nemrégiben vesztette el az édesanyját. Szegénynek tüdőrákja volt, és már nem tudtak rajta segíteni, annyira előrehaladott állapotban járt a diagnóziskor.

Az orvosok persze igyekeztek némi reményt csempészni a beteg és fia szívébe, azonban a megfizethető kezelések mind hatástalannak bizonyultak.

A férfi teljesen egyedül maradt. Édesanyja két dolgot hagyott rá: a panellakást, melyet még sajnos hitel terhelt, és egy ötszázezer forintos tartozást személyi kölcsön miatt.

Egyik hónapról a másikra élt. Félretenni nem tudott abból a kevéske fizetéséből, ezért a tartozást újabb hitelfelvétellel bírta csak kiegyenlíteni, abban a reményben, hogy egyszer majd jobbra fordul a sorsa.

Mindennek ellenére, ezen a kora délutánon a férfi hátradőlve, mosolyogva nézte a hajladozó fákat.

Észrevette, hogy egy kíváncsi szempár mered rá. Egy kisfiú bukkant elő a semmiből, sőt, ott állt fél lépésnyire tőle. Egy ideig némán nézte, végül megkérdezte:

- A bácsi min mosolyog?

A férfi pár pillanatig zavartan hallgatott, majd így válaszolt:

- Örülök, mert szép az élet.

Mivel a kisfiú arcán értetlenséget látott, elkezdte magyarázni, mire gondol.

- Tudod, amikor annyi idős voltam, mint te, nem voltak barátaim. De sosem éreztem magam egyedül, mert tudtam, hogy valaki mindig vigyáz rám.

- Isten?

- Nevezhetjük annak. Azt hiszem, akkor vagy igazán boldog, ha nem érzed magányosnak magad egyedül. Ha érzed az Ő jelenlétét.

A kisfiú csodálkozó tekintetét látva a férfi elmosolyodott.

- Tudom, hogy ezt te még nem érted. Nem is kell még értened. Elég, ha azt teszed, amit a szíved diktál.

- Legyek rendőr?

- Ha ahhoz érzel kedvet…

- De anyu azt mondja, veszélyes. Szerinte inkább matematikusnak kéne lennem, mert okos vagyok.

A férfi elmerengett. Az ő álma is az volt kiskorában, hogy felnőttként a rossz embereket üldözze. Az anyja azonban inkább a matematikát erőltette. Végül persze egyikből sem lett semmi, mert szükségük volt a pénzre. Apja korai halála félbeszakította karrierjét, még mielőtt az elkezdődhetett volna.

- És a bácsi mit dolgozik? – kérdezte a fiú. Szemében őszinte érdeklődés bujkált. Ez jó, állapította meg magában a férfi.

- Dobozgyárban vagyok raktáros – felelte. – Tudod, nem valami kellemes munka, ráadásul nem is fizetnek érte sokat, de ha egyszer nincs más… Az embernek azt kell becsülnie, amije van.

Feszült csend következett, amit végül ismét a kisfiú tört meg.

- A bácsinak van családja?

Tiszta, nyílt tekintet. A férfinak valahonnan nagyon ismerős volt ez a kisfiú. A barna szempár izgatottan járt körbe, fürkészve a reakcióját.

Nem volt neki családja. Az édesanyján kívül senkije. Igazság szerint soha nem is gondolkodott a családalapításon. Egész életét feltette arra, hogy meghálálva édesanyja sok-sok évi odaadását, megkönnyítse az ő mindennapjait.

A férfi üveges szemmel nézte a földet a lába előtt. Kisvártatva válaszolt, csak úgy maga elé.

- Nincs családom. Nem is volt, nem is lesz. De például az, hogy téged megismerhettelek, jócskán kárpótol mindenért.

Felnézett. A gyerek nem volt sehol. Homlokráncolva körülnézett, de jelét sem látta, hogy valaki járt volna erre. Már megint csak képzelődött. Igazából már arra sem emlékezett, miről beszélgetett a fiúval.

Egy ideig még gondolkozott a történteken, aztán ismét hátradőlt, összefonta mellén a karját, és boldog mosollyal az arcán hallgatta a fák lombjainak sejtelmes susogását.