Victor felriadt a tompa zajra. A hang a szállodai szobája előterének irányából érkezett. Valaki bejött az ajtón? Felült az ágyon, nem mozdult. Fülelt. Pillanatnyi néma csendet követően kopogó léptek zaja a kövön. Talán magas sarkú cipő? Azután egy puffanó hang, talán valamit letettek a padlóra. Közeledő léptek zaja a szobája felé. Tisztán kirajzolódó, az ágyához közeledő, törékeny női alak sziluettje a sötétben. Victor most az ágy jobb oldali, az éjjeliszekrényen elhelyezett lámpa kapcsolóját kutatta. Megtalálta, fény gyúlt.

– Az istenit! – kiáltott fel amint megpillantotta a nőt, aki már az ágya szélén ült, arcán széles mosollyal.

– Hozzád aztán akárki bejöhet – utalt a vendég a nyitva felejtett ajtóra.

– Véletlenül nyitva hagytam. De nem számítottam az éjszaka közepén váratlan látogatóra.

– Megbeszéltük, hogy jövök.

– Igen, megbeszéltük, hogy holnap jössz. Holnap.

– Jól van, jól van. Korábbi géppel érkeztem. Látni akartalak.

A nő behelyezkedett az ágyba, és hozzábújt a férfihoz, átkarolta.

– Akkor én most… olyan nagy bűnt követtem el azzal, hogy néhány órával korábban érkeztem? Hm? – kérdezte a nő. Ujjaival a férfi mellkasán különböző alakzatokat írt le. 

– Ha csak néhány óra lenne…

– Talán sikerül valamivel jóvátennem. Mit gondolsz?

– Egész nap a hollandokkal tárgyaltam. Fáradt vagyok. – azzal visszafeküdt az ágyba, lekapcsolta az éjjeli lámpát, és magára húzta a takarót.

A nő nem törődött Victor kijelentésével, sem pedig az elhárító hadművelettel, mert jól tudta, hogy ami most következik, az bizony egyáltalán nem lesz az ellenére.  A férfit ugyanis az érzékein keresztül szinte bármilyen helyzetben ki lehetett engesztelni. Még az ilyen erős akaratú, és határozott férfiaknak is vannak gyenge pontjai. Tudomása szerint Victor esetében a férfiassága volt az egyetlen gyenge pont. Ez volt a nő ütőkártyája, és egyben az egyetlen eszköze is, amivel képes volt hatni rá. Minden más esetben kizárólag Victor irányított. A folyamatos alárendelt szerep időnként megviselte ugyan az önérzetét, de bármit megtett volna, hogy a férfi kedvében járjon. Tudta, hogy nagy árat kell fizetnie ezért, de úgy érezte, hogy ezek a csodálatos lopott órák, amiket vele tölthetett el, kárpótolják őt mindenért.

***

Dél is elmúlt már, amikor Isabel magához tért. A lehúzott redőnyök keskeny résein keresztül beszűrődő kora őszi napfény hatására a felszálló, apró porszemek aranyszínben játszottak a hálószoba száraz légterében. Nagyot nyújtózkodott az ágyban, majd hosszú perceken keresztül csak bámulta a plafont mozdulatlanul.  Dacára a késői időpontnak, még mindig álmosnak érezte magát. Előző éjjel egyáltalán nem aludt jól. Sokáig forgolódott az ágyában, és csak valamikor kora hajnalban sikerült végre álomba merülnie. 

Elhatározta, hogy ma megpróbál utána járni annak a festménynek, ami Felipe említése szerint róla készült. Ezt nem tűnt túlságosan bonyolult feladatnak: csak meg kell látogatnia Felipét, és érdeklődnie kell a festmény holléte felől.

Előkereste a galéria telefonszámát, és felhívta. A telefonba egy fiatal női hang jelentkezett be, aki elmondása szerint a művész asszisztense volt.

– Felipe Collier urat keresem. Én Isabel Blaine vagyok. Egy bizonyos festménnyel kapcsolatban szeretnék vele váltani néhány szót.

– Ön az aukciós ház alkalmazottja?

– Nem, én… nos, én a galéria megnyitó estélyen találkoztam Collier úrral.

– Értem. Tehát vásárolni szeretne a művész úrtól?

– Nem egészen. Volna rá mód, hogy beszéljek néhány percet a művész úrral személyesen? Esetleg meglátogathatnám őt egy arra alkalmas időpontban?

– Attól tartok, ez nem lehetséges. Collier úr nem fogad látogatókat.

– És ha vásárolni szeretnék tőle?

– Ez esetben megadom az illetékes ügyintéző nevét és telefonszámát, aki további információval szolgálhat a művész úr festményeit illetően.

– Ezek szerint Collier úr galériája zárva tart a látogatók számára?

– Természetesen nem, de több módja is van a vásárlásnak. Akár nálunk is előjegyezheti az önnek leginkább tetsző alkotást. Nyitvatartási időben bármikor befáradhat hozzánk, mi szívesen látjuk.

– Rendben. Ezt az utat választanám, azonban ehhez elengedhetetlenül fontos Collier úr jelenléte is.

– Higgye el, hogy a művész úr jelenléte nélkül is…

– Nézze, az igazság az, hogy személyes ügyben akarok vele beszélni. Mindössze néhány percet rabolnék az idejéből.

– Mit mondott, hogy hívják?

– Isabel Blaine.

– Egy pillanat türelmet kérek…

A háttérben ennyit hallott: „nagyon akaratos”, és hogy „személyesen, fontosnak tűnik”

– Rendben. Esetleg be tudna fáradni a galériába ma délután három órára?

A tágas galériában alig néhány nézelődő volt. A hangszórókból nagyon halk, kellemesen lágy zene szólt. A terem bejáratától nem messze egy recepciós pult mögött magas, sötétvörös hajú csinos fiatal nő ült, épp a telefont helyezte vissza a helyére, amikor Isabel odalépett.

– Jó napot. – köszönt– Én Isabel Blaine vagyok, néhány órája beszéltünk telefonon. A művész úrhoz jöttem.

– Üdvözlöm. Kérem, foglaljon helyet, máris előkerítem önnek Collier urat. – mondta megjátszott kedvességgel a nő, azzal felemelkedett a székéről, és a terem hátsó része felé indult, és benyitott az egyik ajtón.

Isabel helyet foglalt a sötétzöld rusztikus stílusban készült fotelek egyikében. A fotelekkel szemben lévő asztalkán az egyik népszerű képzőművészettel foglalkozó magazin példányai, valamint különböző festészettel foglalkozó kiadványok és katalógusok hevertek, valamint néhány szórólap, melyen a galéria ebben a hónapban megrendezésre váró eseményeivel voltak feltüntetve. Míg a művészre várakozott, az egyik kiadványt a kezébe vette, belelapozott.

– Miss. Blaine? – hallotta Felipe hangját.

A nő felemelkedett a művész közeledtére, de Felipe megállította.

– Maradjon csak – mondta, majd miután kezet fogtak egymással, helyet foglalt az egyik Isabellel szemközti fotelben.

– Emlékszik rám? – kérdezte Isabel.

– Természetesen – bólintott a férfi. - Az újságírónő, aki inkognitóban jelent meg a megnyitómon, igaz?

– Tehát tudta?

– Nem, nem. – rázta a fejét a művész – Utólag jöttem rá, miután elolvastam a cikkét.

– Milyen véleménnyel van róla?

– Semmi kifogásom ellene Isabel, hiszen szavakkal lényegre törő, és meglehetősen reális képet festett rólam, és a munkásságomról.

Isabel halványan elmosolyodott a diplomatikus válasz hallatán.

– Minek köszönhetem, hogy tiszteletét tette ma nálam kedves Isabel?

– Említett egy festményt a megnyitóján. Egy festményt, amit rólam készítettek.

– Igen, emlékszem. – bólintott Felipe.

– Ezzel kapcsolatban szeretném a segítségét kérni Felipe. Szeretném megtudni öntől az alkotó nevét és műtermének a címét. Ugyanis hiába törtem a fejem, ez idáig képtelen voltam rájönni, hogy ki lehet az a személy a múltamból, akit megihlettem.

– Az bizony könnyen lehet Isabel, hogy nincsen a múltbéli ismerősei között olyan személy, aki valaha is képzőművészettel foglalkozott.

– Ezt hogy értsem?

– Úgy, hogy töredelmesen be kell, hogy valljam önnek Isabel: tévedtem.

– Tévedett?

– Igen. Tévedtem. Összetévesztettem ugyanis valaki mással. Ilyesmi nem gyakran fordul elő velem. Felesleges töprengést okoztam ezzel önnek. Nagyon sajnálom, de nem ön az, akiről azt a bizonyos kép készült. Bár kétségkívül nagyon hasonlít, de…

– Az lehetetlen!

– Nem, sajnos, nem az.

– Úgy érzem Felipe, hogy ön valamiért szándékosan eltitkolja előttem az alkotó kilétét.

– Ugyan, mi okom volna erre?

– Arról fogalmam sincs. De tisztán emlékszem arra, amikor külön kihangsúlyozta nekem, hogy mennyire kivételes az ön arcmemóriája.

– Nem tagadom, ez így van. Azonban úgy tűnik, ez esetben alaposan megtréfált eme képességem. Elnézést kérek.

– Ugyan, nincs miért. – sóhajtott fel Isabel - De tudja mit? Magam is szeretnék megbizonyosodni arról, hogy tévedett-e, avagy sem. Árulja el nekem a művész nevét és címét, és már itt sem vagyok. 

Felipe kuncogott. Úgy kuncogott, mint aki egy elképzelhetetlenül képtelen ötletet hallott az imént.

– Mulatságosnak találja, Felipe? - kérdezte Isabel.

Egyre biztosabb volt abban, hogy a férfi csupán kifogásokat keres. Csak épp ennek az okára nem tudott rájönni, és attól tartott, ez már örök rejtély marad a számára. 

– Kérem, ne orroljon meg rám a viselkedésem miatt kedves Isabel. Elképesztően sajnálom, és most talán hihetetlennek tűnik, de már nem emlékszem a művész nevére.

Isabel ingerültté vált.

– Nem emlékszik! Mondja, maga most szórakozik velem? – kérdezte fennhangon.

– Egyáltalán nem! Mentségemre szóljon, hogy ez már sok-sok évvel ezelőtt történt. A képet Portugáliában láttam, egy akkor kevésbé ismert festő műtermében. Való igaz, hogy az arcmemóriám majdnem tökéletes, de a névmemóriám… nos… - a férfi széttárta a karjait.

– Hogyne. El kellene hinnem, hogy nem emlékszik.

– Erről van szó. – helyeselt a művész – Sajnálom, hogy csalódást okoztam.

Olyan ideges volt, hogy fel tudott volna robbanni. Egyetlen szó nélkül felpattant a fotelből, és és köszönés nélkül sarkon fordult, majd kisietett az ajtón.

Mosolyogva hazudott bele a képébe! Abban teljesen biztos volt, hogy Felipe nem mondott igazat. Szó sincs arról, hogy összetévesztette volna valaki mással. Létezik az a festmény. De vajon mi lehet az oka, hogy Felipe nem árulja el a kilétét..? Talán az a bizonyos művész megkérte őt, hogy ne fedje fel őelőtte a titkot? Csak így történhetett. Semmivel sem tudott meg többet, mint néhány órával ezelőtt. De talán neki egyáltalán nincsen joga hozzá, hogy megtudja..? Emberek százai, akik betévednek abba a műterembe, láthatják a róla készült képet, csak ő, akiről festették, ő nem tudhat róla. „A múzsája voltam valakinek, és én nem láthatom az elkészült művet.”  Míg korábban ez a tudat jóérzéssel töltötte el, mostanra egy elkeserítő tény lett a számára.