Valamikor Murnauban

Szeretem a hegyeket. Ők kevésbé szeretnek engem, visszazavarnak, ha egy meredekebb emelkedővel próbálkozom. A nézelődést még elviselik. Egyszer Svájcban a szálloda erkélyén ültünk, igaz, hogy onnan a tó látszott jobban, a Thuni tó, a szelídebb az ikrek közül – egyszer Ausztriában, az út szélén, derűsen virágzó gazok között – ott néztük a Dachsteint, és tényleg úgy éreztük, hogy csak mi ketten nézzük, egyedül a mienk. Nem akartuk jobban meghódítani, miért is kellene? Lentről is látszik, hogy mekkora ködsapkát visel. Tudod, mint a mesében az ördögfiak. Csak fölcsapják a sapkájukat, és máris láthatatlanokká válnak. Nagy szükség lenne erre a játékszerre, de a fránya ördögök sohasem itt vesznek össze.

Emlékszel, mennyit nézelődtünk Murnauban? Mert ott vannak a hegyek, Alpok, Alpesek. Mindig többes számban fordulnak elő, néha kétszeresen. Egy Alpes nincsen, és senki nem ránt bakancsot, hogy fölmásszon egy Alpra.

Már csak azért se, mert az Alp nyom. Az alpnyomás veszélyes, abba bele is lehet halni. Thilo mesélte Murnauban –

Dehogynem tudod. A sztárszakács, Thilo Bischoff. Nem az, akit megvezetett a kecskeméti szépség. A Thilo, a kopasz. Aki egyszerre dobálja a hat narancsot. Miért, miért, nem tudom, miért dobálja őket. Talán hogy legyen egy másik szakmája, ha kitelik a becsülete a Michelinnél.

Emlékszel? Tipikus alpesi ház, csak a muskátli hiányzik az erkélyekről. A festő miatt mentünk Murnauba, akinek orosz neve van. Lehet, hogy tényleg orosz. Bár jobban szeretném, ha lengyel lenne. Szinte mindig voltak lengyel barátaim. Először egy katowicei fiúval leveleztem. Gimnazisták voltunk, és nagyon szerelmesek. Sajnos egy heti balatoni nyaralás nem elég ahhoz, hogy az illúzióból realitás, majd ismét illúzió legyen. Nagy barátságban voltam Dorkával, aki Varsóban keveredett szerelembe egy érdemtelen magyarral. A mélyen érdemtelen kolléga kényszeresen cserélte le egyre fiatalabbakra a feleségeit. A következő lengyelem egy rajczai fiú volt, akibe viszont én szerettem bele, Most már nem akarom tudni, hogy ő mit gondolt rólam. Csupa bolond ember dolgozott a varsói szállodában, akik hosszasan konzultáltak a faliórával, mielőtt ki merték tölteni a viszkit – mert ott is volt egy olyan temps prohibé, mint amivel a vadászokat nyomorgatják. Meg kellett várni, amíg a nagymutató pontosan a hármasra ér. Egy perccel előbb csak málnaszörp, három után anything goes. Jól van, értem én, hogy kellenek a szabályok, de ennyire?

Varsói emlék a zurek, pirog, surówka, rózsaszín krumplipüré és céklaleves. Ha még egyszer visszamegyek, nem ezért teszem.

A rajczai fiú szőke volt, és a maga módján még jóképű is. Először angolul beszélgettünk, aztán németül, vagy össze-vissza. A murnaui lengyel is csak angolul tudott.

Emlékszel? Persze, nem is emlékezhetsz, mert én csak akkor kavarhattam lengyelekkel, amikor te nem láttad. Jól van, most már megmondhatom, a hátad mögött. Egész pontosan akkor, amikor te a Gabrielével barátkoztál.

Gabriele külön szám volt. Élvezte az életet, és ez mindig gyanús. Ebben a klubban az emberek vagy nagyon sokat tudnak, vagy semmit. Attól félek, hogy a te Gabrieléd a második kategóriába tartozott.

Vodek nem – én mindig szerencsésen választottam kategóriát. Nem meglepően, síelni jött Murnauba. Gondosan kerültem a sípályákat, de túlzás nélkül állíthatom, hogy apre-skiben jó vagyok. Otthonosan mozogtam a Reiterzimmerben is, az Alpenhof éttermében. Ez volt a Thilo birodalma, itt dobálta a narancsokat. Valószínűleg összejöttem volna vele, ha lengyel. Így nem volt esélye. Ő csak egy bajor Thilo. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Bischoff bajor név-e, sőt a Thilo is problematikus. De nem lehet mindenki Sepp vagy Hiesl. Jól állt neki a fehér szakácsruha, meg a széle-hossza egy pocak. Majdnem tökéletes – ha nincs ott Vodek.

Vodek egyre kevesebbet síelt, és egyre többet szánkózott velem. Ródlit is lehet bérelni Murnauban, de a ródlit hagyjuk meg a gyerekeknek. Minket lovas szán repített – mondjuk, a repülés erős kifejezés. A két barna lovacska kicsi volt, de nem sajnálták tőlük a zabot. Sörényük-farkuk svédszőke, homlokukon fehér csillag, nyakukban egy rakás csengő – így ügettek végig a Münsterstraßén, a Murnauer Moos-on, az aprócska templom körül, amelyiknek olyan vékony tornya, mint a ceruzaspóroló, és egy galamb se fér be a toronyablakon.

Gondolom, neked se volt panaszod a lovacskádra, a valahányadik virágzását élő Gabrielére, aki érdekesen sápadtra maszkírozott arcbőrrel, sötét fürtökkel szédítette a lovagjait, bár ez körülbelül mindegy is volt, mert mindenütt Gabriele fizetett, ezért jogosan kapta a hódolatot.

Emlékszel az Ametiszt-gőzfürdőre? Értem, Gabrielének nem tett jót a gőz. Egy kicsit csicsás, de meg lehet nézni egyszer. Hát, ha te nem láttad, akkor boldogan elmondom, hogy milyen – legalább nem fogsz helyreigazítani. Elindulsz a folyosón, mintha csak az uszodába mennél, de nem fordulsz el, haladsz tovább egyenesen. A gőzfürdőben semmi sincs ametisztből, ez sokba kerülne még a murnaui habituéknak is. Ametiszt nincs, viszont az egész fal lila – lila padok és törölközők, lila gőz. Én még órákig maradtam volna, de Vodek nagyon ideges lett, szét akarta verni a berendezést. Nem szólhattam semmit, mert Vodek fizetett mindent, egy igazi úriember, gentilhomme. Szó nélkül kifizette a nagytükröt is, miután egy este szétlőtte. Aranyos fiúk ezek a lengyelek, és szívesen pózolnak géppuskával.

Azt mondod, te is hallottad a lövöldözést? Nagyon remélem. Akkora lárma volt, hogy a rendőrség hét határból összeszaladt. Szerencsére hamar megállapították, hogy nem történt semmi. Vodek néha szétlő egy tükröt, felgyújt egy garázst – vagy garazsat? mit tudom én – de nagyon jó ember, kenyérre lehet kenni, és mindig ellenkezés nélkül fizet. Nem igaz, hogy gengszter. Akire te gondolsz, az rapper és Zoli. Esetleg Al Capone, keverem ezeket az olaszokat.

Vodeknek csak azért borult fel a bioritmusa, mert délután találkoztunk azzal a festővel, tudod, akinek orosz neve van. 1944-ben halt meg Franciaországban, ebből kiszámíthatod, hogy mennyire rendkívüli volt a találkozás. Itt festette a híres lila lovat. Vagy kék volt? Guarino azt mondta, hogy lila. Nem tudod, ki az a Guarino? Hát a Tugnoli, a sommelier. A szakértő, aki nem issza, hanem érti a bort. Mindegy, Guarino szerint a ló lila – Pietro Duro és Pecorino nem szóltak semmit, pedig minden olasz nagy tekintély, úgyszólván a vérükben van a festék.

Az utolsó estén, a Reiterzimmerben, c’était magnifique, la Reiterchambre! Kicsit rusztikus, éppen csak annyira, amennyire kell. Sötétre pácolt fagerendák a mennyezeten! Narancssárga karosszékek a középső asztal körül! Az asztalon egy csomó gaz, és minden más ezüst!

Na ugye, hogy emlékszel. Tudtam én, hogy a narancssárga az eszedbe jut. Gabrielét sápasztja, de a hajához nagyon jól megy.

Itt, a narancssárgákon ültünk az utolsó estén, és Vodek szarvast rendelt, a la mode chasseur, avec des bourgignons – nem, nem burgundiakkal, chanterelles, burgundi chanterelles, de nem tudta befejezni, lefordult a narancssárga székről, és ott maradt az ötcsillagos padlón. Kicsit megijedtem, hogy most mi lesz, mert nem volt nálam annyi pénz, hogy kifizessem a kettőnk vacsoráját – mi csak azért jöttünk, hogy a hegyekben gyönyörködjünk, a szálloda erkélyéről vagy az út széléről, szó sem volt arról, hogy kifizessük a vacsoránkat. De aztán kiderült, hogy nem is kell, mert ennek a nagyszerű Vodeknek az volt a szokása, hogy előre fizetett. Amint megérkezett egy szállodába, letett egy nagyobb összeget, ami bőven fedezte a kiadásait. Mondtam már, hogy imádom a lengyeleket? Naiv, kedves bohémek.

A maradék pénzből vettük a benzint, amikor már haza kellett mennünk, mert a drága Gabriele, hogy is mondjam ezt udvariasan, une lésineuse, parcimonieuse, eszébe sem jutott, hogy neked az úton kétszer is tankolni kell.

Vodek után a lengyel vegák jöttek, tudod, akik az egész világot rá akarták bírni arra, hogy úgy éljenek, mint a hinduk, erre sem emlékszel? A részletekre már én sem, de csodálatos volt, tényleg elhittük, hogy nekünk van igazunk, és mindenki más bolond.

De hogy is emlékeznél, amikor mi ketten sosem voltunk együtt, se Murnauban, se másutt, nem ismertük egymást, most is csak virtuálisan beszélgetünk, én otthon a szőnyegen, ahonnan egyre nehezebb felállni, többször is meggondolom, mielőtt próbát teszek – te pedig akárhol lehetsz, Landsberg mellett, egy hófehérre meszelt, falusi udvarházban, favázas idillben az Erft partján, kék-fehér barakkban, páratlan kilátással a Comoi tóra – már ne is haragudj, de pontosan olyan, mint a régi strandokon a kabinsorok. És ha villának nevezik, vagy 1,32 euróba kerül, akkor is.

Miért nem Lengyelországban veszel egy kastélyt, te, te – nem is tudom, ki vagy.

Csak annyi biztos, hogy valamikor Murnauban, a Ramsachstraßén, az Alpenhof előtt – amikor még fiatalok voltunk, és nemcsak egymást szerettük. Neked ott volt Gabriele, és nekem Vodek.