Az utolsó autóbusz is elhagyta a várost. A felkavart por még szálldogált egy rövid ideig, aztán csendesen letelepedett az utcafronton elterülő házak ablakpárkányán, várva a következő napot, ami talán újabb izgalmakat rejteget. Ha nem is újabbakat, de lényegesen eltérőeket mint a mai. De mindhiába! Hiszen egy ilyen kisvárosban, mint Szürkeháza, semmi sem történik. Telnek múlnak a napok, egyik a másik után, de egyik nap sem különbözik a másiktól. Az emberek felkelnek, elkészülnek, a szokásos napi rutinnal bemennek a munkahelyére, esetleg az iskolába. Aztán hazajönnek, megcsinálják a kötelező feladataikat, nézik egy kicsit a tv-t, számítógépeznek, és lefekszenek aludni. Hétvégén lenne egy kis lehetőség a kikapcsolódásra, de a lakosság nagy része akkor is inkább otthon marad. Örülne a szívem, ha azt mondhatnám, hogy a meghitt családi tűzhely vonzza őket, és tartja őket távol a porlepe utcák zajától. De sajnos nem így van. Az emberek ezen a mindentől távol eső kis vidéken elfáradtak. Beleuntak abba, hogy robotolnak az idők végezetéig, és nem látják eredményét. Ez az eredménytelenség az évek során felőrölte a lelküket, és már azt is megbecsülik, ha családjukhoz, szűk baráti körükhöz van még egy-két jó szavuk, mielőtt az elégedetlenség végleg eluralkodik rajtuk. Olykor mégsem sikerül visszafojtani a haragot, és néha a ,,haragisten’’ lesújt dörgő villámjaival közéjük, és éjszakába nyúló veszekedésre bíztatja őket. Ilyenkor aztán az utolsó gyerekkori sérelmekig mindent egymás fejéhez vágnak. Legbelül persze tudják, hogy nem olyan rossz ember az a jóbarát, vagy éppen férj, feleség, akivel perlekednek. Sokszor nekik van igazuk. De legalább most nem hagyhatják magukat! Legtöbbször senkinek sincs igaza, csak értelmetlenül folyik a vita. Mindkét fél célja ilyenkor az, hogy egy kicsi igazságot kiharcoljon magának, ami kárpótlás lehet a sok őt ért sérelemre. Elégtétel, mondhatni bosszú! Az ilyen megsavanyodott, hitüket vesztett embereknek már ez is elég a napi boldogsághoz. Elég arra, hogy nyugovóra térjenek, hogy másnap újra kezdjék a harcot. De miért harcolnak ezek az emberek? Az életükért? Nem, hiszen azt már elmondásuk szerint régen elvesztették. Hogy hol, és mikor, azt pontosan nem tudják megmondani. Olyan lehetett ez, mint amikor szétszedünk egy vöröshagymát. Először csak a felesleges réteg jön le. Az emberek is először csak azt hagyják hátra életük során amit feleslegesnek tartanak, és ha tovább cipelnék mint ,,lomot’’, nem tudnának előre jutni. A teher addig nyomja vállukat, amíg meg nem elégelik. Aztán okosan, jó közgazdász módjára levetik és haladnak tovább előre. A hagymának ezután következnek a belsőbb rétegei, sorról sorra. De ez már nem felesleg, nem teher. Ez maga növény. És így bomlanak le lassacskán az emberek lelkének rétegei is. De ezek lemondással járnak, fájnak, néha sírni támad kedvük. Mint amikor a hagymát pucolják. Ha fontos dolgot hagynak hátra, és úgy mennek tovább, akkor nem lesznek gyorsabbak. Egyik szemük folyamatosan visszatekint, míg a másik könnyektől áztatottan előre néz, de nem lát semmit. Csak megy előre. De ha nem tudja hova megy, nem látja a célt, akkor jönnek az újabb akadályok, árkok, és a lelkük újabb rétegeit kell levetkőzniük, ha tovább akarnak menni. És mire utuk végére érnek, már teljesen mások lesznek, mint akik voltak. Ezt nem is mindig vallják be, de ha megkérdeznék gyerekkori önmagukat, hogy mit gondol róluk, amivé lettek, összeomlanának. És ezt ezek az emberek tudják. De elvesztették a hitet magukban, a jövőben. Ezért cikáznak szürke szellemek olykor a városban, üres tekintettel, cél nélkül, szomorúan. Egymást is alig veszik észre, mert csak a múltat látják, és azon siránkoznak. Mit rontottunk el? – kérdi a tinédzsertől kezdve az aggastyánig mindenki. És olyan nagy dologra gondolnak, valami eget rengető dologra, amit ha most itt lenne, minden könnyebben menne. Pedig nem kellene olyan nagy valamire gondolni. De természetesen a hibát jó helyen keresték, hiszen saját magukban megtalálhatták volna. Csak nem ástak elég mélyre. Ami gúzsba köti őket, és nem engedi szabadulni, nem más, mint a hitük elvesztése. A hit önmagukban, és a szebb jövőben. Nem a főnököt kell szidni, nem a politikát, vagy az egész világot. Az nem lesz jobb attól, ha begubóznak a házaikba, és csak várnak és várnak. Talán tartogatják valamire a megmaradt erejüket, életenergiájukat? Igen, sokan ezzel magyarázzak ezt a befordult semmittevést. De az ilyen magatartás sohasem ért célt, amióta világ a világ. Hiszen a természet érdekes játékot űz az emberekkel. Akik mennek előre, és kiállják a próbák sorát, nem fogy el az erejük. Az élet megáldja őket olyan rejtett tartalékokkal, amikről addig nem is tudtak. De akik megállnak, és várják a szerencsét, a megváltást, a szebb jövőt, azok úgy járnak, mint az úszó, aki félúton megunja a tempózgatást, egy darabig még lebeg a vízen, majd elsüllyed.

Szürkeháza lakossága elfáradt. Nem úsznak, csak lebegnek ők a tengeren, és várnak a hajóra, amely felszedi őket. De a hajó nem fog jönni sem ma, sem holnap. Igazából sohasem jön el. De ha ők is folyamatosan úsznak, nem törődnek a fáradtsággal, ők fogják megtalálni a hajójukat, és nem fordítva. És akkor majd eljön az ő idejük. Az idő, amikor addig el nem képzelt gyorsasággal és könnyedséggel szelik a habokat, és veszik az akadályokat. El fog jönni az idő, amikor már nem fognak sírni a lelkük elveszett darabjaiért, hiszen a természet, a sors kárpótolja őket. De ehhez először nekik is tenniük kell.