Jan ír

Már csak a reggeli maradványai voltak az asztalon, tányérok, amelyeken megcsillant a rántotta alatti zsír, kukoricapelyhes doboz, kiürült tejes pohár. Jan egykedvűen nézett maga elé, mint mindig, és a bácsikája elmélyülten piszkálta a fogait. A rántottás villát használta ehhez a művelethez, teljes figyelemmel és nagy odaadással közelítette meg a beakadt falatot. Mennyivel jobb a nőknek, egészen hosszúra növeszthetik a körmeiket, azt mondhatják, hogy csak divatoznak, amikor – Hagyd abba, mordult rá a néni, most azonnal menj ki a fürdőszobába, és mosd meg a fogad. – Nem piszkos, felelte a bácsi kaparászás közben, csak ez a kis vacak, azt hiszem, egy darab kenyérhéj. – Undorító szokásaid vannak; mit gondolsz, Jan mit szól ehhez? – Jan nem hallja, mit beszélünk, és ha hallja is, nem érti. Tudod, hogy bolond. Valamilyen motor-szindrómája van, de mindig elfelejtem. Megvan, Kawasaki! – Nem tehet róla. Az anyja tömte magába az antibiotikumot, amikor szoptatott. – Ez csak egy feltételezés. Az apja se volt tiszta. Na hallod, amikor elvette azt a lányt –

(akit ugye, nem kellett volna, én megmondtam előre, de ezek a mai fiatalok nem hallgatnak senkire, mennek a maguk feje után, gyerek az kell, mindjárt az első évben, aztán eltelik néhány év, és már nem olyan cuki.)

Jan hallotta a megszokott tirádát, meg is értette volna, de nem figyelt. Egy pók mászkált a mennyezeten, az sokkal érdekesebb. Egészen kerek teste van, és valószínűtlenül hosszú lábai. Lehet, hogy ezt nevezik kaszáspóknak? Mert mindig kaszál azokkal a hosszú lábaival, ha kiszaggatják, akkor is.

(Volt egy jó hely a nagymamám házában; a konyhaajtót befalazták, de a régi küszöb megmaradt. Mintha vörös kő lett volna, márvány-utánzat, szegény ember márványküszöbje. Odahordtam az elfogott pókokat, szöcskéket, tücsköt-bogarat. Nagymama ájuldozott, és egyszer éppen egy nagy, vastag, zöld hernyót gyötörtem, amikor a szerencsétlen postás…)

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt idevenni ezt a gyereket, fejezte be a bácsi az eszmefuttatást.

Szegény Jan, nincs senkije rajtunk kívül.

(És elég szép ápolási pénzt fizetnek utána, szerintem megéri.)

Jan még mindig a pókot fürkészte. A több, mint húsz év nem múlt el nyomtalanul, most már hozzá nem nyúlt volna egy ilyen szörnyeteghez. Igen, még akkor is elrántotta az ujját, amikor könyvben szerepelt, mint illusztráció. A rágó szerveiket is fel szokták nagyítani, azt különösen kedvelik. Felnagyítva még az olyan viszonylag szép állatok is, mint a korall –

(Mondjuk, elég nehéz elképzelni, hogy a korall él, növekszik és táplálkozik.)

A néni odament Janhoz, és könnyedén megérintette a vállát. Jóllaktál, fiam? Kérsz még valamit?

Jan visszatért a pókvilágból a földre. Köszönöm, mondta alig érthetően. Sietek, nagyon sok a dolgom.

Néni és bácsi az érdeklődés halvány szikrája nélkül figyelték, hogyan jut el a szoba ajtajáig. Nem kétséges, hogy látszik rajta, még akkor is, amikor úgynevezett jó napja van. Rosszabb napokon sántít, mint aki kificamította a bokáját. Vagy nem is, inkább az a baj, hogy a bal lábát nem emeli elég magasra, a másikat meg csak úgy maga után húzza a földön. Ez nem is tartozik hozzá a Kawasakihoz, a gyerek egyszerűen csak különcködik. Vagy ott szedte fel, mint rossz szokást, amikor be volt zárva a bolondok közé. Az anyja nem törődött vele, örült, hogy jó messze van. És az egészséges ember is megkattan, ha el kell töltenie húsz évet azon a helyen.

(Ismertem egy ilyen orvost, Dr. Hepp volt a neve, nem véletlenül.)

Szeretném tudni, hogy mi az a sok dolog, jegyezte meg a bácsi elégedetten, mert sikerült kipiszkálni a makacs kenyérdarabot.

De hiszen tudod. Össze kell írnia a gondolatait. Az orvosok ebből látják, hogy mennyit javult.

Semmit. Meg vagyok győződve arról, hogy a Kawasaki nem olyan. Ebből nem lehet kigyógyulni, és még örülhetünk, hogy nincsenek epilepsziás rohamai, mint annak a – tudod, az apja egy híres színész –

Tom Cruise.

Ugyan már, annak nincsenek is saját gyerekei. Szerintem jobb is.

Á, tudom már, kire gondolsz. Híres színész, de nem jut eszembe a neve. Pár éve halt meg a fia ebben a szörnyű betegségben. És nem kezeltették, mert olyan a vallásuk, hogy nem lehet.

Vallás, ismételte a bácsi megvetően, az nem vallás, csak egy ostoba spekuláció.

De az nem ostobaság, hogy az antibiotikumokba meg a génkezelt ételekbe bele lehet betegedni. Be kellene tiltani az egész élelmiszeripart.

Neked is az agyadra ment. Mit együnk, ha neked semmi sem tökéletes?

(Tudom, ez a központi kérdés az életedben.)

A néni komótosan mosogatott, és a bácsi a szokásos módon segített, azaz csak nézte messziről. Ez volt a legjobb, amit megtehetett, különben tört a bögre és pohár, evőeszközök csörömpöltek, fedő koppant a konyhapadlón. Egyszer valaki így találhatta fel a spinning nevű őrületet. Érdemes volt egy rozzant tatára bízni a mosogatást? A nőknek valahogy jobban a vérükben van, ami nem véletlen, sok ezer év óta idomítják őket.

(Olyanok is, mint a benyugtatózott tigris, átugrik a karikán, nem harapja le az idomítója fejét, azt hiszed, sikerült teljesen megszelídíteni, aztán az első alkalommal megszökik.)

Te tudod, hogy miket firkál össze?

John Travolta!

Megőrültél? Én Janról beszélek.

Tudom, de most jutott eszembe ez a színész. Az igazat megvallva, el akartam olvasni a feljegyzéseit, de nem sikerült. Összefüggéstelen mondatok, többnyire állatokról. El se tudom képzelni, hogy a doktor mire megy velük.

John Travolta. Elég jó táncos, de színésznek csapnivaló.

Nem arról beszélek. Az orvosról, aki –

(Húsz év alatt elég sokan kezelték Jant, de a Kawasaki kemény dió. Szervi eredete van, és mégis – vagy mégsem – Most már nem ígérnek semmit. Sosem jön rendbe, de mindent megteszünk, hogy sokáig éljen. Nekünk ez a kötelességünk. Az már nem ránk tartozik, hogy érdemes-e – nevetséges, persze hogy érdemes. Süketen, vakon, kéz és láb nélkül, mindenféle szindrómával, öntudatlanul, meri valaki azt állítani, hogy nem érdemes? A Biblia is megmondta, hogy az élet csodálatos.)

Milyen állatok?

Hát, mindenféle. Macskaborz, macskacápa, macskamedve, mit tudom én.

Jan szórakozottan lapozgatott a feljegyzései között. A fontosabbakat egy cipős dobozban tartotta, egészen külön. „Miután kivizsgálták a milliomos különös halálát, a nyomozók rájöttek, hogy a pincében macskaborzokat tenyésztett. Borz – borzaszt – Borzasztó Borzasztovic – a macskacápák összekapnak a hiányzó pénz miatt – a helyzet nem változik, de az állatok vallomása zavaros.”

Őrült beszéd, de nincs benne rendszer.

Le kell írni, nem is tudom, hogy miért. Mondjuk, nekem mindegy, hiszen nem én írom, hanem az a bolond, aki Kukulkánnak nevezi magát. Hosszú regényeket ír, és ki is adják neki. Van egy ilyen kis ablak, mint a gyógyszertárban, oda van írva föléje, hogy kiadó. De nem kell komolyan venni, mert nem adják bérbe, nem úgy kiadó, beadó, leadó, feladó, átadó, haladó – nem, halat nem adnak a gyógyszertárban. Csak ilyen színes kis pirulákat, sárgát, zöldet, kéket – pirosat nem, azt a színt nem tudom elviselni. Emlékszem, még egészen kicsi voltam, talán négy vagy öt éves, és az anyám egy tűzpiros ruhában – Jenő bácsit várta, és én nagyon útban voltam. Mindig útban voltam neki, nekik. De ha beültem egy sarokba, hogy egészen biztosan ne legyek útban, az sem volt jó. Anyám abban a tűzpiros ruhában szaladgált, mint egy nagy pipacs, és ezt mondta Jenő bácsinak: Egyre kevésbé tetszik nekem ez a gyerek. – Jenő bácsi meg, Isten nyugosztalja, reszelős hangja volt, azóta elcigarettázta azt a keveset is, ami akkor még volt belőle. Ő csak ennyit kérdezett: Há’ mér nem adod be a pulyát valami intézetbe?

(A felnőttek azt hiszik, a gyerek nem kicsi, hanem buta.)

Akkor kezdődött. Anyám elgondolkodott azon, amit a Jenő bácsi mondott, és amikor egy nő ezen kezd gondolkodni –

(Nem, apa nem tehet semmiről. Nem is volt jelen az életemben.)

Féltem, amikor megláttam azt a tűzpiros ruhát. Persze túl kicsi voltam ahhoz, hogy megfogalmazzam, de éreztem, hogy valami elkezdődött. Szépen, észrevétlenül elindultam az intézet felé.

Mennyire utáltam azt az intézetet! Ott aztán elintéztek, végleg, rendesen.

A néni bedugta a fejét az ajtón. Minden rendben? – De Jan nem felelt. Beszippantotta a kockás füzet. Mindent le kell írni, ami nem lényeges, miért is? Hát persze, azért, hogy a lényeg megmaradjon a maga helyén, ahol nem okoz semmi gondot, a mélytudatban.

A néni megtette a szokásos jelentést: Semmi probléma, Jan ír.

Az agg vátesz csak ennyit mondott: Tudtam, hogy meg fogjuk szívni.