Hazaérve rögtön megbontottam egy olcsó bort. Fehéret. Arra az esetre, ha megint hánynék, lássam, mi van benne. Féltem bele inni, mert rettegtem a következményektől, de amiért meg voltam ijedve, és elgondolkodtam a következményeken, jobbnak éreztem, ha jól meghúzom az üveget. Ugyanakkor, úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék, nagyon régen volt már ilyen, nem is értettem. Nem kellett sokat várni, pár korty után éreztem, hogy rögtön vissza is kívánkozik. És igen, megint volt benne vér.

            Arról szó sem lehetett, hogy dokihoz menjek. Amíg nem megyek el, lehet bármi bajom, de ha egyszer megmondja nekem az orvos, onnan nincs vissza út. Abban bíztam, hogy majd elmúlik idővel, egy-két napot adtam neki, max egy hetet. Utána jobb lesz. A kíváncsiságom viszont nem hagyott alább, az internetet kezdtem el böngészni. Szerencsére van különbség vérhányás és véres hányás között. Nekem az utóbbival van dolgom, de a baj így is nagy. Gondok lehetnek a májammal. Nem akarom elhinni, mások is isznak annyit, mint én, még sincs semmi problémájuk, sőt öregkorukra se lesz. Miért történik ez velem? Annyi bajom van, nehogy már a májam is tropára menjen.

            Inni akartam, de nem mertem, ha visszajön, és még több vér lesz benne, nem tudom mihez kezdenék. Igazából így sem tudtam. Háromnegyed hatig próbáltam nem megőrülni, aztán kezdtem vesztésre állni, ezért felugrottam egy buszra, hogy beugorjak Finhez.

            Az ördög vinné el Debet. Mióta együtt vannak, állandóan ott van nála. Nem sajnálom én senkitől a boldogságot, örülök is neki, de eddig csak én és Ray lógtunk nála. Azt csinálhattunk, amit akarunk, Deb pedig belerondított a képbe. Klassz csaj különben, bírom, de a legényéveknek annyi, hála neki. Oké, azért az ördög ne vigye el, az túlzás volt. Nem akartam.

            Felmásztam a lépcsőn, aztán őrült módra nyomkodtam a csengőt. Fin nyitotta ajtót.

Tett valami megjegyzést arra, hogy milyen pocsékul festek józanul, de hagytam elszállni a fülem mellett. A konyhába vettem az irányt, mert sült krumpli illat csapott meg. Szerencsére nem fogyott el, legalábbis addig nem, amíg hozzá nem nyúltam. Ray nem volt sehol, Deb a nappaliban olvasott egy könyvet... Erről beszéltem.

            - Remélem, nem bánod –dünnyögtem teli szájjal.

            - Csak nyugodtan…

            - Rohadt nagy gáz van, Fin.

            - Félek attól, amit mondani fogsz, mert soha nem hallottam ennyi komolyságot, és ekkora aggodalmat a hangodban. Miről van szó?

            -  Véreset hánytam, és ha ez nem lenne elég, amarról is az jött.

            Fin feje fél perc alatt felvette az össze lehetséges arckifejezést. Sőt, szerintem egy-két újat is. Nem tudott szóhoz jutni, fel is állt az asztaltól, hogy kimenjen az erkélyre. Valamiért nagyon kiakadt, még rágyújtani is elfelejtett, pedig azért ment ki. Az előbb azt mondta, hogy megijedt tőlem, mert nagyon komolynak tűntem, most ugyanez volt a helyzet, csak éppen fordítva. Én féltem a mondanivalójától.

            - Ne haragudj, csak Tim jutott eszembe –mondta.

            - Sajnálom, hogy nem ismerhettem. Biztos jól kijöttünk volna.

            - Arra mérget veszek, ugyanolyanok vagytok.

            - Én nem Tim vagyok, Fin. Ne keverj össze.

            - Nem ezt mondtam, hanem, hogy olyan vagy.

            - Igazad van. Leszámítva a tényt, hogy egyáltalán nem vagyok olyan. Nem ismersz még annyira.

            - Tim eléggé… hát, hülye volt. De amennyire hülye volt, annyira okos is. Te egy kissé örült vagy, Tony, de ugyanannyi eszed van. Az életmódotok ugyanaz. Ő lőtte magát, te iszol. Neki meg volt rá a nagyon jó oka, és biztosra veszem, hogy te sem a saját szórakoztatásodra nézel pohár fenekére. Látom a szemedben, hogy valami elől menekülsz.

            - Ja, az apám tehet róla. Rettegek, hogy olyan elfuserált alakká válok én is.

            - Tim az anyja elvesztését nem tudta feldolgozni, azért tévedt az önpusztítás útjára. Nem mehet ez így tovább! Az egyik legjobb barátom volt, mégis elveszítettem, mert hagytam neki, hogy ezt tegye magával, mert azt hittem, hogy ez a jó neki. Tony, rövid idő alatt te is azzá váltál, és nem akarom újra végig nézni ugyanazt, nem akarom, és nem hagyhatom, hogy ezt tedd magaddal. Le kell állnod az ivással és meg kell birkóznod az élettel. Bármilyen kemény is az. Ha nekem megy, akkor neked is fog, hiszen sokkal erősebb vagy nálam.

            - Nem tudok leszokni róla, Fin, nem megy.

            - Csak egy napig ne igyál, próbáld ki egy napig, hogy milyen alkohol nélkül. Kérlek, Tony, ne tedd ezt velem, ne hagyd, hogy még egy barátot veszítsek el.

            - Egy napig, megígérem!

            - Rendben. Köszönöm, Tony. És mit csinálsz holnap?

            - Semmit, egész nap otthon leszek, miért?

            - Holnap dolgoznom kell, aztán Deb és én a Northall-ban vacsorázunk ötkor. Utána találkozhatunk, és megbeszélhetjük, milyen volt a napod.

            - Az nagyon soká lesz, addigra megbuggyanok, mint a tej.

            - Egy kortyot sem ihatsz, Tony, ugye bízhatok benned?

            - Finley, nekem nincs semmin, terveim, jövőm vagy ilyesmik, csak a szavam ér valamit. Ha azt is elveszítem, akkor szar alak vagyok.

            Otthon ki kellett nyitnom egy bort, hamar el fogyott, ezért egy sörrel kísértem le. Ígéretet tettem Finley-nek, de még bőven éjfél előtt járt az idő. Szóval miért ne, nagyon ideges voltam, valamivel csak le kellett csillapítanom magam. Reggel majd úgy kelek fel, hogy másnap éjfélig egy korty se fog lemenni a torkomon. Rettentően félek tőle, mert amíg nem iszom meg az adagomat, addig egy idegroncs vagyok, és megtudnék ölni valakit. Kutya egy nap lesz, ki kell aludni magam.

            Természetesen hétórakor kipattant a szemem, Miért is ne tudtam volna tovább aludni délig, hogy annál gyorsabban múljanak el a józanság kínzó pillanatai. Fel sem ébredtem, de már ideges voltam. Hihetetlen. Próbáltam úgy indítani a reggelt, mint minden rendes ember, kávé-cigaretta kombóval. Az, hogy nem volt itthon kávé, nem mérgesített fel annyira, mert volt pár energia ital a hűtőben, amit a pezsgőhöz vettem. Azzal még jobb a cigi, mint a kávéval. Lelkesedésem közepette ért a szörnyű felismerés, hogy nem maradt egy szál sem a dobozban. Hatalmasat ugrott a vérnyomásom, úgy égett a szemem, hogy lézersugarat tudtam volna lőni belőle. Teli torokból üvölteni kezdtem, és földhöz vágtam egy boros üveget, amitől némiképp megnyugodtam. Nem ihatok, de meg egy rohadt cigi sincs, amit elszívhatnék. Ennél pocsékabb reggelt. Durcásan ücsörögtem az asztalnál, kortyolgattam az energia italt, azt képzelve, hogy ez valami ízesített sör. Nem segített.

            Összekaptam magam, hogy lemenjek a boltba. Amint kiléptem a lakásból a lépcsőházba, a szomszéd néni már nyitotta az ajtaját, hogy szemügyre vegyen. Azt mondtam neki, leöntöttem magam kávéval, ő pedig szó nélkül becsapta az ajtót. Az utcára kiérve, minden zavart. Bámultak a rohadt emberek, vakítóan sütött a nap, zajos volt a forgalom, ugattak a kutyák, galambok repültek el a fejem mellett. Aki csak szembe került velem, mind nekem jött. Beszóltak, felháborodtak. Rohadt, szemét buzi egy bagázs. Miért kell nekem kitérnem mindenki elől? Minden barom belém verte magát. Hülye, kamasz ribancok a nagy táskájukkal nem tudnak arrébb menni, azért is löktem rajtuk egyet. Kedvencem az, aki bele van merülve a telefonjába, és nekem jön. Senki elől nem tértem ki, mi a szart képzelnek magukról az emberek? A járda mindenkié. A legjobbak, akik sétálnak, és hirtelen megállnak dumálni, aztán tovább indulnak, hogy újra megálljanak. És ez az, amit nem értek, ha én tisztában vagyok ezzel, és a barátaim is, hogy hogyan kell közlekedni, akkor más miért nincs? Az egész világ megbolondult, vagy mi van?

            - Hé, uram, nincs egy kis apród? –szólított meg egy hajléktalan. Vörös köd lepett el, egy pillanatig csak álltam és nagyokat lélegeztem, minden erőmmel küzdöttem az ellen, hogy ne öljem meg.

            - Hallgass ide! Állati szar napon vagyok túl és ez a mai még annál is rosszabb lesz. Egyetlen egy dolog motivál ma, és egyetlen egy vágyam volt, az, hogy eljussak A-ból B-be, vegyek magamnak valamit, aztán vissza B-ből A-ba, anélkül, hogy bárki is hozzám szólna. Ez az egy vágyam volt mára, és most keresztbe tettél ennek. Szóval, ezek tudatában kérdezz meg még egyszer, hogy van-e nálam apró, és hogy szívesen átnyújtanám e neked, te nyomorult szarrakás.

            A boltban a pénztárnál egy nő állt előttem. Az összes apróját előkotorta, hogy azzal fizessen, szépen lassan, jól megfontoltan kezdte el a kosarába pakolni a termékeket, néha kivette azokat, hogy újra rendezze. Végül a pénztárcájába kezdte rakosgatni a visszajárót, mindennek megvolt a maga helye benne. Egyszer még el is ejtett valamit.

            - Hölgyem, nagyon szépen kérem, nem sietne, bassza meg? –ekkor rám meredt, majd egy pillanat töredéke alatt összekapta magát, és felháborodva kiviharzott az üzletből. Na, ugye, hogy megy ez gyorsabban is, akkor meg minek kellett tökölni? Sose értem meg.

            - Egy dohányt kérek –mondtam.

            - A szokásos kell, Tony?

            - Tök mindegy, csak adj valamit, mert megbolondulok. Ja, meg egy cigi papírt is.

            Így, hogy volt cigim és otthon üléssel teltek a délelőtt órái, egész jól bírtam. Mindaddig, amíg arra nem gondoltam, hogy milyen jól bírom. Ekkor vágytam a legjobban a kortyok után. Szerencsére mindig sikerült elterelni a gondolataimat, amikor rám jött az ihatnék. Rágyújtottam, fekvőtámaszoztam vagy csak nézelődtem az ablakból. Elég szürke volt az élet, hiányzott az alkohol, ami színt visz bele. Akkor minden más, szebb, színesebb, elviselhetőbb, kevésbé unalmas.

            Amikor ezek is kezdtek hatástalanná válni, rászántam magam, hogy rendet rakok a konyhában. Pakoltam ide-oda, letakarítottam ezt-azt, összegyűjtöttem a szemetet, amiből meglepően sok volt. Minél jobban haladtam előre, annál inkább nem láttam a végét. Tele volt a konyhaasztal mindenféle hülyeséggel. Megint ellepte az agyam a vörös köd, attól, hogy nem lehet rendet tenni anélkül, hogy ne csinálnék még nagyobb rohadt kupit. Fogtam és felrúgtam az asztalt, szanaszét repült a sok szemét, csörömpölve, szétkenődve, darabokra törve. Még az asztal lábát is kirúgtam, aztán felkaptam és belevertem a falba, ahányszor csak tudtam, majd szétrugdostam a szemetet is.

            Miután kellőképp kidühöngtem magam a kanapén fetrengve bánkódtam. Sajnáltam, azt a rohadt asztalt, nagyon szép volt, illett a konyhába. Egy élettelen tárgy, amit valaki a melóját utálva, talán éjszakázás közepette rakott össze fáradtságos munkával, arra gondolva, hogy milyen boldog családi pillanatok fognak ott lezajlani. Ehelyett meg egy barom, aki nem bírja elviselni, hogy nem ihat, csak úgy tönkretette mérgében. Micsoda kár. Annyira zavart, hogy megpróbáltam visszatenni a lábat, pillanatragasztóval sikerült is. Nem vártam el tőle, hogy ezzel a módszerrel hosszú életű legyen, de a lelkemnek jót tett. A szemetet egy zacskóba gyűjtöttem össze, és újra jöttek az unalmas pillanatok, én pedig egyre jobban kívántam az alkoholt.

            Később odáig fajult a helyzet, hogy elővettem az összes piát, amit itthon találni, és szagolgatni kezdtem, de nem ittam bele egyszer sem, csak nagyokat szippantottam belőle. Győzködtem magam, hogy én irányítok, én döntöm el, hogy akarok-e inni, nem pedig ő. Mondogatta, hogy igyak bele, csak egy kicsit, úgyse tudná meg senki. Miért ne ihatnék kedvemre, minek ígérgetek másoknak ilyet, amikor ez az én életem, az én dolgom, másnak semmi köze sincs hozzá, amíg nem okozok neki kárt. Fin törődik velem, aggódik, vigyázni próbál rám, nem igazán tapasztaltam még ilyet, elmondhatatlanul jó érzés. Nem fogom cserbenhagyni. Ha iszok, nincs szükség Fin-re, csak a pia számít, legjobb barátok vagyunk, szükségünk van egymásra. Rohadtul nincs szükség az ivásra, igazi barátra van szükségem. Fin az életet jelenti, ő nem tesz tönkre. De az alkohol nélkül nem bírom elviselni az életet. Ezt a nyomort, egy rakás csődtömeg vagyok. Soha nem vittem még véghez semmit, soha nem is tudtam semmit kezdeni magammal. Nem vagyok jó semmire sem. Az apám egy nagy szerencsétlenség, minden erőmmel küzdenem kell ellene, hogy ne legyek olyan, hogy ne váljon ő belőlem. Anyám hallani sem akar rólam, a húgom lelépet. Elveszettem a munkám, nincs tervem a jövőre, valószínűleg jövőm sincs. Úgy tűnik Fin az egyetlen, aki tényleg törődik velem, azon kívül nincs senki más, akire számíthatnék, aki szeretne, aki elviselne. Ezért kell leszokni az alkoholról, hogy rendbe szedjem magam. Kezdetnek támadt is egy remek ötletem. Szükségem van egy nőre, a nők mindig rendbe rakják a férfiakat, nekem pedig pont ez kell. Tárcsáztam is Joy számát. Hülye rendőr, még hogy lefoglalja a mobilom.

            - Tony, amikor meglátom a neved a kijelzőn, mindig aggódva veszem fel a telefont. Ezúttal mi van? –mondta.

            - Minden a legnagyobb rendben. Egy szívességet szeretnék kérni. Randin lesz ötkor a Northall-ban…

            - Az egy étterem, igaz? Nem mehetsz ilyen helyekre, az ég áldjon meg! Most indítottál tiszta lappal, máris tönkre akarod vágni az egészet?

            - Épp ezért hívtalak. A tegnapiért cserébe nem kértem valami sokat, ezért ez az aprócska szívesség igazán semmiség.

            - Kétlem, hogy rábólintana a rendőrség.

            - Tudom, de ha egy ügyvédi találkozóról lenne szó, engedékenyebbek lennének.

            - Legyek ott a randidon?

            - Fura, más módja viszont nincs.

            - Meglátom, mit tehetek?

            - Akkor a Northall-ban ötkor.

            Sokkal jobban éreztem magam, de sajnos ez csak lelkileg volt elmondható. Eszeveszett sajgásba kezdett a végbelem. Mentem is a budira, ahol iszonyatos kínok között szabadultam meg a bélsártól. Nyálkás volt és véres. Sírni tudtam volna kínomban, muszáj lesz dokihoz menni, de biztos, hogy ne ma, józan fejjel oda nem állítok. Már így is eléggé elbaszott egy nap a mai.

            Ahogy kiléptem a klozetről, a konyhaasztal lába, csak úgy egyszerűen kidőlt és borult minden. Beleértve az agyamat is. A kezem ügyébe akadt egy üveg tequila, amit hatalmasat ordítva földhöz vágtam. Rögtön megbántam, a térdeim elengedtek és összeestem ott ahol voltam. Mi a fenének kellett ezt tennem? Nem is tudtam mit sajnáltam jobban, az italt, ami szétfolyt a padlón, vagy a pénzt, amit kiadtam rá. Megpróbáltam menteni, amit lehetett, egy ronggyal kezdtem el feltörölni, aztán belefacsartam egy edénybe, végül pedig belöktem a hűtőbe, amennyit csak sikerült megmenteni. Sírni kezdtem, de könny nem jött a szememből, csak kínlódtam, vergődtem.

            Próbáltam egy forró fürdővel nyugtatni magam, ami sikerült is. Közben egy képregényt olvastam, amit Ray adott, hogy olvassam el mindenképp. Már vagy fél éve ennek, de sosem szántam rá magam. Rendkívül szórakoztató olvasmány volt, elmerültem benne, és végre jókat röhögtem. Ennél jobb alkalmat nem is lehetett volna találni az elolvasására, teljesen megfeledkeztem magamról, és úgy éreztem, hogy semmi bajom. A randi izgalmának elűzése érdekében pedig recskáztam egy egészségeset. Teljesen új ember voltam, kicsíptem magam, felvettem egy szürke kockás inget, egy fekete gatyát, és mentem is az utamra. Egy órával korábban indultam, mert metrózni kellett egy cseppet, és persze nem akartam, hogy otthon megőrüljek.

            Sajnos semmi sem tartott örökké, az új ember Tony, még pocsékabbul lett, mint valaha volt. Úgy éreztem, mintha az agyam ki akarna fordulni, a közérzetem volt a legrosszabb, paranoia fogott el, az emberek csak bámultak miközben szaggatottan mozogtak. Úgy reszketett a világ, akár a kocsonya. Mire sikerült leülnöm a metrón, jobban lettem. Ma semmit sem ettem még, ez lehet az oka. Néha elmosódott a világ, néha minden elfehéredett. Nehezen ment a járás is, egy tonna plusz súly volt rajtam, ingoványosnak éreztem a talajt. Néha meg kellett állnom, hogy koncentráljak, mert különben megdögöltem volna. Aztán egy csapásra megint minden jó lett. Majd ki csattantam.

            Az étterem előtt rá kellett gyújtanom, hogy rendbe jöjjek. A felénél jártam, amikor megjelent Fin és Deb. Fin követte a példámat, Deb pedig bement a mosdóba.

            - Mi a fenét csinálsz itt, Tony? –kérdezte.

            - Randim lesz.

            - Az tök jó! És hogy ment a napod?

            - Jól és rosszul.

            - Hogy érted?

            - Jól ment, mert nem ittam egy kortyot sem, és rosszul ment, mert nem ittam egy kortyot sem.

            - Nem nézel ki túl jól, Tony. Minden rendben?

            - Nincs. Nagyon nem vagyok jól, Fin. Úgy érzem magam, mintha ki akarna törni belőlem valami, de valahogy mégsem tud. Mintha fel akarnék robbanni, de valami nem engedi szabadjára azt a sok energiát, és ez felemészt belülről.

            - El tudom képzelni, de nagyon jól csinálod, büszke vagyok rád. Csak tarts ki, oké? Figyelj, nem tudom, melyikünk végez előbb, de várjuk majd meg egymást. –megveregette a vállam, aztán indult volna befelé, de rászóltam.

            - Hé, Fin. Most, hogy tiszta a fejem, sok minden átfutott az agyamon, és hálás vagyok neked ezért, mert ha te nem vagy, nem tudtam volna ezt véghezvinni. Hadd próbáljak most én segíteni rajtad, jó?

            - Miről van szó? –ijedten lépet vissza hozzám.

            - Debről.

            - Mi van vele?

            - Ne érts félre, Finley, örülök neked, hogy van valaki és boldog vagy vele. Mégis attól tartok, hogy valami elkerüli a figyelmed vele kapcsolatban. Az elején vagytok a dolgoknak, ilyenkor nem lát tisztán az ember.

            - Mi az, amit nem látok? –kérdezte eltűnődve.

            - Fogalmam sincs, de nem olyan vagy, mint a húgommal voltál. Sokat mesélt rólad.

            - Hát, ő mégis elment.

            - Tudom, hogy még mindig bele vagy habarodva, Fin... Mindegy, most nem erről van szó. Fenébe, legyünk egyenesek, Deb nem való neked, túl jó vagy hozzá, ő pedig semmilyen, mintha nem lenne személyisége, csak úgy van.

            - Van egy nagyon jó tulajdonsága. Az, hogy mindig a jó döntést hozza meg.

            - Ettől félek én is, hogy ki számára hozza meg azt a jó döntést. -a világért sem akartam bántani Finley-t, szerencsére ezzel tisztában is volt, ezért komolyan vett. Megvártam, amíg elnyomja a cigit, aztán együtt mentünk be. Aggódó pillantást vetett rám, mikor elváltunk.

            Joy pontosan érkezett, mondjuk neki illik is pontosnak lennie, ügyvéd létére. Gyönyörű volt, vörös haját hátul felkötötte, megvillantva a csodaszép nyakát. Piros rúzs csillogott az ajkán. Sötétkék egyberuhát viselt, jól kivágott, rövid szoknya résszel, fehér övvel. Tudtam, hogy kifogásolhatatlan alakja van, de a ruha még jobban kiemelte. Ízig-vérig NŐ.

            - Hű! Nem jutok szóhoz, csodálatosan festesz! Alig kapok levegőt –legyeztem magam, miközben üdvözöltem.

            - Egy kicsit kicsíptem magam. Ez az én egyfajta gonoszkodásom, hogy jobban nézzek ki, mint a partnered. Apropó, partner. Csak nem késik?

            - Pontos volt, mint mindig –zavarba jőve mosolyogtam rá. Úgy tűnt, kicsit mérges, hogy csőbe húztam, viszont lassan megenyhült, és durcásságot megjátszva mosolygott vissza.

            - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyűgöz le a kitartásod.

            - Akkor elfogadod a meghívásom, hogy ez egy randevú?

            - El. Nagyon különleges ember vagy, Tony. Sok lehetőség rejlik benned. Ezért nem is értem, hogyan keveredhettél, ilyen ostobaságba.

            - Igen, de így is legjobban sültek el a dolgok. Ha akkor nem teszem azt, amit, most nem ismernénk egymást. Nagy kár lenne.

            - Úgy gondolod?

            - Ezt a kérdést, nekem kellene feltennem.

            - Szeretek veled lenni, Tony. Mindig felvidítasz, bearanyozod a napom, szinte sajnálom, hogy lassan nem kell, képviseljelek. Ugyanakkor annyi fejfájást is okozol, mielőtt még elbíznád magad –mókázott. Kacagtunk is sokat. Láttam a nyitottságot a szemében.

            Olyan jól elbeszélgettünk, hogy a pincér már másodjára esett nekünk a kérdésével, hogy sikerült-e már választani valamit. Bélszínszeleteket kértem Rossini módra burgonyalángoson. Joy grillezett füstölt sajtot rendelt steak grillzöldségekkel, és valami salátát mellé.

            - Milyen bort ajánlhatok önöknek? –kérdezte a felszolgáló.

            - Vizet kérek –feleltem.

            - Ásványvíz vagy csapvíz?

            - Ásvány.

            - Buborékos vagy mentes.

            - Buborékos.

            - Enyhe vagy dúsított?

            - Csak hozz egy rohadt vizet! –csaptam az asztalra. Joy-hoz fordult a srác.

            - Ugyanazt kérem, mint ő.

            - Sajnálom, Joy! Nagyon rossz napom volt. Tudod, próbálok leszokni az italról, és ma egy korty sem ment még le a torkomon.

            - Úristen, Tony, ez elképesztő teljesítmény. Mindezt magadtól?

            - Ja, nem semmi, mi?

            Csodálatosan teltek a percek, jól éreztük magunkat, mindig volt min nevetni, és sikerült megnyílnunk egymás előtt. Olyan dolgokat meséltünk magunkról, amihez aztán kell a bizalom. Egyre jobban melegedtünk össze, néha a sztori hevében megérintettük egymás kezét, anélkül, hogy kellemetlenséget szült volna. Úgy éreztem, hogy az este mindenképpen csókkal fog zárulni. A nyakam teszem rá. Néha oda pillantottam Fin asztalához is, önfeledten mulattak. Úgy tűnt, nincs semmi gond. Lehet, hogy én beszéltem félre odakint.

            - Minden rendben van, Tony? –nem értettem Joy kérdését.

            - Persze –kínomban elvettem magam. - Miért?

            - Szakad rólad a víz.

            Igaza volt, patakokban csurgott a veríték rólam, annak ellenére, hogy kellemes volt a hőmérséklet. Az ingem szinte teljesen elázott, sötétebb lett egy árnyalattal. Inni akartam egy kis vizet, mire a kezem eszeveszett remegésbe kezdett, minden erőm elhagyott, nem bírtam felemelni, úgy reszkettem, hogy két kézzel is csak alig tudtam a számhoz emelni.

            - Ki kell mennem a levegőre… ­–és ez volt az utolsó emlékem, hogy kifelé tartok az épületből, körülöttem minden elfehéredett, jobbra-balra lengett ki a horizont. Aztán semmi.

            Büdös kórház szagra ébredtem. Szörnyű volt. Halvány fény világított a kórteremben, az ágy kényelmes volt, de nagyon melegem lett. Le is rántottam magamról a takarót, és ekkor egy erős fájdalom tudatta velem, hogy infúzióra vagyok kötve. Nem igazán voltam vele képben, hogy mi szél hozott erre. Joy ült mellettem, úgy tűnt elbóbiskolt. Éjfél előtt járt az idő, ha jól láttam az órát.

            - Hé! –ébresztgettem.

            - Tony! Felébredtél, hála Istennek!

            - Mi a fene történt velem, úgy érzem magam, mintha kizuhantam volna valahonnan.

            - Tony! Nem akartam elmenni, amíg ezt meg nem tudom beszélni veled. Nagyon sajnálom, de nekem ez nem megy. Nyilván éreztettem veled, hogy nem vagy közömbös a számomra, és egy szép alternatív jövőben, talán jól működnénk, de amíg ilyen életet élsz, addig nem lehet semmi sem köztünk. És attól tartok, képtelen vagy másfajtára. Valamint az sem helyes, hogy az ügyfelem vagy. De ebből nem lesz gond többé. Átadom az ügyedet egy barátomnak, Kelly Segura fog képviselni. Most, hogy jobban megismertelek nem bírom nézni, hogy ez történik veled, és hogy emiatt mit halasztunk el.

            - Kelly? –kérdeztem erőtlenül.

            - Ez a Kelly egy férfi –kacarásztunk kicsit, majd oda hajolt hozzám, és megcsókolt, hosszasan. - Ég veled, Tony!

            Épphogy kilépet az ajtón, amikor megjelent Fin. Remélem tőle végre rohadtul megtudom, hogy mi történt.

            - Bocsi, hogy nem voltam itt, amikor felébredtél, el sem moccantam mellőled, öregem, csak kávéért ugrottam ki.

            - Mi történt velem?

            - Rohamod volt, Ton.

            - Süsd meg, miféle roham?

            - A doki szerint, olyan sok alkoholt iszol, hogy a szervezeted nem tudta feldolgozni a kieső mennyiség hiányát. Aki ennyire súlyos függőséggel küzd, annak ostobaság leszokásba fogni gyógyszerek, vagy orvosi kezelés nélkül.

            - Szerencsére nem emlékszem semmire a rohamból.

            - Szörnyű volt, elvágódtál a bejárat előtt, megfeszültél és rángatóztál, mint akibe áramot vezetnek.

            - Csodálatos. Egyszer megyek az életben ilyen helyre, és akkor is ez van –iszonyatosan szégyelltem magam, hogy így látott egy egész étterem.

            - Sajnálom, Tony. Az egész az én hibám. Én beszéltelek rá erre a hülyeségre, miattam csináltad. Majdnem azt a sorsot idéztem elő neked, amitől annyira meg akarlak védeni.

            - Hagyjál már, Finley, nem tudhattuk. Ha nem akartam volna, bele sem megyek. Az egyetlen dolog, amiről tehetsz, hogy túl jó barátom vagy, oké?

            - Köszönöm, Tony, de ha nem bánod, egy kis egészséges bűntudattal még ostorozni fogom magam.

            - Várj! Nem értem, Fin, miért volt véres az ürülékem. Akkor még bőven ittam.

            - Szóltam róla az orvosoknak, megvizsgáltak, és polipot találtak a végbeledben.

            - Jézus, az meg mi a szar?

            - Jóindulatú elváltozás. Daganat féle, könnyen elrákosodhat, ha nem szedik ki belőled.

            - Uramisten! –teljesen ledöbbentett. - Fin, ha te nem vagy, ha nincs ez egész, én magamtól tuti, hogy nem jövök el vele. A végén még tényleg meg is dögölhettem volna. Szóval, neked köszönhetem az életem. –Fin arcán a búbánat helyére egy halvány mosoly kanyarodott.

            - Jobb, ha megyek. Későre jár, és neked is pihenned kell. –már nyitotta az ajtót, amikor még utána szóltam.

            - Hé, Fin! Miért fájnak a fogaim, szinte az összes?

            - Ja… –vakargatni kezdte a fejét. - Egy aszfalt darabot dugtam a szádba, nehogy elharapd a nyelved.

            - Szórakozol? Minek tettél aszfalt darabot számba, erre van kitalálva a kurva öved!

            - Megvoltam ijedve, Ton, sajnálom, nem tudtam, mit csinálok. Na, jó éjt! –kilépett az ajtón.

            - Hé, Fin! Várj! –kiáltottam utána.

            - Mi az? –visszadugta a fejét. Egy picit még hezitáltam, végül csak sikerült kinyögnöm.

            - Köszönöm!

            Ez nem volt semmi. Klasszikus példája annak, hogy ér el a baj, az által, hogy próbáljuk megelőzni azt. Talán ez egy jel volt, hogy nem kell abbahagynom a piálást. Bár ezután kevesebbet fogok inni az tuti. Nem semmi egy poklot jártam meg miatta. Ennyi szenvedést, mire nem képes ez ember fejével ez a rohadt alkohol. Ráadásul, soha az életben nem gondoltam volna, hogy pont azért veszítem el a majdnem-barátnőmet, mert egy alkoholista vagyok, és megpróbálok leszokni. És még polip is van a seggemben, bármi is legyen az. Ha más nem, legalább a megérzésem bevált.

            Csókkal zárult a randi.