Bocsi, nagyon hosszú lett, de elolvasva nem tűnik annak. Próbáltan ketté bontani, de nekem nem volt az igazi úgy

Rendeződni látszó sorok

            A kurva eget, hogy nem bírok visszaaludni!

Mérgemben lerúgtam magamról a takarót és ökölbe szorított kézzel csapkodtam a matracot. Ennek a kiváltó oka pedig a legrosszabb álomfajta volt, ami csak akkor válik szörnyűvé, ha felébredünk belőle. Azt álmodtam, hogy Cassie-vel újra együtt voltunk, visszajött hozzám és boldogan éltünk. Egy tábortűz mellett ücsörögtünk, átkarolt, éreztem is a szorítását. Vállamra hajtotta a fejét, ahogy szokta. Azt mondta, hogy hülyeség volt itt hagynia, és még mindig nagyon szeret. Szívmelengető érzés volt, ezért az ébredés és a valósággal való szembesülés, olyan volt, mintha egy vödör, jéghideg vízzel locsolták volna telibe a mellkasomat. Ettől az álomtól pedig akaratlanul is beindultak a gondolataim, így szépen lassan felébredtem, ami nem is lett volna baj, ha nem hajnali ötkor történik mindez, vagy másfél órám bőven lett volna még munkába indulás előtt.

            Fenébe Cassie-vel is! Nem tegnap, és nem is tegnapelőtt volt, hogy lelépet, egyre jobban kezdtem megbarátkozni a gondolattal, talán már nem is fájt, erre jön egy ilyen hülye álom, és feldúlja a kialakulófélben lévő lelki békémet.

            A konyhából csörömpölés zaja szűrődött ki, mintha valaki a mosatlanokat pakolászná. Az első gondolatom az volt, hogy talán ő az, persze ez elég valószínűtlennek tűnt. Valamiért mégis fellelkesedtem, a tükörben megigazítottam a rövidke hajamat, amit mégis képes vagyok elfeküdni, ellenőriztem a leheletemet, aztán kíváncsian oda ugrándoztam a konyhába.

            - Ó, csak te vagy az? –sóhajtottam, nem is igazán értem, hogy mire számítottam. ­Oda léptem a konyhapulthoz, megfogtam a macskát és letettem a földre. Miközben főt a kávé, az asztalhoz letelepedve őt figyeltem. A sarokban ülve dülöngélt, széttárt mancsokkal támaszkodott, a fejét is alig tudta tartani. Megijedtem, hogy valami komoly baja lehet, gyorsan felkaptam a tálkáját, hogy öntsek neki egy kis vizet, aztán nyúltam is a hűtőbe, hogy pár csepp tejet csöpögtessek bele neki, amikor a szemem megakadt a pulton. Ott a hűtő mellett szoktam tartani a füvet. A kis légmentes zacskó ki volt szaggatva, 2 gramm volt benne, amiből alig maradt valami. Elképesztő, szinte mindet megette. Rögtön a telefon után kaptam, és felhívtam Ray-t, hogy megérdeklődjem, mitévő legyek.

            - Hajnali öt van, barom! –és lecsapta.

            Tom következett:

            - Szárítsd ki és szívd el, honnan a picsából tudjam? –ő sem volt túl kedves.

            Tony jött, amint meghallotta a kérdésem, szó nélkül le is tette. A következő név, aki eszembe jutott, akinek a szülei állatorvosok, az Deb volt. Tudom, hogy ő is jártas a témában, noha csak kicsit, de az máris több a semminél, nem így van? Őt viszont féltem felhívni, az elmúlt időkben kétszer, ha találkoztunk. Nem tudom, mit szólna, ha ilyen korán keresném, de mit tehettem volna? Végül csak rászántam magam:

            - Szia, Deb! Zavarhatok?

            - Fin, irtó nagy mázlid van, éppen éjszakás voltam, hazafelé tartok, szóval nem zavarsz. Mi a baj? –meglepően kedves hangja volt.

            - Van egy kis gond a macskámmal, sürgősen meg kéne nézned, ha nem gond.

            - Mi történt?

            - Félek, ha elmondanám, nem hinnél nekem, és nem jönnél fel.

            - Húsz perc és ott vagyok, addig tedd fel a kannát!

            Hű! Hű… Azt sem tudtam, hol áll a fejem, Deb fel fog jönni hozzám? Hű… Csak nyugi, Finley, semmi pánik! Rendet kell rakni és közben teát főzni. Felemeltem a karomat, hogy megszagoljam, mennyire vagyok büdös. Nem éreztem semmi különöset, de azért egy zuhany még belefért, előbb csak vissza kell állítani a szívverésem a normális, higgadt tempóba. Lassú és mély lélegzeteket vettem, közben feltettem a vizet főni. A nappaliba szaladtam, hogy összekaparjam a piás üvegeket, koszos tányérokat, szétdobált ruhákat. A konyhában a macska szőrt sepertem össze, kicseréltem az almot. A víz még nem forrt, de egy cseppet megizzadtam a kapkodástól, azért beugrottam a zuhany alá a fogkefével a számban, hogy időt spóroljak. Öt percnél tovább nem is foglalkoztam magammal. Nem törültem szárazra magam, nekem az is elég volt, hogy nem csorgott rólam a víz. A teavíz forrni kezdett, dobtam bele három filtert és miután felöltöztem, nagyot és jólesőt sóhajtva leültem az konyhaasztalhoz.

            Deb nem jött meg, hiába vártam rá. Talán találkozott valakivel és elment vele. Vagy inkább mégis haza baktatott, mert túl fáradt volt. Vagy csak azért volt kedves a telefonban, mert úgy gondolta, ha helyesel, hamarabb lerázhat. Idegesen doboltam az ujjaimmal az asztalon, azon tanakodva, vajon miért nem jelent még meg. Oda fordultam a faliórához, hogy megnézzem, mióta várok rá, húsz percet ígért, de már négy perce itt kellett volna lennie. Érzem, nem fog ő már jönni, talán jobb dolga akadt. Nem hibáztatom érte.

             Az idő múlt, az óra csak ketyeget, kétszer is végig ment már a másodpercmutató, Deb viszont még sincs sehol. Szomorkásan hátra billentem a székkel, hogy benyúljak egy fiókba. Cass levelét és egy tollat vettem elő onnan. Az üzenet rajta: Nagyon sajnálom, Finley!

            Megfordítottam a lapot, és húztam rá egy újabb strigulát, a szásztizennyolcadikat. Ennyi napja, hogy elment. Szép szám. Ekkor a csengő hirtelen vinnyogni kezdett, én pedig úgy ugrottam ki a székből, mintha forró vason ültem volna. Szaladtam, hogy megnyomjam a gombot, ami nyitja a lépcsőház ajtaját. A szíven újra hevesen kezdett el verni, úgy izgultam, hogy ugrálni tudtam volna. Deb vörös, hullámos haja egy nagyon világos farmerdzsekire ereszkedett, alatta egy kivágott zöld felsőt viselt. Fekete cicanadrágban volt és vékony, világosbarna, magas szárú bakancsban. Ahogy becsuktam utána az ajtót, szemügyre vettem a hátsóját is, most mit mondjak, formás volt.

            - Bocs, hogy késtem, messzebb laksz, mint emlékeztem –mondta.

            - Ja, igen? Fel sem tűnt… el… elvoltam, tudod.

            - Hol a beteg és mi a panasz? –kérdezte tréfásan. Besétáltunk a nappaliba, ott láttam utoljára. Dülöngélve mászkált, szerintem még ő maga sem tudta, hogy hová, csak mennie kellett, mert egyhelyben állva még rosszabb volt.

            - Megevett vagy másfél gramm marihuánát, kiszakította a zacskót és megette. Őrület, mi?

            - Oké, ehhez túlfáradt vagyok, előbb egy teát kérek, aztán kitaláljuk, rendben?

            Leültünk az asztalhoz, amíg ő teázott, én összeütöttem magunknak egy rántottát. Közben beszélgettünk, hogy mi a helyzet velünk mostanában, munka, szórakozás, szegény Tim is szóba került. Ettől megint elkenődtem, Deb ezt látva megérintette a kezemet, ami nagyszerű érzés volt. Olyan volt, mintha kigyúlt volna bennem egy villanykörte, mármint a szívem helyén. A macska betántorgott a konyhába, próbálta ránk elemelni a tekintetét, de alig bírta tartani a fejét, elterült, mint egy zsák.

            - Az igazság az, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennünk. Tudom, hogy a kávé, kóla, tea, csoki nem jó nekik, de hogy a fűtől lesz-e valami bajuk, arról fogalmam sincs, sosem tanították meg a szüleim, pedig láttam már egy s mást. Mindenesetre adjunk neki vizet, aztán fürdessük meg jó hideg vízben, hátha kicsit észhez tér. Ha az nem segít, akkor semmi. –mondta miközben felállt az asztaltól. Lehajolt a földre, és egy papírlapot vett fel onnan… Jaj, ne, de hülye vagyok, nem raktam el. Megfordította azt, és amikor felismerte Cass kézírását aggódva, kissé mérgesen nézett rám.

            - Csak… Csak… szá… számoltam valamit! Nem volt más lap, jelentéktelen! –kikaptam a kezéből és összegyűrtem, hogy kidobhassam. Fújtam egy nagyot a megkönnyebbüléstől, miután a szemétben landolt. Felraktam egy vigyort az arcomra és megkértem Debet, hogy engedjen hideg vizet a kádba. Addig én felkapartam a földről a macskát, hogy bevigyem fürdőszobába. Deb mosolygott, amikor meglátott, ahogy két kézzel fogva, előretartva cipeltem. Máskor kapálózott volna, ha víz közelébe viszem, de most nyugodtan figyelte, ahogy közeledett a hideg víz felé. Ahogy belecsobbant, először elmerült, de nem volt olyan mély, hogy ne bírjon két lábon megállni. A hasáig ért a víz, ugrándozott összevissza, körbe rohangált a kádban, ahogy próbált kiszabadulni. Deb utána nyúlt, hogy megfogja, ekkor a macskának valahogy sikerült kikecmeregnie a kádból, és a csurom vizes testével Debnek ugrott. Jól össze is vizezte, viszont megfogni nem sikerült, kiszaladt a fürdőszobából, és aminek csak tudott még neki is ment.

            - Jaj! –nyögött fel Deb a combjait összeszorítva. - Tiszta víz lettem, még… Úristen még a bugyim is átázott! Fin kérlek, adj valamit gyorsan, mert nagyon hideg! Istenem, jaj, istenem!

            Szaladtam is, hogy előhalásszak egy bokszeralsót és egy nadrágot neki. Amire visszaértem velük, a fürdő szoba ajtaja már csukva volt. Résnyire nyitottam ki és dugtam be a karomat a ruhákkal.

             Percekkel később megint a konyhában ücsörögtünk. Nem szóltunk egy szót sem, Deb a teáját iszogatta, én pedig a megmaradt anyagot szórtam ki a zacskóból. Összekevertem egy kis dohánnyal, aztán már tekertem is a papírt. Lettem az asztalra, és oda csúsztattam Debnek. Rám nézett, mintha gondolkodna kicsit, végül pedig elfogadta. Gyufával gyújtottam meg neki, gondoltam ez menőbben néz ki. Csodálattal figyeltem őt, a száját, a nyakát, ahogy egy mélyet beleszívott, majd kifújta a füstöt. Egymás szemébe néztünk, amikor átnyújtotta nekem a cigit, aztán egyszer csak elkezdett nevetni. A macskán kezdtünk röhögni meg a fürdetésen, jól elvoltunk.

             - Nagyon fáradt vagyok, Fin. Nem lenne baj, ha itt maradnék, nincs kedvem így hazamenni.

            - Csak nyugodtan, sőt, tudod mit? Most, hogy Joe visszajött, áthívom Ray-t is meg Tony-t, hogy megünnepeljük a visszatértét ennek a marhának, te is maradhatnál, jól szórakoznánk.

            - Ki az a Tony? –érdeklődött.

            - Cassie bátyja, miután… miután ő elment, Tony eljött hozzám, hogy keressük meg együtt, meg ilyesmik. Aztán egy kicsit összehaverkodtunk. –együtt érzően próbált mosolyogni, de inkább tűnt keserűnek, nem is nézett rám, inkább az asztalt vizsgálgatta.

            - Sosem mesélt róla Cass, hogy lenne egy testvére.

            - Hidd el, nem véletlenül!

            - És vele mi van?

            - Semmi, még csak nem is hallottam róla azóta. Elment, beletörődtem, kész. Szóval minden rendben, nyitott vagyok… ő… bármire. –Deb szó nélkül állt fel, betolta a széket az asztal alá, aztán keresett magának egy szobát. Volt még két szabad, de megelégedett a legkisebbel. Kerítettem neki egy takarót és egy pólót, amiben aludhat, majd magára hagytam.

            A tévé előtt ültem, nyomkodtam hátha akad valami jó. Betelefonáltam a munkahelyre, hogy beteg a macskám, nem megyek dolgozni. Ez pont úgy hangzott, mint egy hazugság, nem is nagyon akartak hinni nekem. Igaz, ahogy elnéztem, tényleg kezdett lassan a régi lenni, szóval erre mondják, hogy igazat hazudni.

            Hiába éreztem jól magam, a lehangoltság újra kezdett eluralkodni rajtam. Megint Cassie-n járt az eszem. Fenébe azzal a rohadt álommal! Kivonszoltam magam a konyhába, a szemetes felett ácsorogtam és az összegyűrt papírt nézegettem. Talán tényleg jó lenne megszabadulni tőle, felhagyni a számolással. Nem is tudom igazán, hogy mit számolok. Mióta ment el? Hány napba fog telni, hogy végre visszatérjen? Mióta borult fel az élet? Mennyi idő kell nekem, hogy újra a régi lehessek? Végül csak kivettem a szemetesből, kisimítottam, aztán kétszer félbe hajtva bedugtam a zsebembe. Valamelyest megkönnyebbültem.

            Sikerült eltöltenem az időt mindenféle haszontalan dologgal. Életemben először éreztem magam idegennek a lakásomban. Sokan fordultak már meg itt, Deb viszont még soha. Kissé ideges is voltam, próbáltam nem zajongni, nehogy felébresszem, mérges legyen és elmenjen. Szerencsére akkor sem kelt fel, amikor Tony csengetett. Az ajtóban ácsorgott, piás üveggel a kezében, valami olcsó volt, fel sem lehet ismerni, hogy mi az. Mielőtt belépett volna még jól meghúzta. A másik kezében egy fehér szatyor volt tele szintén alkohollal, csak úgy csilingeltek az üvegek benne. Hihetetlen egy fószer!

            - Mi a fenének ennyi pia, Ton?

            - Buli lesz, nem? Na és ti mit fogtok inni, hah? –a nappaliba vonszoltam elmagyarázni, mi a helyzet, hogy maradjon csendben, legalább addig, amíg Ray ide nem ér.

            A szűk kis erkélyen ücsörögtünk, Tony bagózott, nem szólt egy szót sem szerencsére, így tudtam gondolkodni egy ideig, vagy legalábbis csak bámulni a ki a fejemből. Viszont az elkerülhetetlen kérdés viharfelhőként lebegett felettem, jobbnak láttam mihamarabb elűzni.

            - Cassie-ről semmi hír? –kérdeztem.

            - Semmi –rázta meg határozottan a fejét, szívott egyet a cigijébe, aztán folytatta. - Hogy jutott eszedbe, néha már én is elfelejtem, hogy egyáltalán létezett.

            - Vele álmodtam.

            - Milyen volt? –mélyen a szemembe nézett. Ton nagyon tudott bámulni, hiába volt benne egy üveg pia, a szemei el nem árulták volna, hogy részeg, mint a rosseb. Volt még valami különös is a nézésében, olyan volt, mint aki belelát a lelkembe, és mintha valami perverz módon tetszene neki, bármi is legyen ott, jó vagy rossz.

            - Amíg nem tudtam, hogy csak egy álom, addig gyönyörű. Ébredés után viszont gyötrelmes. Mondd meg te, hogy milyen egy ilyen álom. –nem felelt, csak szívta azt a cigit, szinte leéget a felééig, közben meg bámult rám azzal a bizarr nézésével. Végül elmosolyodott, kivillantak azok a hegyes a fogai.

            - Ha tudnál valamit róla, bármit, ugye elmondanád? –kérdeztem.

            - Ez természetes, nem véletlenül fordultam hozzád segítségért. Te voltál a legjobb dolog, ami a húgommal történt, Fin. Ha tudnék valamit, te lennél az első, akinek elmondanám.

             Ettől a semmittevéstől megtalált az álmosság, nem bírtam volna ki a délutánt, ha nem dőltem volna le kicsit. A kanapéra feküdtem, egy ideig még figyeltem Tony-t, ahogy kibontott egy bort, és meghúzta azt, aztán lekísérte azzal az üveggel, aminek a tartalma továbbra is ismeretlen maradt. Amikor észrevette, hogy figyeltem őt, röhögni kezdet, mint egy félőrült. Megcsóváltam a fejem, és befordultam a fal felé aludni.

            Mire felébredtem, a szoba közepére bekerült a konyhaasztal, és persze köré a székek. Ray ült az egyiken az ölében a macskával, az egyik szemöldökét felemelve kérdőn tekintett rám.

            - Várom a magyarázatot! –mondta.

            - Mi?

            - Bejövök, és azt látom, hogy ki vagy dőlve, Ton ott fetreng a földön, üres üvegek társaságában. A fürdőszobában egy bugyi és más női ruhák fogadnak, az egyik szobában pedig Deborah drága alussza az igazak álmát. Miért… miért van egy olyan sejtésem, hogy meg tudod magyarázni?

            Persze csak ironizált a marha, ezért megint csak csóválni tudtam a fejem. Rögtön utána szaladtam is ajtót nyitni, ugyanis Joe kopogott. Ezt onnan tudtam, hogy mindig a Terminátor 2 főcímzenéjének a ritmusát kopogta el. Tüdü tü tüdü. Jó volt őt újra látni, megöleltük és hátba veregettük egymást, aztán mielőtt még kellemetlenné változott volna a helyzet, besétáltunk a többiekhez. Ray kiugrott a székből, átlépett Tony felett, és kezet ráztak.

            - Ez meg ki? –kérdezte Joe.

            - Ton! –vágtam rá.

            - Ton?

            - Tony! –javított ki Ray.

            - Mi csak Tonnak hívjuk, hogy ne szakadjon meg a három betűs név rendszere. Ray, Roy, Fin… Tim… Tom, Ton, Joe, Mel és Deb.

            - Hé, én maradtam utoljára? –lépett elő Deb nyújtózkodva és nagyokat ásítva.

            - Cass és Shaun? –tette fel a kérdést Joe. Ekkor egy kicsit meghalt a hangulat, egymás tekintetét fürkésztük, hogy ki lesz az, aki majd beszámol neki a fejleményekről. Deb a tarkóját vakargatta, Ray szája lekonyult és ostobán rázta a fejét, én meg zsebre dugott kézzel a padlót vizslattam.

            - Cass… –sóhajtott Ton, ahogy feltápászkodott a földről. - Cass lelépett, ezen nincs mit ragozni, oké? Anthony Santer, Cass bátyja vagyok –nyújtotta kezét, aztán megszorította Joe vállát. Vigyorgott rá, és megkérdezte:

            - Az ugye nem alkoholmentes a sör a kezedben? –Joe körbe nézett rajtunk, hagyta, hogy Ton elvegye a kezéből a hatos csomag sört.

            Kisétáltunk Joe-val a konyhába, mert dumálni akart velem, elég komolynak tűnt.

            - Ez meg mi, Fin? Mi a fene folyik itt?

            - Tony jó fej, csak össze kell szoknotok.

            - Ő Tim! Ő egy Tim!

            - Mi… Mi van? Mi a fenéről beszélsz? –értetlenkedtem.

            - A lakásod padlóján fetreng, annyira ki van ütve. A gyertyát két végén égető életmódot él. Tiszta Tim.

            - Micsoda, de hisz ő Tony!

            - Nem, ő egy Tim pótlék egy Tim 2, annyi különbséggel, hogy ő nem szúrja magát, hanem az alkoholt issza úgy, mint a vizet. Nézd én megértem, hogy hiányzik, és hogy őt látod benne, ami talán megnyugtat, de komolyan ez kell nektek, Finley? Egyszer nem volt elég? Azt akarod, hogy egyszer ő is kinyírja magát, és ott ácsorogj a temetésén?

            - Ez… ez fel sem tűnt idáig. Most, hogy így belegondolok, tényleg sok a hasonlóság. De ő akkor sem Tim, ő teljesen más, majd meglátod. Timmel senki sem tud felérni, még Tony sem. Nem lehet pótolni, ne beszélj így róla.

            - Ha te mondod, de azért készülj fel, haver, nehogy ugyanaz legyen a történet vége! –szép kis fejmosás volt, de teljesen jogos. Ton sokban hasonlít Timre, lehet nem véletlen, hogy megismertük, talán a sors akarta így.

            - Aranyos cicád van, mi a neve? –kérdezte, hogy elterelje a gondolatokat, én meg eltűnődve néztem vissza rá.

            - Ma… macska!

            Visszatértünk a többiekhez, hogy kezdjünk szórakozni végre, közben valaki felrakta a Dropkick Murphys-től a The Boys are Backet. Jó, buli indító hangzása volt, még így is, hogy csak üldögéltünk az asztalnál, sztorizgattunk egymásnak, füstöltünk és iszogattunk. Joe és Tony is kezdtek összebarátkozni, Deb is kezdett feloldódni. Amikor Golden Skans szólt a Klaxons-tól, le sem tudtam venni róla a szemem, ahogy a széken ülve a ritmusra ringatta magát. Közben a többiek azon röhögtek, hogy csak azért tartok macskát kutya helyett, mert ezt nem kell sétáltatni.        

            - Hó, hó, hé! –csitította le társaságot Ton. - Mesélni akarok, láttam valamit, de nem vagyok benne biztos, hogy mit, segítsetek eldönteni, oké?

            - Senkit sem érdekel a hülyeséged! –nyögte be Ray, de Tony azért folytatta.

            - Szóval, tegnap este csak úgy kinéztem az ablakon, mert miért ne, nem? És a szemben lévő panelház egyik ablakán egy dögös nőcit láttam, ahogy kinyitotta az ablakot. És ez az, amit nem tudok eldönteni, hogy fehér melltartót láttam-e, csak a sötétben tűnt mellnek. Esetleg, valami krémszínű hálóinget, és attól tűnt pucérnak. Vagy tényleg ciciket láttam... Ez mekkora kitolás már! Megtörténik velem ilyesmi, és nem tudom eldönteni, hogy mit láttam, nem lehet megbízni az emlékeimben. A saját kurva fejem így kitol velem, pedig az életben csak egyszer fordul elő ilyesmi… Szerintetek mit láttam?

            - Ezt nem lehet eldönteni –felelte Ray szétárt karokkal.

            - Mellbimbók… –sóhajtott Tony, aztán köröket kezdett el rajzolni az ujjával a levegőbe.  – Kerek, gyönyörű kis ördögök. Elképesztő mekkora hatalommal bírnak.

            Ahogy kezdett besötétedni, lassan haza indult a társaság. Ton és Ray együtt léptek le, aztán Deb elment átöltözni, addig Joe-val meg tudtuk dumálni Cassie-t. Majd ő is lelépett tíz-húsz perc után. Deb viszont még mindig nem jött elő a szobából, kíváncsi voltam, hogy mit csinálhat még ennyi ideig. Az ajtó résnyire volt nyitva, így bekukkantottam rajta, és amit láttam, attól leesett az állam. Éppen a melltartóját vette fel, igaz csak oldalról, de láttam a csupasz keblét.  Gyorsan félre is léptem az ajtóból, mert hirtelen a fejemben valami lüketető érzést éreztem, meg is szédültem tőle. Krisztus a kereszten, mit láttam! Visszatántorogtam, és a nappaliban vártam rá, noha nem kellett sokat.

            - Bocsi, csak gyűrött volt kicsit a felsőm, és láttam egy vasalót…

            - Persze –bólintottam.

            - Mi a baj, úgy festesz, mint aki szellemet látott –nevetett.

            - I… igen. Láttam, vala… valamit…

            - Pihenj le, Finley, rosszul nézel ki! –idehajolt hozzám és megpuszilt. - Köszi mindent, szuperül éreztem magam.

            Miután ő is elment, bevonszoltam magam a szobámba, és elterültem az ágyon. Hiába aludtam egy órát délután, az alkohol és a kis füvecske elálmosított. Nem akartam elaludni, féltem, hogy megint róla fogok álmodni, de ilyenkor mindig Deb mellének látványa villant fel a szemeim előtt. Ilyen gyönyörű gondolatoktól akaratlanul is álomba merültem.

            Reggel boldogan ébredtem, különös érzések tomboltak bennem. Tony nem mondott hülyeséget. Egyetlen egy mellbimbó látványa képes egyre erősebben elnyomni bennem a Cass után maradt érzelem töredékeimet. Sikerült nem csak felkeltenie az érdeklődésem valaki más iránt, hanem új célt adott, elszántságot hozzá, hogy jobban megismerjem őt.

            Megkezdtem a reggeli rutinomat, a konyhában ülve vártam, hogy elkészüljön a kávé, aztán mehessek zuhanyozni. Elővettem a zsebemből a papírlapot, tollat ragadtam, húzni akartam egy újabb strigulát, de a kezem megállt a levegőben. Letettem a tollat, aztán fogtam a lapot és összetéptem. Eddig megvolt a lehetősége, hogy haza jöjjön.

            Most már feleslegesen tenné.