Továbblépni nem egyszerű

              - El kéne már húznod, Ray!

Tom nyitott be a szobába, aggódva tekintett végig rajtam, tudom, anélkül, hogy rá néztem volna. Nyikorgott az ágy, ahogy lassan felálltam róla. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még egyszer körbe néztem, szippantottam egyet a levegőbe, majd lekapcsoltam a villanyt.

            - Ne érts félre, öreg, jöhetsz bármikor, tudod. De most már állati késő van, és neked reggel indul a napod, dolgoznod kell menni. Menj haza, pihend ki magad, oké?

            - Rendben… köszi. –ahogy kiléptem a lépcsőházba, Tom az ajtóból még annyit ideszólt.

            - Nekem is hiányzik. –egy pillanatig még bámultuk egymást, majd bólintottam egyet és elindultam. Kint az utcán még megálltam rágyújtani a ház mellett. Az ablakot figyeltem, hátha felkapcsolódik a lámpa a szobában, ő pedig kinéz és int nekem, mint mindig, amikor elmentem tőle.

            - Kapcsold fel a villanyt! –suttogtam magamban. - Mire vársz, Tim, kapcsold fel a villanyt és integess nekem, a rohadt életbe! –persze nem történt semmi, az ablak sötét maradt, így szomorúan ringattam haza magam.

            Másnap dolgozni mentem, fáradt voltam és elkeseredett, teljesen kiszűrődött a külvilág, nem láttam, nem hallottam senkit. Olyan voltam, mint egy lelketlen gép, csak tettem a dolgomat. Egy egyszerű fogaskeréké váltam a világnak nevezet gépezetben.

             Otthon pedig csak ücsörögtem, fetrengtem a kanapén, ide-oda tettem a lábam, sehogy sem volt kényelmes, háton, vagy földre lelóg karral, próbáltam magam mellé szorítani, esetleg magam alá gyűrni. Vacsorát készítettem magamnak, de nem ettem meg, lementem a boltba sörérét, de csak bepakoltam őket a hűtőbe. Sodortam egy cigit magamnak, el akartam lazulni, de csak hagytam, hogy elégjen a hamutartóban. Felhívtam Fint és Tomot is, de egyiküknek sem szóltam bele, nem sikerült. Valami hiányzott, egy gondolat a fejemből, egy utasítás, hogy mit kéne tennem. Tudtam, hogy ha nem csinálok valamit, beleőrülök, de képtelen voltam rájönni, hogy mit is kéne tennem. Homályosan mégis láttam valamit, egy elmosódott szöveget, amit nem bírtam elolvasni. Talán valami rossz dolog lenne, és meg akar védeni tőle az elmém. Addig csak próbálkoztam tovább, hátha megtalálom a választ, hátha véletlen eltalálom a kényszer cselekvéseim közepette, hogy mit kéne művelnem, hogy enyhüljön a fájdalmam.

             Másnap és azután is ugyanez ment, annyi különbséggel, hogy egy váratlan csengetés kizökkentett az őrültség felé vezető vágányról. Az ajtót bámulva próbáltam megfejteni, hogy ki lehet a másik oldalán. Fin a legváratlanabb pillanatokban tud betoppanni, ő viszont nem így nyomja a csengőt, és különben is van kulcsa. Talán Cass…

            - Ki az? –kérdeztem aggódó hangon.

            - Őfelsége II. Erzsébet királynő katonai kísérete, kérem, velünk kell fáradnia. –félve csak résnyire nyitottam ki az ajtót, hogy kikukkantsak rajta… - Csak én vagyok, öreg, Tom! –mutatott magára nagy vigyorral a képén, majd beerőszakolta magát a lakásomba.

            - Mit akarsz itt? –kérdeztem érdektelenül.

            - Nem bánod, ha főzök egy teát, ugye?

             A konyhaasztalnál ültem, miközben Tom a vizet bámulta, hogy mikor kezd már forrni. Csendben voltunk és vártam, hogy elkezdje, ő nem jön át hozzám csak úgy, ha így beállít, annak biztos megvan az oka.

            - Mesélni fogok neked valamiről, Ray, kérlek, kövesd végig figyelemmel –mondta rögtön, miután elkészült a tea és kiöntette két csészébe.

            - Nem akarlak megbántani, de ehhez van most a legkevésbé…

            - Csak nyugi, a halálról lesz szó.

            - Mit tudsz te halálról?

            - Élettapasztalat… vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy haláltapasztalat? –elemelte a kisujját a bögrétől és belekortyolt a teába, végig mélyen a szemembe nézett.

            - Mit tudsz te halálról, gazdag kölyök. Veszítettél már el valaha valakit is?

            - Egyszer, magamat… Ja. –mondta keserűen, majd sóhajtott egyet, közben a bögrét tologatta az asztalon. - Négy vagy öt hónapja már, hogy nincs velünk? Tudom, nehezen lehet túltenni magunkat bármin is, még egy szakításhoz is sok idő kell, hogy felépüljünk belőle, öreg. De nézz magadra, Ray, nem vagy önmagad, sőt nem vagy senki, csak egy árnyékkép. Hány kilót fogytál már? Tim biztos örülne, hogy gyászolod, de ő sem szeretné, hogy tönkre menj.

            - Azt mondod lát odafentről?

            - Nincs olyan, hogy odafent, Ray. Ha mégis lenne, szerinted az eltávozott lelkek nem jönnének vissza? Mégis mit csinálnának odafent? El tudod képzelni, hogy van valami szabály, ami megtiltja nekik, hogy lejöjjenek és hírt adjanak magukról a szeretteiknek. Betartaná ezt bárki is? Miféle őrült gonosz szabály lenne ez? A mennyország csupa ellentmondás, én is szeretnék hinni benne, de el kell fogadni ilyennek az életet, hogy nincs benne semmilyen spirituális vagy természetfeletti dolog.

            - És Tim?

            - Tim kikapcsolt, leállt. Mint a régi mozi vetítő gépek. Egyszer csak véget ér szalag, ami ugyan megmarad, csak már nem vetít képet, érted? Egyszerűen csak lepörgette a gép.

            - Könnyítetted már meg a dolgot bárkinek is ezzel a szöveggel?

            - Az ő élete tele volt gyötrelemmel az anyja elvesztése óta, sőt amúgy is. Néha éjszakánként hallottam, ahogy sírt a szobájában, sokat szenvedett, és hiába van tele az élet apró örömökkel, a sok rossz dolog mind bemocskolja. Az öröm múlandó, könnyű, szinte elrepít, de rossz dolgoknak súlyuk van, amik mindig lerántanak. Szóval gondolja Timre ebből a szempontból, hogy az ő filmje lejárt, nem bántja többé semmi, nem kell idegeskednie semmi miatt, nem kínozza már semmi, békére lelt.

            - Köszönöm, Tom, talán… talán egy kicsit jobb lett.

            - Mindezek ellenére mégis azt mondom, hogy Tim még él, ott abban a hülye fejedben. Az ő létezése akkor ér véget, ha az utolsó ember is kimúlt, aki emlékezett rá. Szóval ott van a fejedben, a szívedben, és nem csak magadat, hanem őt is kínzod, ha nem a szép emlékeidet veszed elő róla, oké?

            Tomnak igaza volt, a mondandója után lehúzta a teáját, és nem is maradt tovább. Az elkövetkező napokban fokozatosan csökkent bennem a gyász, kicsit fájt még visszaemlékezni, de lassan azon vettem észre magam, hogy mosolygok, amikor egy-egy régi kalandunk jut eszembe. Valami viszont megváltozott bennem, a bánkódás felcserélődött valami másra. Dühös voltam Shaunra, ő tehet az egészről, akárhányszor rágondoltam ökölbe szorult a kezem, és másra sem vágytam, csak arra, hogy szétverjem azt a szemét rohadékot. Ki hallott már ilyenről, hogy valaki csak úgy felhagy a dílerkedéssel? Tomnak hála végre rájöttem, hogy mit is kell tennem, végre tisztán hallottam az utasítást, amit az agyam elrejtett idáig. Shaun miatt meghalt a legjobb barátom. Ha mást nem, egy jó kiadós verést legalább megérdemel az a tetű. Miután ez megtörténik, rögtön meg is bánom, és nem marad bennem több harag, csak sajnálni fogom, hogy úgy elláttam a hülye baját. Így szépen lassan sikerül kiölni magamból a fájó érzelmeket. Vagy akár az is elég, ha kiüthetem a fogát… Na, jó, azt azért nem, annál azért többre tartom magam, mint hogy kiverjem bárkinek is a fogát. Az mindennek a legalja... Legjobb lesz felhívni Fint, hogy jöjjön velem.

            - Én nem vagyok benne biztos, hogy ez jó ötlet –mondta Fin, miközben Shaun ajtaja előtt ácsorogtunk.

            - Megrepesztjük néhány bordáját, hogy lenne már ez jó ötlet?

            - Csak te fogod! Én nem veszek részt, semmi ilyesmiben! –Fin csak csóválta a fejét, aztán tovább nyomkodta a csengőt.

            - Hiába, ha csak itt vagy, máris bűnrészes vagy.      

            - Akkor le is lépek, Ray. Attól, hogy szemét huligánok vagyunk, az még nem jelenti azt, hogy benne vagyok bármilyen értelmetlen erőszakban. Utálom az erőszakot!

            - Rohadt élet, Finley! Akkor amint kinyitja az ajtót, bemosok neki egyet, és elszaladunk, rendben?

            - Kinek akartok ti bemosni egyet? –szólt egy hang mögülünk, Shuan volt az két szatyorral a kezében. Félre tolt engem, aztán Fin kezébe nyomta a szatyrokat, hogy elővegye a kulcsát. - Bejöttök, vagy mi lesz?

             Én ostoba, elfelejtettem, hogy Shaun sosincs otthon, amikor keressük. Tanácstalanul tekintettem Finre, aki megvonta a vállát és bement a lakásba a csomagokkal a kezében. Shaun a nappaliban egy fotelbe ült, én szembe vele a kanapéra. Okos fiú volt, arra ügyelt, hogy legyen köztünk egy dohányzó asztalt, arra az esetre, ha netán elveszteném a fejem, ne tudjak egyből neki rontani. Fin közben a konyhában pakolászta a vásárolt cuccokat.

            - Mit látok itt, újra benne vagy az üzletben? –kérdeztem.

            - Mit akarsz, mit mondjak erre, a megfigyelőképességed emberfeletti?

            - Képes voltál kiszállni csak, hogy utána újra elkezd? Ez a hülyeséged egy életbe került, fel tudod ezt fogni? Hogy lehet egyáltalán kiszállni ebből? És miért?

            - Azt mondtam a főnöknek, hogy szaglásznak a rendőrök. Meg volt rá az okom, hogy abba hagyjam. Nem maradt már semmi, amiért tovább kellett volna árulnom. –közben hallottam, ahogy Fin abbahagyta a pakolást, ösztönösen oda pillantottam rá. A konyha asztalról egy bekeretezett fényképet emelt fel és nézegetni kezdte. Nem láttam, hogy mi vagy ki volt rajta, még akkor sem, amikor visszatette az asztalra.

            - Akkor miért kezdted el újból? –érdeklődtem. Shaun idegesen nevetett és a szemét dörzsölgette.

            - Fogalmatok sincs semmiről! Ítélkeztek, idejöttök vasvillákkal a gonosztevő szörny otthonához, de nem, itt nem én vagyok a rossz fiú, Ray. Megvolt a magam oka, amiért belevágtam, nem is ez a lényeg, hanem az,ahogy csináltam. Sosem csodálkoztatok rajta, hogy miért árultam szinte mindent, amikor a dílerek nem is így csinálják? Azért, hogy megvédjelek benneteket, hogy ésszel áruljam nektek az anyagot. Kétes kinézetű, rosszpasszban lévő alakoknak sosem árultam, nehogy valamit rosszat tegyenek.  Ügyeltem rá, hogy csak annyi ekit adjak el valakinek, mint amennyire egy buli alatt szüksége van, és ne csinálja ki magát véletlen. Hogy annyi hernyót adjak, amitől nem lövi túl magát senki. Erre tessék, megtörtént, amire sosem gondoltam volna. Mindezek ellenére féltem ezt csinálni, nehogy valaki belehaljon, erre… erre pont azért történt meg, mert én abba hagytam. Tim nagyon erős volt, egyre kevesebbszer lőtte magát, ezért nyugodt szívvel szálltam ki, nem gondoltam volna...

            - Ezt nem tudtam, Shaun, sajnálom.

            - Ugye? Igazi barom vagy te, Ray!

            - Haha, mindenki ezt mondja neki –csendült fel Fin a háttérből, majd el is hallgatott, amikor szúrós szemekkel fordultunk oda hozzá.

            - Akkor ezért kezdted újra? –kérdeztem.

            - Bűntudatom van, nem tudnám elviselni, ha a halála hiábavaló lenne. Azért tértem vissza, hogy megvédjem a fiatalokat, ha mindenáron drogozni akarnak, akkor én ügyelek rá, hogy biztonságos mennyiséget kapjanak.

            Sóhajtottam egy nagyot, majd előre dőltem és a tenyereimbe temettem az arcomat, próbáltam erőt venni magamon, nehogy még elsírjam magam. Közben halottam a bőrfotel nyikorgását, ahogy Shaun lassan kimászott belőle. Felemeltem rá a tekintettem, és láttam, ahogy felém nyújtotta a karját az asztal felet. Kissé remegett is a keze. Gyorsan átvettem fejben a helyzetet, míg végül én is felálltam, hogy elfogadjam a kézfogást.

            Miután Shaun becsukta mögöttünk az ajtót, ácsorogtunk még egy kicsit a háza előtt. Fin hívott, hogy menjek fel hozzá, mint ahogy azt az életem során bármikor máskor is tettem, csábítónak is hangzott, de nem mentem bele. Fogtam egy taxit, és elindultam meglátogatni egy másik barátot. Az autóban a Band of Skulls-tól a Honest szólt. Kényelmetlenül éreztem magam tőle, szomorú, nyomasztó hangása volt, és mintha egyenesen nekem énekelték volna. A temető parkolójában szóltam a sofőrnek, hogy várjon meg. Rendes faszi volt, látván, hogy hová készülök, még az órát is leállította.

            Az elszánt lépteim a kapuhoz közeledve lassan kezdtek alább hagyni. A temető területére már be sem tudtam lépni, földbe gyökerezett a lábam. Sikerült túllépnem az elvesztésén, sikerült túllépnem a Shaun iránti haragomon is. Egy dolog mégis bevillant a fejembe, ami meggátolt attól, hogy nyugodta szívvel, és tiszta lelkiismerettel Tim elé állhassak. Ez nem más, mint a nevem, Ray. Azt jelenti bölcs védelmező. Én pedig nem voltam se bölcs, se nem tudtam megvédeni őt, pedig pont ezért mentem vele akkor. Sőt, mint kiderült, még Shaun is jobban vigyázott rá nálam. Pocsék egy barát voltam… Hogy állhatnék így oda a sírja elé?

            Sajnálom, cimbi, hogy kudarcot vallottam… Amíg tudok emlékezni fogok rád, és amíg emlékezek, addig élni fogsz és velem leszel. Lehet nehéz sorsod volt, de én csak a csupa jóra fogok gondolni.

            És az emlékeim közt, olyan boldog életed lesz, amire mindig is vágytál.