Ugye emlékeztek még az előző történetemre a három muskétásról, Finről, Ray-ről, Timről, meg többiekről. (Nem volt címe, utólag Vacak világra kereszteltem) Úgy terveztem, hogy egyszer még folytatni fogom, nem ilyen hamar, de most csapott meg az ihlet. Félve írom, nem mindig sültek el jól a folytatások, de volt már rá példa, remélem, én sem barmolom el, szóval ha valaki olvassa, és ismeri az előzményeket, szóljon, ha valami már nem működik, ha kérhetem. Kicsit hosszú lett bocsi.

Vacak világ II.

Máshol sem különb

         Meséljek erről az úgynevezett amerikai álomról?

Lószar az egész, nincs is mit… Nem sokkal utánam, a szemben lévő házba egy család is beköltözött. Egy kedves anyuka, szigorú tekintetű apa, két fiú, és egy aranyos kis tini csaj. Kissé szegénykés környezetben éltek, de mégis mindig őket figyeltem az ablakból. Megnyugtató érzés volt rájuk nézni, erre a szép családi képre. Anya-apa, anya-fiú kézen fogva sétálnak, ki a fene gondolná, hogy ma még van ilyen, ekkora gyerekekkel és ennyi év házassággal a hátuk mögött.

            Ma délelőtt, ahogy újra kinéztem az ablakon, egy rendőr kocsit láttam házuk előtt. Az anya bőröndökbe meg szemeteszsákokba csomagolta össze a ruhákat, és betette egy fiatal fekete gyerek kocsijába, amiből bömbölt ez az idétlen rap zene. A kissebbik fiuk, kb. tizenhárom év körüli, kiabált az apjának, hogy jöjjön ki és akkor megöli. Fura fenyegető mozdulatokat tett, táncikált, befeszítgetett mintha izmos lenne, de közben csont sovány volt. A levegőbe harapott párat, mint a kutyák, amikor el akarnak kapni egy bogarat. Más esetben kiröhögném az ilyet, de most megdöbbentett, elszomorított. Gondoltam túl sok neki a helyzet, nem tudja feldolgozni és a feszültség hozza ki belőle. Komolyan sajnáltam kölyköt, rá is gyújtottam egy cigire. Bűntudatom volt, hogy figyeltem, ahogy a nagyobbik fiú kicipeli a plazma tévét a házból, meg úgy alapjából ezt a helyzetet. De vigasztalt a tudat, hogy nem a balhé látványa vonzott, hanem a megdöbbenés és az együttérzés. Sajnáltam, elképzelni sem tudtam, hogy mi történhetett velük. Egyik nap kézen fogva sétálnak boldogan, másnap pedig össze cuccol az anyja és elviszi a gyerekeket. A kisebbik fenyegetőzik, a nagyobbik bemutat az apjának, ahogy elhajtanak a kocsival. Még sosem láttam ilyet, keserű érzésekkel bámultam ki a fejemből a függöny mögül, ahogy a távolodó kocsit figyeltem. Amikor eltűnt a kanyarban, szívtam egy nagyot a cigiből, elfordultam, hogy ne a függönyre fújjam a füstöt.

            - Biztos szezonja van a lelécelésnek, mi, Joe?

            - Ja… Van-e valami hír Martinról?

            - Felhívta a nővérét, hogy mostantól utazni fog, talán letelepszik valahol, de nem áll szándékában visszatérni, és rajta kívül senkivel sem fogja tartani a kapcsolatot. Ezt jól elintézted, te hülye barom, nem igaz, hogy nem tudtad befogni a pofádat.

            Martin egy szemét náci rohadék. Tudott jó fej is lenni, de túl erőszakos volt, sosem élveztem igazán a társaságát. Állandóan a fekete közösségekről papolt, szokásos bőrfejű duma, őket okolta mindenért, ha volt valóságalapja, ha nem. Olyankor kitalált magának valami indokot, amit vissza tudott vezetni valami kiinduló pontra, és szerinte már volt is értelme annak, amit beszélt. Be nem állt a szája, mindig előhozta a témát. A másik dolog, amit istenített, az Uncle Ben’s kaják voltak. A rizs, a szószok, meg kitudja, mik voltak még. Annyira megszállottja volt, hogy másoknak is ezt vett szülinapjára. Csak ez létezett neki, sokat dumált erről is, hogy Amerika legnagyobb csodája, meg ilyen marhaságok. Egyszer tartott valami házibulit, amin én is ott voltam meg a lakótársam. Szépen lezajlott minden, aztán szidta a feketéket, Afrikát, a popkultúrájukat, bűnözésről beszélt. Amikor ez megvolt, leült szépen csendben Uncle Ben’s rizst enni, Uncle Ben’s szósszal. Én pedig vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem tőle, megvizsgálta-e már valaha jobban a kedvenc kajájának dobozát? Ekkor elkerekedett a szeme-szája, potyogott belőle az étel. Ez a hülye sosem vette észre, hogy Ben bácsi is fekete. A haverjai persze mind tudták, de sosem szóltak, ezért szégyenében összepakolta mindenét és világgá ment. 3 hete semmi hír róla, ezt a mostani leszámítva.

            Este az ágy szélén ülten és a falat bámulva füstöltem, nem tudtam aludni. Megviselt a családi botrány. Sok ilyet láttam már filmekben, de a valóságban sokkal durvábban hatott. Rohadt élet, nagyon megviselt, pedig semmi közöm sincs az egészhez. Ahogy bepakolták azokat a ruhászsákokat a kocsiba, meg a tévét. Mi a fene történhetett ott, ha még a kurva tévét is el kellett vinniük? Akárhová mennek, csak lesz ott tévé? Tévé mindenhol van. Sajnálom szegényeket, jó volt őket bámulni. Valamiféle példaként tekintettem rájuk. Létezik olyan egyáltalán, hogy normális család? Hogy a francba kéne így jövőt terveznem? Mindig is úgy képzeltem el, hogy boldogan megöregszünk, kitart a szerelem, unokák jönnek látogatóba, semmi baj, minden nyugodt és békés… De valahogy már nem jelenik meg a fejemben ez a kép.

             Anyámon járt az eszem. Otthon van egyedül, öreg már, ki tudja, mi van vele. Hiányzik. Rájöttem, hogy nem akarok itt élni, messze tőle így, hogy nem tudok átugrani hozzá, hogy segítsek. Hiányoznak a haverok is, hiányzik az ottani élet. Szívtam egy utolsó nagyot a cigiből, annyira izzott, hogy szinte bevilágította a szobát. Nem kívántam többet, elnyomtam inkább, mert egy megnyugtató gondolat férkőzött a fejembe. Holnap foglalok jegyet, aztán szépen hazarepülők. Nem hiszem, hogy otthon könnyebb, vagy más lesz az élet, de legalább otthon leszek.

             Két napba telt, mire sikerült elintézni a hivatalos ügyeket. Meg persze lemosni magamról a fű szagát, ha itt nem is, de Angliában járkálnak rendőrkutyákkal és könnyen kiszagolnak. Összepakoltam, és korán reggel búcsúzás nélkül léptem le. Hah, úgy tűnik, tényleg az elhúzás szezonja van.

            Ahogy elhagytuk a talajt, amikor felszállt a gép, megnyugtató érzés áradt szét benne, mintha leszakadt volna rólam egy lánc. Be is dugtam a fülembe egy kis zenét, mert a mellettem ülő kis srác nem tudott magában olvasni, suttogva kiejtett minden szót, utálom az ilyet. A Clash-től az I’m so bored with the U.S.A. volt a nyerő választás, Amerikából repülni az Egyesült Királyságba. Erre a helyzetre még Isten maga sem találhatott volna jobb számot. Remekül szólt, bátorító hatása volt, le tudtam volna igázni a világot, amíg hallgattam. Ritmusra ugráltak a lábaim, kedvem lett volna dobolni a kezemmel, de biztos hülyén néztem volna ki.

            Amikor kiléptem a reptérről, letettem a csomagjaimat a földre, szippantottam egyet az itthoni levegőből és bámészkodtam körbe. Gondolkodtam, hogy hová menjek először, Finhez, anyámhoz, haza, vagy… vagy… Nem, oda csak később. Végül eldöntöttem, anyámat üdvözlöm először, mégis csak úgy illik, régen beszéltünk már, fogalmam sincs, mi lehet vele. Utána jöhet Fin, kíváncsi vagyok együtt vannak-e még Cassie-vel, őt hónap nem sok idő egy párkapcsolatban, de sok minden tönkre mehet. Fin pedig egy kisfiú felnőtt bőrben. Nem igazán voltak még hosszú távú kapcsolatai, szívesen benéznék hozzájuk, hogy milyen náluk az élet.

             Sétáltam, hosszú út volt, nehezek voltak a csomagok, de 5 hónap után kellemes, üdítő érzés volt újra ezeket az utcákat járni. Cigivel a kezemben nézelődtem, újra felfedeztem a környéket. Jól esett mászkálni.

            Anyám a háza előtt megtorpantam, remegett a lábam. Ideges voltam, mint régen, amikor valami rosszat tettem a suliban, és el kellett mondanom. Ráadásul egy ideje nem beszéltünk már, vagy három hónapja, haragban váltunk el. Elnyomtam a bagót a falon egy kis fekete koromponton, amit az évek alatt én alkottam oda, aztán felmásztam a lépcsőházban. Először azt hittem rossz helyen járok, mert le volt cserélve az ajtaja, nem volt rajta névtábla sem, a többi stimmelt, szóval bekopogtam. Széknyikorgás, villanykapcsolás, csoszogás, a jól ismert hangok.

            - Joseph, kisfiam! –csodálkozott egy pillanatig, miután kinyitotta az ajtót, aztán a nyakamba borult. - Miért nem szóltál, hogy jössz, főztem volna neked valamit.

            - Viccelsz, hogy lemaradjak erről a meglepett arcról? Ki nem hagytam volna.

            Letettem magam a kanapéra, amíg ő lement a boltba vásárolni és megfőzött, addig szundítottam egyet. A hosszú ülés után jó volt megmozgatni magam, de legalább egy másfél órát sétáltam a csomagokkal a városban, mire ide értem gyalog, mozdulni sem bírtam. Rövid szundi után kicsit nyomottan még, de határozottan jobban éreztem magam, a tipikus felfrissült nyomottság érzése, ki ne ismerné.

            - Babot és palacsintát készítek, jó lesz?

            - Tökéletes… Nem baj, ha maradok éjszakára? Nincs kedvem már kimozdulni.

            - Ameddig csak akarsz, Joseph.

            - Hoztam neked valamit, csak egy apróság. –egy kis egyszerű mécses tartót adtam neki, tudom, hogy béna ajándék, de ő mindennap gyújt meg párat a szüleiért, apáért…

            Lassan elkészült a bab neki is láttunk, jó erős volt, de nagyon finom. A palacsintából viszont már csak én falatoztam.

            - Mi lenne, ha itt maradnál, amíg nem mész vissza Amerikába, olyan régen láttalak, nem írtál, nem kerestél, se semmi.

            - Nem megyek vissza, anya. Utáltam ott lenni.

            - De hát a karriered, a munkád, mihez kezdesz így? –annyira megdöbbenten kérdezte, mint amennyire én is megdöbbentem, az ő megdöbbenésétől, pedig nem volt itt semmi megdöbbentő.

            - Miféle karrier?         

            - Mindenkinek büszkélkedtem, hogy Amerikába mentél egy híres zenekarral?

            - Francokat voltak ők híresek, pár véletlenszerű suhanc innen a garázssorról, akiknek magas körökben voltak ismerőseik. Öt hónap alatt háromszor váltottak nevet, és kétszer stílust. Ott is hagytam őket hamar.

            - Ez nagy ostobaság volt, sokra vihetted volna köztük, hogy tehettél ilyet, Joseph? –szörnyülködve csóválta a fejét. Kezdődött a veszekedés:

            - Francokat, csak a hülye csicskásuk voltam, engem küldtek a boltba cigiért, meg budi papírért.

            - Nem tudom, mi lesz így veled, fiam, nem fogod vinni semmire az életben! –szavait direkt bántó célzattal mondta. Rám sem nézett, csak félre fordult a széken, és bámult maga elé.

            - Mert biztos vittem volna valamire is, ha egy csapat bunkóval maradok, akik kutyaként tekintenek rám és kotonért küldenek el éjjel kettőkor. Tehetségtelen barmok voltak.

            - Akkor miért nem kerestél valami jó állást, lett volna pénzed, boldogan élhetnél odakint.

            - Mi a fenéről beszélsz, anya, nem is értesz hozzá, csak azt mondod, amit a kurva tévében látsz. Ott sem jobb a helyzet, egy középiskolában mostam fel semmi fizetésért. Lepukkant lakásban laktam egy szar környéken, csupa hülyével körülvéve, ott sem különb a helyzet, attól, hogy a tévében azt látod, hogy mindenki boldog, és gazadag, meg jól néz ki. Csak egy illúzió. Ha ugyanolyan a helyzet, ott mint itt, akkor miért ne lehetnék itthon? Nem értesz hozzá, ne ítélkezz felettem, kérlek, oké? Rohadt élet!

            - Mert nem értesz semmihez, nem tudsz semmit sem jól megcsinálni, egy munkát sem tudsz megtartani. Nagyon is jól mondták a többiek, semmirekellő alak vagy, csak szégyent hozol rám. Hogy nézzek így a szomszédok szemébe.

            - Kapják be a szomszédok, kit érdekelnek, ez az én életem, az én döntésem, én tudom a legjobban, hogy mi a jó nekem, nem? Hát, dehogynem, a kurva életbe. Ugyanúgy nincs munka ott, mint itt sem a bevándorlók miatt. Minden hülye bejöhet az országba csak úgy, hogy itt dolgozzanak.

            - Nem lesz belőled soha semmi, mert hülye vagy, fiam, az utcán fogod végezni. Hogy hozhatod ekkora szégyenbe anyádat? Másokat okolsz, amiért nem értesz semmihez, ki sem merek menni az utcára miattad, hogyan fognak majd rám nézni az emberek, hogy a fiam, egy haszontalan senki. –fogta magát és sírva bezárkózott a szobájába. Hallottam még, ahogy magában motyog, arra próbált rájönni, hogy vajon hol ronthatta el, hogy ilyen hülye, semmihez sem értő hülye lett belőlem.

             Egy darabig még ücsörögtem az asztalnál. Csóváltam a fejem, értetlenül széttártam a kezemet, majd tehetetlenül leeresztettem őket, úgy hogy a szék lábának csapódtak, vagy éppen nagyokat sóhajtottam. Annyi vígasztalt, hogy legalább túl voltunk ezen a beszélgetésen. Ekkor vettem észre, hogy az ajándék, amit tőlem kapott, leesett a földre és letört róla egy darab. Sajnáltam, a legboldogabb pillanatokban vettem a legnemesebb szándékkal, most pedig itt hever törötten. Szerencsére volt itthon ragasztó, ezért sikerült összeillesztenem és nem kellett kidobni. A nappaliban helyeztem el egy asztalon, aztán felkaptam a cuccaimat és újra útra keltem. Mielőtt bezártam volna a bejárati ajtót, még visszanéztem a konyhába, a palacsintákat figyeltem az asztalon. Megszakadt a szívem miattuk. Gombóccal a torkomban csuktam be az ajtót, és másztam le a lépcsőházban.

            A kukák a ház előtt a falnak támasztva várakoztak, hogy elszállítsák belőlük a szemetet. Letettem a táskáimat és rugdosni kezdtem a szemetest. Megfogtam a tetejét, hogy ne dőljön el és bele térdeltem párat. Lassan az érzelmeim átcsaptak egy még rosszabb fokozatba. Ettől persze lehiggadtam és békén hagytam a kukát. Eszembe jutott, hogy meg akartam látogatni valakit. Jó lesz letudni, mielőtt besötétedik.

            Egy padon ücsörögtem a temetőben Tim sírja előtt. Sodortam egy nyugtató cigit, de csak nehezen ment, mert remegett rohadt a kezem. Közrejátszott minden, az idegesség, a fáradtság és nem maradt semmi erő az ujjaimban a csomagok cipelése miatt…

            Timnek volt egy kedvenc képregénye. Egy zseniális ír fickó írta Garth Ennis, Prédikátor volt a címe, és a főszereplőnek egy állati menő öngyújtója volt „bassza meg a kommunizmus” felirattal. Tim mindig is rágta fülem, hogy szerezzek neki egyet, merthogy én bármit tudok szerezni. Én pedig úgy voltam vele, hogy majd legközelebb, majd legközelebb. Most hogy megjártam Amerikát, hoztam neki egyet, igaz jól elkéstem vele.

            - Ugye nem bánod, haver, ha ezt a szálat meggyújtom vele?

            Miközben elszívtam, csak a sírt figyeltem, elképzeltem, hogy csak úgy kiugrik mögüle ez a lökött, valami idióta szöveggel. Lehunytam a szemem, hogy amikor újra kinyitom, hátha megjelenik. Keserű mosoly ült ki az arcomra, miközben lassan feltápászkodtam a padról. A gyújtót oda helyzetem fejfája mellé, és miután összeszedtem magam, lassan elballagtam.

            Ez a történt nélküled nem lesz ugyanaz, haver.