De aztán mégsem

            - Biztos vagy benne?

Ray három hétig dekkolt nálam. Nehezen hittem el, hogy ilyen rövid idő alatt teljesen rendbe szedte magát, de bíztam a barátomban, hittem neki. Most mégis bizonyítási vágya támadt, ezért Cass és jómagam eljöttünk vele keresni egy kóla automatát, amit egy általános iskola bejárata mellett meg is találtunk. Ray elkérte a krikett ütőmet, hogy bezúzhassa vele az automatát. Megforgatta a nyelét, kidugdosta a nyelvét a szájából és koncentrált, de amint meghallotta kérdésemet leeresztette az ütőt.

            - A fenébe, Finley, ez a nagy visszatérésem pillanata, nem tudnád tiszteletben tartani?

            - Úgy értem, pont itt, egy iskolánál, ahol kis kölykök tanulnak? Miért nem mehetünk egy plázába?

            - Plázába, szórakozol? Az a szemét gyűjtőhelye. Minden nagy márka ott gyűlik össze, hogy az agyatlan emberekből, kicsikarják a pénzüket. Utálom a plázákban tengődő embereket, komolyan nincs jobb dolguk, min ott ténferegni? Van egy kevéske pénzük, amiről tudják, hogy nem szabad elkölteni, de mégis méregdrága cuccokat vesznek maguknak. Akik odajárnak, azok megérdemlik, hogy ilyen kólára költsék a pénzüket. De itt ártatlan kisgyerekek vannak, Fin, hát nem látod? Már ilyen fiatalon beléjük akarják nevelni, hogy csatlakozzanak a csordához, és azt a kevéske kis zsebpénzüket költsék erre az italra, hogy menőzzenek vele az osztálytársaik előtt. Bezúzzuk a gépet, a nagyvállalat nem fog belehalni, ha pár kis kölyök ingyen hozzájut a termékükhöz. Aztán reménykedünk, hogy többé nem fognak ide helyezni másikat.

            - Hű, te aztán tényleg a régi vagy. Örülök, hogy ennyire magabiztos vagy. –szólt  Cass.

            - Hé, én is magabiztos szoktam lenni általában… Néha… Vagyis, én is mindig magabiztos vagyok.

            Miközben próbáltam bevágódni, Ray oda sózott egyet, és betörte a kóla automatát. Rögtön kezdődött is a futás, rohantunk, ahogy bírtunk. Én voltam a második, de amikor elhagytunk egy háztömböt, Cass leelőzött. Még futottunk vagy kettőt, amikor befordultunk garázssorokra. Én értem oda utoljára, leültem a földre szusszanni. 

            - Te aztán gyorsan tudsz futni lány létedre. –próbáltam mentegetőzni a csúfos kudarcom után.

            - Kiskoromban egyedüli lány voltam a környéken, vagy csak a többiek nem bírtak. Ha szórakozni akartam, mindig a fiúkkal kellett fociznom.

            - Hoppá, bocsi, Fin! –Ray szólt közbe, az ütőm darabjait tartotta a kezébe. Kettétörte a szerencsétlen. Csak a fejemet csóváltam.

            Később felugrottunk Ray-hez, volt néhány söre, azokat megittuk a sikeres akció örömére. Szépen elszórakoztuk az időt, ideje volt távozni, másnap a munka várt rám. Ahogy Ray-re is, véget ért a betegszabadsága.

            - Nos, Cass, köszönöm szépen a segítségedet, hogy ápoltál, vigyáztál a lakásomra, nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked, de azt hiszem, most már muszáj lesz egyedül boldogulnom. Különben sosem jönnék helyre igazán. Remélem nem haragszol érte. –a döbbenet ugyanúgy kiült rám, mint Cass arcára is. Mi a fene ütött ebbe a hülyébe?

            - Micsoda? –kérdezte gyengéd hangon.

            - Nem kell vissza menned az egyetemre vagy ilyesmi? Csak nem akartál örökre ebben a lyukban maradni? –Ray elnevette magát, nem vette észre, hogy valami bántotta szegény Cassie-t. Aggódva figyeltem, ahogy összeszedte azt a kevés holmiját és szomorúan lelépett. Még csak nem is köszönt.

            - Meg vagy húzatva?  Mi a fenéért dobtad ki? A legszebb csaj, aki valaha a lakásodon járt, te meg elküldöd. Nem vetted észre, hogy megbántottad?

            - Csak nyugi, cimbi, oké? Ez a terv része, minél érdektelenebbnek mutatod magad benne, annál jobban vonzod magadhoz.

            - Inkább egy hülye seggfejnek mutatod magadat. –ott is hagytam ezt a barmot, és Cass után siettem. Hamarabb rátaláltam mint gondoltam, megállt a lépcső ház előtt, sírdogált. Megnyugtattam, hogy ne törődjön vele, Ray egy hülye, de csak csóválta a fejét. Legszívesebben megöleltem volna, de még csak a karjához sem mertem hozzáérni. Szörnyű gondoltam támadt, megkérdeztem tőle, hogy van-e hová mennie? Nem felelt semmit, csak elfordult tőlem, felajánlottam, hogy jöjjön hozzám, és hosszas győzködés után sikerült is rávennem. Ha Ray olyan idióta, hogy kidobja őt, akkor majd én a gondját viselem. Mást sem csinálnék szívesebben.

            Amikor hazaértünk készítettem egy forró csokit, hogy megnyugodjon meg tőle. A vasárnap délután további részét békésen töltöttük, jól elhülyéskedtük. Elmeséltem neki, hogy milyen kár, hogy nem volt itt akkor, amikor Tim kígyója elszabadult a lakásban. Utólag már egész vicces kalandnak tűnik. Estére pizzát rendeltem és egy jó vacsora után ki is dőltünk. Megágyaztam neki az egyik szobában, és egyedül hagytam. Nem kérdeztem tőle semmit, gondoltam, ha készen lesz rá, úgyis elmondja, nem akartam felzaklatni.

             Reggel jött a munka, koránkelés, indulás a csoki gyárba. Nem viccelek, azon a részlegen dolgozom, ahol ezeket a rizses csokikat készítik. Mindig csempészek egy kis hungarocellt a rizs közé. Lehet, hogy nem lehet megemészteni, de a szervezet úgy van kitalálva, hogy eltüntesse onnan. Már hónapok óta rakok bele egy keveset, várom, hogy valaki észrevegye, és egy jó nagy pert akasszon a vállalat a nyakába, a kártérítésből pedig, ha csak kis ideig is, de éldegélhet boldogan az illető.

             Fizetés nap volt, ezért beugrottam Shaunhoz venni egy kis kokót, hogy meglepjem Cassie-t. Fura is volt, hogy otthon találtam, ritka pillanat. Ha elő is fordul, akkor is sürgetni szokott, mert halaszthatatlan teendője akadt. Fene tudja, hogy hová járkál állandóan.

            - Mennyi kellene, öreg? –kérdezte.

            - Csak egy gramm.

            - Haha, mit akarsz vele kezdeni, sütire szórni? –egy grammot vettem csak, sokba kerül ez a szar, én is csak akkor szippantok fel belőle, ha megkínálnak vele. Lehet, hogy jó cucc, de hülye lennék rá költeni. Ha viszont megkínál valaki, akkor miért utasítom vissza?

             Hagytam egy kis pénzt otthon Cassie-nek is, hogy vásároljon be belőle. Éppen főzött, amikor haza értem. Azt mondta keresett egy receptet, és valami különleges tejszínes öntetet készített a tésztára. Finom illata volt be is faltuk hamar. Utána elővettem a kis meglepetésemet a zsebemből.

            - Nézd csak mit sikerült szereznem. –megráztam a kis tasakot. Cassie szemei felcsillantak, szélesen mosolygott. Kiszórtuk a port az asztalra, elfeleztük az adagot. Miután felszívtuk, Cass kitárta a karjait, és hátra dőlt, irtó szexi volt, ahogy felnyögött.

            - Hú, Fin, el sem hinnéd, hogy mennyire hiányzott ez nekem. Mintha haza tértem volna. Nem is értem hogyan vészeltem át idáig. Elmondhatatlanul hálás vagyok neked.

            - Semmiség, Cass, szívesen segítek. Nálam bármeddig ellehetsz, tudod.

            Estig elbeszélgettük az időt, nagy öröm volt látni, hogy milyen jól érezte magát az otthonomban. Hamar ledőltem aludni, mert marha fáradt voltam, másra sem vágytam, csak hogy lehunyhassam a szemeimet. Egy ideig még hallottam, hogy Cass nézte a tv-t, aztán amikor kikapcsolta bejött a szobámba. Egyszerre rettegtem, hogy mit akarhat, és ugrottam ki majdnem a bőrömből örömömben. Törökülésben ült le az ágyamra.

            - Elkövettem egy baklövést a múltban, Finley. Annyira jó voltál hozzám, hogy úgy éreztem, tartozom neked ennyivel, hogy elmondom, milyen emberrel is élsz együtt. Eltékozoltam az életem, és emiatt kirúgtak az egyetemről. De előtte még az egyik tanár jól belém rúgott. Őt bízták meg, hogy mondja el nekem a hírt, de nem tette. Elhitette, hogy van még remény a számomra, és meg tud menteni, ha lefekszem vele. Az armageddon kapujában jöttem rá, hogy mennyit is jelentett nekem az életem, amit elszórakoztam, hogy mennyit jelentett nekem a jövőm, amit szerettem volna felépíteni, ezért belementem. Ő persze nem is akart segíteni rajtam, csak becsapott, kihasznált. Minden egyes érzelmet kiölt belőlem, napokig laktam egy lépcső alatt, amíg teljesen el nem vesztettem mindenemet. Haza nem akartam menni, a szüleim nem tudnak megbirkózni a drog gondolatával, persze biztos segítettek volna rajtam, de akkor sem mertem eléjük állni, hogy elmondjam, mi is történt velem. Szégyelltem magam. Valahogy muszáj volt megélnem, ezért azt tettem, amit velem is tettek. Kihasználtam másokat, minden áldott nap kerestem egy pasit, akinél eltölthetem az estét, aki meghív vacsorázni, hogy legyen mit ennem. De ne gondolj semmi rosszra, soha nem feküdtem le senkivel. Volt, hogy a helyzet úgy kívánta, hogy ki kellett vernem egy két agresszív, hülye seggfejnek, de annál tovább sosem mentem, inkább visszamentem az utcára. Hónapokon keresztül ez ment, ezért láttatok mindig új csávóval. Persze nem minden nap, jó pár hetet laktam ideiglenesen barátoknál. De az idő nagy részét vándorlással töltöttem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy muszáj valahogy túlélnem, de egyre jobban undorodtam magamtól. Te vagy az egyetlen, akinek ezt elmondtam, Fin. Muszáj voltam valakinek elmondani, nem bírtam egyedül cipelni ezt a terhet, de most, hogy befogadtál, azt akarom, hogy tudd, nem azért vagyok itt, hogy kihasználjalak. Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled, Finley. –fájdalmasabban kezdett el verni a szívem, valami sötét köd vette körbe, szorongatta. Sosem gondoltam volna, hogy miken kellett keresztül mennie, annyira erősnek mutatta magát mindig, sosem gyanakodtam.

            - Istenem, Cassie, nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Szörnyen sajnálom, fogalmam sem volt róla… Ó, az a hülye Ray is… –kibújtam a takaró alól, most már nem rettegtem az ölelés gondolatától. Magamhoz húztam. - Szeretlek, Cass! Komolyan, megőrülök érted, és szeretném, ha velem maradnál. Itt boldog lehetnél, boldogan élnénk, nem lenne többé ilyen gondod, törődnék veled. Én elfelejtetem veled a múltat. –megsimítottam az arcát és a hüvelykujjammal letöröltem a könnyeit. Egymás szemébe néztünk, mire végre megcsókolt, letepert az ágyra.

            Ekkor valami hülye őrülten nyomkodni kezdte a csengőt. Kiugrottam az ágyból, azon gondolkodva, hogy ki az a marha, aki ilyenkor keres. Reméltem, hogy nem Ray. Kinyitottam az ajtót, Tim volt az a falnak dőlve, be volt lőve. Az ő könnyei is potyogtak.

            - Meghalt, Fin! Meghalt! –mondta.

            - Micsoda, ki halt meg? Beszélj már érthetően! –beráncigáltam a lakásba, rángattam, hogy térjen észhez.

            - Lou Reed! –felelte.

            - A kurva eget, te idióta! Teljesen elment az eszed? Rám hoztad a frászt. Lou már októberben elment, nem tudtad? –bevittem a nappaliba ezt a szerencsétlent, hogy lefektessem, még kárt tenne magában odakint. Egy ilyen narkós hülye pedig nem tud megakadályozni abban, hogy valóra váltsam az álmait egy olyan lánnyal, akibe a legelső találkozásunkkor beleszerettem. Visszasiettem a szobába Cessie-hez, aki az ágy szélén ült, és kifelé bámult az ablakon.

            - Komolyan szeretsz engem, Fin? –kérdezte, fura volt.

            - Ko… Igen, komolyan, Cass! Másról nem is tudok álmodni, csak rólad. –felállt az ágyról és elindult kifelé az ajtón, elkezdte összepakolni a ruháit.

            - Ez az egész, a sok kedvesség arra ment ki, hogy megszerezz magadnak, mi? Minden, amit értem tettél? Ugyanúgy kihasználtál, mint az a szemét fasz az egyetemen. –hiába próbáltam meggyőzni az ellentettjéről, sehogy sem ment. Makacs volt, nem látott tisztán, túlságon megviselhették a történtek. Percek sem teltek el, de már nyoma sem volt a lakásban. Nagyon mérges volt, azt mondta ne menjek utána. Értetlenül ültem a bejárati ajtónak támaszkodva, tanácstalan voltam, csalódott. Halottam, hogy Tim felrakott valami zenét. Bevonszoltam hozzá magam a szobába, megcseréltem neki a korongokat.

            - Ez Joy Division, barom, Lou a Velvet Undergroundban énekelt. –leültem Tim mellé a kanapéra. Nem csináltunk semmit, csak ücsörögtünk és gondolkodtunk... Én legalábbis.

        Kezemben volt a boldogság kulcsa, és beletörtem a zárba.