A poszttraumás stressz

            - Finley! De örülök neked!

Ray nagyon lelkes volt, amikor meglátta, hogy beléptem a kórterembe. Már tegnap kiengedték volna, de ragaszkodott, hogy benntartsák éjszakára. A való életben nem bírja annyira a szervezet a bunyót, könnyen elrepedhetett volna egy ér az agyában. Félt haza menni. Engem kért meg, hogy jöjjek el érte, de csakis akkor, ha már feljött a nap.

            - Jézusom, Ray, úgy nézel ki, mint a régi foci labdám. –ettől kicsit elnevettük magunkat, de rögtön a bordájához kapott.

            - Ja, cimbi, elbántak velem.

            Együtt tántorogtunk ki a kórházból. Nem volt szüksége támaszra, legalábbis nem fizikálisra. Végig lehajtott fejjel sétált ki, még véletlenül sem akart ránézni senkire. Az utcán viszont sietősre vette a tempót, ha muszlimok jöttek szembe velünk, mindenáron át akart menni a másik oldalra. Először azt hittem, azért mert utálja őket, de miután haza cikk-cakkoztunk rájöttem, hogy valójában fél tőlük.

            Igazán csak akkor tudott megnyugodni, amikor haza értem vele és becsuktam az ajtót. Leültünk a kanapéra, hiába vártam, hogy mondjon valamit, ő csak hátra döntötte a fejét és pislogott. Főztem egy teát neki, amit örömmel fogadott. Bele szürcsöltem a meleg italba, de semmilyen íze nem volt, túl sok vízzel készítettem.

            - Bocs, hogy pocsék lett!

            - Semmi baja, Fin, nagyon finom.

            - Este megiszunk valamit, ugye? Összegyűlik a banda, de most tényleg mindenki. Még Shaun is jön, pedig ő sosem… Jó, valószínűleg most sem fog eljönni.

            - Nem akarok menni.

            - Jót fog tenni a társaságunk, meglátod.

            - Nem vágyom társaságra, nem akarok elmenni.

            - De most korábban megyünk, Ray. Péntek van, háromkor találkozunk.

            - Azt mondod háromkor, akkor talán lehet róla szó. Ugye értem jössz, Fin?

Amikor kiléptem az ajtón Ray rögtön becsukta azt, hallottam, ahogy kattant minden létező zárszerkezet. Egy pillanatig még ácsorogtam ott, aggódtam miatta. Hezitáltam, hogy maradjak-e, de nekem is akadt teendőm.

            Délután ahogy megbeszéltük elmentem Ray-ért, együtt sétáltunk be a kocsmába. Ahol többiek, Roy, Tim, Tom, a narkós hármas, Joe, az üzletember, Mel és Deb, az ecstasyfaló örökbarátnők és Cass várt ránk. Ő leggyönyörűbb teremtés a földön, ha eltölthetnék vele annyi percet, ahányszor recskáztam rá, boldogan halhatnék meg. Vele szemben ültem le az asztalhoz, így állandóan láthatom őt. Úgy volt, hogy mindenki fizet egy sört Ray számára, de alig csúszott neki. Nem röhögcséltünk, de igazán jól szórakoztunk.

            - Hé, fel a fejjel, Ray! –szólt Roy. - Talán be kéne lőnöd magad végre, még mindig nem szántad rá magad, hah? Tudod, ha az én fejem felett csapnak át a hullámok, csak fogok egy tűt, és már semmi sem érdekel többé. Egyszerűen nincs semmi, ami miatt aggódhatnál. Mert a testedben szétárad az az elképzelhetetlen, semmi máshoz nem fogható gyönyör. Elsöpri a bajokat, semmi más nem fog aggasztani utána, csak hogy belőhesd magad. Nem akarsz olyan világban élni, ahol nem aggaszt többé semmi.

            - Ja, persze… Instant öngyilkosság!

            - Ugyan már, Deb! –reagált Tom. – Ez is olyan, mint minden más, ésszel kell csinálni, és nem lesz baj. Ilyen egyszerű.

            - Minél finomabb valami, annál egészségtelenebb, ez egy újabb univerzális törvény. –válaszolta Roy.

            Hiába szórakoztunk Ray kedve semmit sem változott, csak ült ott, néha elvigyorodott, mondott egy-két dolgot. Ha éppen nem a sörösüvegét bámulta, akkor körbe-körbelesett, felmért a szemével minden egyes alakot, aki belépett a kocsmába. Joe összekaparta az összes aprót a zsebéből, tőlünk is elkérte, amink volt. Két markában tudta csak tartani. Azt mondta ezt a pénzt mind behajigáljuk a gépbe, és csakis Ray kedvenceit fogjuk hallgatni. De ő nem akart zenét, megelégedett a háttérzajjal és a tv-vel.

            - Ó, van egy jó megint! Melyik volt a jobb Dredd Bíró film? A ’95-ös húgy meleg Stallone felé amerikai, vagy 2012-es hazai gyártmány? –ezzel aztán igazán el lehet terelni a gondolatit.

            - A ’95-ös amerikai látványvilág azonos volt a képregények arculatával. A jelmezek, a város, a járművek. De az nem Dredd Bíró film volt. Kirúgták az állásából, még csak a jelmeze sem volt rajta. Utálom, ha nem arról szól egy film, mint amiről kéne neki. Ráadásul Rob Schneidert is belerakták, teljesen megölte az egészet. A 2012-es már a realitás talaján mozgott, és az alacsony költségvetés igazán jót tett a hangulatnak. Úgy értem, egy atomháború után nem egy ilyen sci-fi jövő fog kiépülni, semmi csúcstechnika vagy ilyesmi. Hanem nyomor, gettók, régi béna autók. Igazi angolos, kemény, Dredd film lett belőle, mindenféle finomkodás nélkül. Ráadásul sosem vette le a sisakját a film során. Ez a legjobb, benne. Simán a hazai jobb. –boldogon figyeltem, ahogy pár pillanatra is, de végre megfeledkezhetett magáról, és újra önmaga volt.

            - Jól mondja, ezek a buzi amerikaiak semmit sem tisztelnek. –vette át a szót Tim. – De komolyan, csinálnak maguknak egy Charlie Angyalait, de sosem mutatják meg benne Charlie-t. Fogják a mi hazai képregény iparunk büszkeségét, filmvászonra viszik, és az első dolguk az, hogy leveszik a sisakját? Gyalázat.

            Eliszogattuk az időt, odakint pedig egyre jobban kezdett sötétedni. Ray is egyre idegesebb lett. Ugráltak a lábai, dobolt az ujjával. Egyszer csak felugrott a székéből, felkapta a bőrdzsekiét és elviharzott. Rögtön utána indultam. Ahogy a lányok is, azt mondták várjam meg őket.

            - Jobb lenne, ha valaki mellette maradna éjszakára. –mondta Mel.

            - Majd én! –csapott le a lehetőségre Cass. Vita nem lett belőle rögtön Ray után szaladtunk, aki kapkodta a lábait hazafelé, minél sötétebb lett, annál gyorsabb volt. Az utolsó métereket a lépcsőházig már futva tette meg. Remegő kézzel dugta be a kulcsot a zárba. Amikor beértünk a lakásba, ledobta magát a kanapéra, szaporán vette a levegőt. Inkább a pánikroham miatt, mint a kimerültségtől. Cass leült mellé, megfogta a kezét és a vállára hajtotta a fejét. Ettől valamennyire megnyugodott.

            - Én itt maradok vele éjszakára, oké? –szólt Cass.

            - De… –meg sem kellett szólalnia. A pillantásával elmondott mindent. Ő a nő, jobban tud gondoskodni róla. Szomorúan ballagtam haza, szinte vágytam rá, hogy engem is verjen meg valaki, hogyha Cass így gondoskodna rólam. Én vagyok Ray legjobb barátja, nekem is ott kéne lennem. Én mentem el a korházba is érte. Engem hívott. Biztos dugni fognak. A kurva eget!

            Nem hagytak nyugodni a gondolatok, hogy vajon mit csinálhatnak, csak azon járt az eszem, hogy Cass miket művelhetett vele, hogy felvidítsa. Mérges lettem tőle, és ha mérges vagyok, nem tudok aludni. Összekaptam magam, mert a tökéletes ötlettel rukkoltam elő. Átszaladtam Ray-hez. A csengetésem után hallottam, hogy egy bútort húztak el az ajtó elől. Aztán sorra nyílt ki minden zár. Cass fogadott.

            - Hülye vagy, Fin? Reggel hat óra van. Nem csak Ray-re, de rám is a frászt hoztad.

            - Minek torlaszoltátok el az ajtót?

            - Ray nem tudott elaludni nélküle, muszáj volt. –ha nem léptem volna be a lakásba, be sem hívott volna. Cass zuhanyozni ment, én addig készítettem reggelit. Tojáson kívül nem volt más.

            - Van egy ötletem, Ray. Átjössz hozzám, amíg helyre nem jössz. Te sem mondhatod, hogy rossz gondolat.

            - Kösz, Fin, benne vagyok.

            - Mi volt az éjjel? Sikerült? Megvolt Cass?

            - Hülyéskedsz, megvannak repedve a bordáim, nem dughatok. Fájdalmaim vannak. Egy ágyban aludtunk, de nem volt semmi. Én a kedves faszi vagyok, aki nem nyomul túlságosan a lányra. Úgy keltem fel az érdeklődését, hogy érdektelennek mutatom magam. Sokkal jobban vonzom magamhoz, mintha nyomulnék rá. Mikor megyünk? –Ray összeszedte pár cuccát egy táskába. A reggeli befejezése után útra készek voltunk. Cass most már nálam játszhatja az ápoló nőt.

            - Nem lenne baj, ha én itt maradnék, Ray? –kérdezte.

            - Minek?

            - Hát… Nem tudom… Vigyázni a lakásra meg ilyenek, sokáig nem jó üresen hagyni. Be ne törjenek vagy ilyesmi.

            - Ameddig csak akarsz, ez a legkevesebb, amit nyújthatok, azért mert ápoltál.

            Nem egészen úgy sült el a terv, mint ahogy gondoltam, de legalább nem kellett átrohangálnom hozzá. Boldogan elvoltunk egy lakásban. Zenét továbbra sem mert hallgatni valamiért, a tv-t pedig be sem kapcsoltuk. Az erkélyen néztük a naplementét. Én legalábbis, Ray egyre mélyebb levegőket vett, lassan eltávolodott a korláttól, behátrált a nappaliba. Megkereste a whisky-s üveget, és jól meg is húzta azt. Olyan keserű arckifejezést vágott tőle, azt hittem minden ér elpattan a nyakában. Látszólag megkönnyebbült. Leült az asztalhoz, támasztotta a fejét és néha belekortyolt az üvegbe. Lenéztem az erkélyről, muszlimokat láttam sétálni a ház előtt. Megrémült tőlük.

            Másnap jól volt, a pocsék másnaposság miatt jól érezte magát, elvonta a figyelmét. Elmentem meglátogatni a muterékat, hátha adnak egy kis pénzt. Ray-t is hozni akartam, de nem akart, nem mert kimozdulni otthonról. A családi ebéd közben Tim hívott fel, hogy a lakásomon van, és Ray arra kéri, hogy főzzön neki egy adagot. Lenyúltam a fater kocsiját és haza száguldoztam egykettőre. Berontottam a lakásba, mindketten a földön ücsörögtek. Ki voltak készítve a kellékek. Egy steril fecskendő, kanál, öngyújtó, gyufaszál.

            - Figyelj, Ray, lehet, hogy sokat áradozunk a heroinról, és valóban ez kurvára a legjobb dolog a világon. De ez olyan, hogyha egyszer belövöd magad, nincs megállás. Erről a vonatról nincs leszállás, cimbi. Vagy a kaller dob le, de az egy pokolian kemény megoldás, és mindig ott lesz a lehetőség, a vágy, hogy visszaszállj. Mert ez a vonat aztán tényleg szép tájakra visz, mesebeli útra. Vagy pedig elmész vele a végállomásig, ami kitudja, milyen messze van. Valóban mennyei gyönyörökben lehet részed, de a sok utazás miatt elpocsékolod az életed. Elvesztesz mindent, nem marad semmid, nem fog más érdekelni, csak hogy szerezz pénzt egy újabb lövetre. És ezt most én kérdezem, egy narkós. Biztos, hogy ezt akarod? –Ray rám emelte a tekintetét. Könnyesek voltak a szemei. Csóváltam a fejem, hogy ne tegye.

            - Muszáj vagyok!

            - Kérlek, Ray! Semmit sem muszáj tenned, van más módja is.

            - Fájdalmaim vannak! –kiáltotta, és sírni kezdett. - Itt belül, mélyen bennem, valami nyomja a szívem, szorítja. Félek, Finley, félek a világtól! Szorongok, a rohadt életbe. Nem merek kimenni az utcára, rettegek tőle, hogy bajom esik. Folyton kínoznak a gondolatok, érzések. Csak úgy váratlanul rám törnek, megfojtanak, nem kapok tőlük levegőt.

            - Hagyd már abba, Ray! Ez… ez… Nem bőgjél már a fenébe is, te nem vagy ilyen gyenge. –nem tudtam mit tenni, belőlem is előtörtek az érzelmek. - Te erős vagy, kemény, magabiztos, mindig tudod, hogy mit akarsz, lököd a nagy szövegeidet. Utállak így látni téged, te hülye barom!

            - Ez elveszi mindem gondomat, Finley.

            - Csak magadra tudsz gondolni, te önző fasz? Mi lesz így velem? Szerinted végig tudnám nézni, ahogy tönkre teszed magad? Ennyire nem bízol meg bennem, tudok neked segíteni, együtt átvészeljük! De ha te belövöd magad, akkor nekem is muszáj lesz. Máshogy nem tudnám elviselni, hogy ezt műveled magaddal. –oda nyújtottam a kezemet, hogy térjen észhez végre, és álljon fel a padlóról. Kitartóan álltam felette és tartottam a kezemet. Percekbe telt, mire végre ide adta azt, és segítettem neki felállni. Megölelt, a nyakamba borult, szorított. Borzalmas érzés ilyen pocsék állapotban látni a nagy Ray-t.

            - Ezt a drámát, és ti srácok még csodálkoztok, hogy miért szoktam rá a heroinra.