Az esti levegő

            - Már megint ezt csinálja? –kérdezte Fin.

Ő, Tim, Cass és jómagam beültünk egy kocsmába társalogni, ápolni a barátságunkat. Cass-t bámultuk, irtó dögös csaj, rövid, vállig érő, festett szőke haja van. Szakadt farmer lóg rajta, és fehér ujjatlan, jól kivágott topban domborodnak a mellei. Le sem tudtuk venni róla a szemünket. Igazán értelmes csajszi, de nagyon szereti a kokaint és olyankor nagyon ellazul. Éppen rámászott egy ismeretlen faszira a sarokban, falták egymást. Cass sokszor tűnik el, ha kiszemel magának egy kedvére való pasit.

            - Ne bámuld már őket! –szóltam rá.

            - Most miért, te nem örülnél, ha bejuthatnál a bugyijába? Ó, mit meg nem adnék, ha csak egyszer is de…

            - A most lebuktál, te hazudós! –csendűt fel Tim. Hozzám fordult miközben Finre mutogatott.  –Ez a kis szemét egyszer azt hazudta, hogy megvolt neki Cass. Már akkor sem hittem el. Biztos azt hitte, hogy majd el fogom felejteni egy lövés után. –Fin képe téglavörös lett, meg sem próbált mentegetőzni, igazán nem is volt rá esélye, annyira röhögtünk rajta. Nincs más, amit jobban élveznék, mint amikor valaki hazugságaira fény derül. Én inkább nem is hazudok, felvállalom, hogy béna vagyok, de legalább nem kerülök sosem ilyen helyzetbe. A röhögést hallva Cass visszaült közénk.

            - Mi van azzal a csávóval, akit a múltkor szedtél össze? –érdeklődött Tim.

            - Az egy elmebeteg pöcs volt. Szex közben a saját seggét markolászta. –felelte mérgesen Cass. Ekkora lépett be Joe is, aki szintén feldúlt volt valamiért. Úgy tűnt ez egy ilyen nap. Kért egy sört magának, aztán agresszívan elrángatott egy széket magának a mellettünk lévő asztaltól.

            - Mi a baj, cimbi? –kérdeztem. Addig nem felelt semmit, amíg ki nem kotort egy kis aprót a zsebéből. Oda csúsztatta Finnek, hogy indítson valami zenét a gépből. The Cure-t választotta, a Boys don’t cry-t. Marha kellemesen szólt.

            - Elmentem anyámhoz meglátogatni őt. Kint volt a konyhában és fázott, azt mondta hozzam ki neki a kardigánját. Én meg felforgattam az egész szobát, de egy kardigánt sem találtam. Ő meg folyamatosan mondta, hogy vigyem már azt a kardigánt. De hiába, egy rohadt kardigánt sem találtam. Még a rohadt szennyest is felforgattam, de egy istenverte kardigánt sem találtam. Ő meg csak mondta, hogy vigyem már, hányszor kell szólnia érte. Felforgattam az ágyneműtartót, a száradó ruhákat, minden létező fiókot átvizsgáltam.  Mindenhol, de tényleg mindenhol megnéztem. Aztán tök mérgesen bejött a szobába és elvette az ágyról a pulóvert. Kiabálni kezdett velem, hogy milyen semmirekellő, mihaszna, hülye gyerek vagyok, hogy semmit sem tudok rendesen megcsinálni. Kurva eget, ha azt mondja, hogy pulóver kell neki, ott a kezem alatt, kiviszem neki, de ő egy kibánt kardigánt mondott nekem, hát azt is kerestem. Ez most az én bajom, ha más nem tudja elmondani, pontosan, hogy mit akar?

            - Túl sokat vársz el az emberektől. –szólt közbe Fin.

            - Szórakozol velem, túl sokat várok el? Ez alap dolog, hogy el tudd mondani pontosan, hogy mit akarsz, nem? Ha kardigánt kérnek, kardigánt keresek, cseszd meg, ha pulóvert, akkor pulóvert. Ez ilyen egyszerű, mégis én vagyok a hülye miatta? Pontos, egyenes beszéd, ezt várom el az embertől. Ha nem tudják elmondani pontosan, hogy mit akarnak, akkor ne én legyek a felelős. Én csak azt tettem, amit kért.

            - Öregek már ilyenek, ne legyél mérges miattuk. –nyugtatta meg Cass, és ezzel nagyon úgy tűnt, hogy a vita le is lett zárva.

            Kortyolgattuk a sörünket, beszélgettünk és amikor Cass éppen máshová figyelt, a csöcseit bámultuk. Hihetetlen, hogy annyi emberrel összeakad, de velünk, a barátaival sosem. Ez az igazán nagy kitolás.

            A banda lassan kezdett feloszlani. Tim úgy döntött, hogy mielőtt még végleg leállana a hernyóval, még egyszer belövi magát. Azt mondta, kell egy búcsú löket. Joe összetalálkozott a munkatársaival, akikkel együtt fel is szívódott. Cass újra meglátott valami pasit, akire rá is mozdult. Miután meguntuk nézni Finley-vel, ahogy a seggét markolássza és röhögcsélnek, mi is leléptünk. Még fel akartam ugrani hozzá, hátha van valami kajája, de inkább úgy döntöttem, hogy haza térek. Jót fog tenni egy kis esti levegő.

            Befordultam egy sarkon, ahol három muszlim férfi látványa fogadott, ahogy egy padnak támaszkodnak. Nem is ritkaság, nem is fordítottam volna nagy figyelmet nekik, de elég agresszívan beszélgettek. Mintha engem szidtak volna. Úgy látszik, ma van valami a levegőben, amitől mindenki mérges lett.

            - Te skinhead köcsög! –mondta az egyik, legnagyobb meglepetésemre.

            - Micsoda? Én nem vagyok skinhead, még hajam is van. Látjátok? –mutattam mókásan a fejtetőmre, hátha sikerül elkerülnöm a balhét.

            - Az nem jelent semmit, te rasszista mocsok, tetű!

            - Ja, ilyenkor nem vagy skinhead, mi? Amikor egyedül vagy, nem bántjuk a szemedet? –mondta egy másik.

            - Összekevertek velük, én még csak nem is úgy öltözködöm!

            - Pedig nekünk tök ugyanolyanak tűnik. –mondta a harmadik is.

            - Micsoda? Hiszen ez bőrdzseki, a skinheadek nem ilyet hordanak. Ez a punk stílus. A punkoknak nincs bajuk veletek, nem vagyunk rasszisták. Mi csak azokat utáljuk, akinek hatalom van kezében és nem jól használja. Az átkozott nagyvállatokat, politikát!

            - Haha, hallod ezt Gibril? Még hogy nem rasszista…

            - Azt hittem ti angolok mind utáljátok a bevándorlókat, hogy bezárjátok a kapuitokat, mert már nem kértek belőlünk. –mondta Gibril.

            - Ja, ilyenkor, amikor egyedül vagy miért nem papolsz róla, hogy milyen rossz, hogy sokan vagyunk az országodban? Ilyenkor nem baj? Nem baj, hogy elveszük előled a munkádat? Nem zavar, hogy minket olcsóbb alkalmazni? Ilyenkor miért nem mersz felszólalni ellenünk, te gyáva senki?

            - Nézzétek, én nem az vagyok, akinek gondoltok. Én nem vagyok skinhead, én nem vagyok rasszista. –hiába jártattam a számat ezeknek a hülyéknek, akkor is összekevertek. Körbe álltak és lökdösni kezdtek.

            - Most kinyírunk téged, te szarházi! –és már csattant is az ökle a szemem alatt. Majd egy másik az orromba, egyből ömlött is a vér belőle, és jött egy újabb a másik szemem alá. Gyomron térdeltek, amitől összegörnyedtem, de a kettő megfogott a hónom alatt és felegyenesített.

            - Üss vissza! Mi lesz, üss vissza, te gyáva patkány! –nem tettem, ők viszont igen. Felváltva és egyszerre is. Lepofoztak a földre, de felálltam. Ezt megismételtük még vagy kétszer. Ők meg csak hajtogatták, hogy üssek vissza, de akkor sem tettem. Hiába feküdtem a földön, hiába rugdostak, tapostak, nem ütöttem vissza.

            - Miért nem ütsz vissza? –kérdezték.

            - Azért, hogy végre eljusson a hülye agyatokig, hogy nem az vagyok, akinek gondoltok! –ekkor egymásra nézett a három, az egyik biccentett a fejével majd elszaladtak.

            Hívtam egy taxit, az bevitt a korházba. Rendes volt a sofőr, nem kellett fizetnem. Dokik azt mondták, muszáj bejelenteniük a rendőrségen az esetet, de feljelentést nem kívántam tenni. Nem is mondtam el az igazat a támadóimról. Biztos nagy port kavart volna, és az lenne az utolsó, hogy hírt faragjanak belőlem, amin csámcsoghat a média. Amúgy betört az orrom és elrepedt két bordám, egyéb csúnya foltokon kívül nem eset más bajom. Az orvosok szerint igazán nagy csoda, hogy ennyivel megúsztam.

            Azt mondtam nekik, hogy sok tejet iszom.