Veszteségek bármikor érhetnek

            Állatira szúr ez a zakó.

Nem volt egy rendes sem otthon, ezért kérni kellett Cass faterjától. Nem elég, hogy nagy rám, szúr is, de még csak nem is fekete színű, hogy az ördögbe lehet gyászolni egy istenverte kék zakóban. Kitűntem a többiek közül Tim temetésén, úgy néztem ki, mint egy buszsofőr. Mondjuk Roy és Tom szakadt fehér sportcipőben jöttek el, ez némi vigaszt nyújtott.

            - Esőtáncot jársz, Finley? –kérdezte Joe, mert nem bírtam megállni egyhelyben, annyira szúrt a zakó. A kérdése viszont jogos volt. Az időjárás is tiszteletét tette ma, egy csepp hó sem maradt, és hétágra sütött a nap. Egy ilyen országban, ahol állandóan esik, most valahogy mégsem tette. Csak a nap ragyogott fent, pont úgy, ahogy Tim ragyogta be a mindennapjainkat.

            Mivel nem maradt már senkije szegénynek, ezért a banda közösen állta a temetés költségeit. Úgy gondoltuk, annak örülne a legjobban, ha az édesanyja mellé helyeznénk végső nyugalomra. Ez bele telt némi pluszköltekezésbe, de senki sem sajnálta a pénzt. Tim jó barát volt, az egyik legjobb, mindenkivel kedves volt és mindenki nagyon szerette. Ez a legkevesebb amit érte tehettünk.

            Miután a pap befejezte a mondandóját, Ray vette át a helyét. Szólni akart pár szót a legjobb barátjáért.

            - Tim sosem találta igazán a helyét ebben a világban, még akkor sem, amikor a legszomorúbb óráiban is ilyen szerető barátok vették körül. Sok szeretetet kapott, de azt, amire ő vágyott, az anyja elvesztése után semmi sem tudta pótolni. Ezért is kapott rá a drogra, akkor elfelejthette azt az örökös szenvedést, ami kínozta őt. Ezt leszámítva mégis vidám ember volt, mert megtanult egy külön világban élni, valahol messze a miénktől. Ott lelt menedékre a szörnyű lélekmardosó kínok elől. Sok mindent elrontott, sok hülyeséget csinált, de mégis szegényebb vagyok nélküle, mert az egyik legjobb barát volt, akit a világ valaha teremthetett. –ennél a pontnál előtört belőle a sírás, le is törölte a könnyeit, ekkor láttam, hogy végig a Timtől kapott követ szorongatta. - És én cserbenhagytam őt, számított rám, de én nem tudtam megmenteni... Én… Utálta a karácsonyt ezért minél távolabba akart kerülni tőle, olyan helyre, ahol minimális ingerek érik ezzel kapcsolatban. És én elkísértem őt, hogy vigyázzak rá, de nem az én hibám volt, valaki más tehet a halálról. Tim drogos volt, heroinozott, de a díler, akitől szerezte, egyszer csak kiszállt az üzletből. Újat kellett keresnie, aki túl tiszta szert adott el neki, ezért túllőtte magát. - furcsálltam Ray szavait, pláne azt, ahogy vicsorgott közben, megfordultam, és láttam, ahogy Shaun egy fa mellett ácsorog. Lehajtotta a fejét, majd elsétált. - Ő tehet róla, az a szemét fasz, ha ő nem szál ki, Tim még ma is élne.

            - Jól van, Ray, elég lesz! –próbáltam elvonszolni, mielőtt még begőzölne ez az eszelős. Tim koporsója mellett állt meg és így szólt.

            - Bárhol is vagy most, remélem, hogy megadatik neked az a béke és boldogság, amire mindig is vágytál, amiről úgy érezted, hogy neked ebben az életben nem adatott meg. –Ray rátette a kezét a koporsóra, végső búcsút vett barátjától.

            Miután lezajlott a temetés, beültünk a törzshelyünkre inni Tim tiszteletére. Csendben emlékeztünk meg róla. Körbe ültük az asztalt, ahogy szoktuk, Mel, Deb, Cass, én, Ray, Roy és Tom, mellette pedig az ő széke állt üresen egy pohár itallal az asztalon.

            - Azért nem utálta ő annyira a karácsonyt. Volt valami, amitől olyan izgatott lett, mint egy kisfiú. –mondta Roy. – A Doctor Who karácsonyi részeit imádta. Megszakad a szívem, hogy tudom, úgy ment el, hogy nem tudta meg ki lesz a következő Doktor. Másról sem beszélt, csak erről, hogy milyen izgatott.

            - Ezek voltak az utolsó szavai… ­­ –szólalt fel csendesen Ray, erőtlenül dünnyögött az orra alatt. - Tudta, hogy neki már vége van, de csak az foglalkoztatta, hogy ki lesz a következő. –egy halvány mosoly csillant meg az arcán, könnyes szemei alatt. Átkaroltam, megveregettem a vállát.

            - Tipikus Tim. –mondtam.

            - Nos, ő lenne a legboldogabb, ha tudná, Peter Capaldi vette át a Matt Smith helyét. –folytatta Roy. - Itt látom a szemem előtt, ahogy örömében ugrál meg visítozik ez a dilinyós. Nagyon fog hiányozni.

            Joe, mint mindig, most is felállt, hogy bedobjon egy érmét a zenegépbe. A Hurts-től indította el a Help című számot. Jó választás volt, szépen szólt. Teljesen beleborzongott a testem, miközben teljes csend honolt a vendégek közt. Tiszteletben tartották a megemlékezésünket, mindenki tudta jól, hogy ki is volt ő. Mit nem adnék, ha láthatná Tim, ha tudta volna, milyen sokat jelent nekünk, ha csak egyszer is elmondtuk volna neki.

            - Sajnálom, hogy én kezdem bontani a társaságot, de mennem kell, pár dolgot el kell intéznem. –mondta Cass majd felállt. Miután elköszönt mindenkitől, kikísértem és egy csókkal búcsúztunk. Szenvedélyesebb volt, mint valaha, szorított, majdnem meg is fojtott. Mire visszamentem, már Joe is öltözködött. Ez a baj, ha valaki megbontja a társaságot, akkor jön a láncreakció…

            - Mi is megyünk, Ray. –mondta Mel. - Remélem nem haragszol, de szeretnénk egyedül lenni, egyedül feldolgozni, ugye megérted? –tudtuk, hogy egy jó ideig biztos nem fogjuk látni őket. Roy-hoz, Tomhoz és a csajokhoz Tim volt a kapocs, ő kötött össze minket velük. Így pedig mi sem maradtunk, az ajtóból még visszatekintettem az asztalra, Tim teli poharára, majd lehajtott szomorú fejjel haza tántorogtunk.           

            Ray nem jött fel hozzám, azt mondta majd később benéz. Szörnyen üres volt a lakás, sem Cass, sem Ray, sem pedig… Gyakran volt nálam, szeretett itt lenni, külön kulcsa is volt, napokat töltött itt. Ahogy beléptem a nappaliba, szinte hallottam, ahogy mondja, hogy ne haragudjak, amiért megitta az összes tejet. Láttam, ahogy ül a kanapén, szendvicset zabál, és nézi a tv-t. Láttam, ahogy kimegy a budira. Rendes volt, mindig lehajtotta az ülőkét. Láttam, ahogy a konyhaasztalnál ül és cigit tölt magának. Ahogy fel s alá mászkál a lakásban… Lehunytam a szememet, fájdalmas volt látni ezt a nagy, emlékekkel teli ürességet.

            Talán aludtam, talán nem, magam sem tudnám megmondani, de odakint már besötétedett. Minden gondolatom Tim körül forgott, nem is tudtam másra gondolni, nem is igazán akartam, rettegtem tőle, hogy egyszer majd elfelejtem őt, hogy lesz egy olyan nap, amikor bejövök ide, és csak egy halvány emlék marad belőle, amivel nem is igazán törődöm…

Mindig is tudtuk, hogy el fog jönni ez a nap, de mindig azt gondoltuk, hogy csak holnap. Senki sem számított rá, hogy ma is megtörténhet. Pedig a baj bármikor megeshet, a legváratlanabb pillanatokban. Az egyik percben gondtalanul éled az életed, azt gondolod, ez is olyan nap, mint a többi, aztán tessék, hirtelen egy szörnyű veszteség ér. 

            A kaputelefon éles vinnyogó hangja kizökkentett. Ray volt az. Joe indulásra készen várt a ház előtt, ideje volt búcsúzkodni, bár nem értettem, hogy miért, így lesiettem hozzájuk.

            - A többiektől már elköszöntem, Fin, de a szívem hozzátok mégis csak közelebb húzott, többet érdemeltek pár szónál. –mondta lehangoltan Joe.

            - Szóval roadie leszel egy kis időre, mi?

            - Igen, úgy volt, hogy eljön velem Tim, pár hétig elszórakoztunk volna. Kicsit világot látunk. Biztos tetszet volna neki…   

            - Mi a fenéről beszélsz, Joe? Világot látni? Bristol itt van a szomszédban...

            - Ő az Államokbeli Bristolra gondolt, Fin, a tengerentúlon.

            - Szóval te is elmész? Ha egy valaki kiesik a társaságból, bomlik az egész banda, mi?

            - Sajnálom, Fin. Ha Tim velem jöhetne, akkor visszajönnék hamar. De így, szükségem van a változatásra, kicsit tovább fogok maradni, mint terveztem, de letelepedni nem akarok. Tartsátok melegen a helyemet, fiúk, mert valamikor még visszajövök. –hát persze, Joe, hát persze. Találsz majd kint egy lányt magad mellé, és máris nem akarsz hazajönni onnan.

            Bepattant a kocsijába, aztán ő is kilépett az életünkből, reménykedtünk benne, hogy csak egy kis időre, de ez túl szépnek tűnt. Keserű érzésekkel ballagtunk fel a lépcsőházban, ledobtuk magunkat a kanapéra és ücsörögtünk csendben.

            - Cassie hol van? Miért nincs még itt? Összeüthetne egy rántottát, mert utálom, ahogy te csinálod, Fin. Tovább kell azt melegíteni, ne legyen olyan lágy. Gusztustalan olyat enni, hogy gondolod te azt?   –Ray-nél ez valami védekező mechanizmusként funkcionál. Eltereli a saját gondolatait, és vele együtt az enyémeket is.  

            - Elment… Valahová… El kellett intéznie… Valamit. ­–elterelte az egyikről, rá a másikra. 

            - Gusztustalan egy dolog a tojás, de legalább finom, nem?

            - De. –Cassie csókja jutott eszembe, ahogy átölelt. Az hogy milyen gyorsan lelépett. Még csak nem is mondott semmit. A szíven hevesen kezdett el dobogni, ahogy felálltam és a szobánkhoz indultam, úgy éreztem magam, mintha kőből lett volna miden testrészem. Ray kíváncsian követett. Félve nyitottam ki az ajtót, nagyon jól tudtam, hogy mit fogok ott találni, de nem akartam még egy veszteséget… Csak egy újabbat ne.

            - Ó, a rohadt, Fin! –nagyot sóhajtva, sajnálkozó hangon csendült fel Ray.

            Üres volt a szoba, legalábbis Cassie cuccaitól mentes. Egyedül egy cetli várt a párnán. Leültem az ágyra, de egy ideig csak a padlót bámultam. Amikor úgy éreztem, elég erős vagyok hozzá, széthajtottam a papírt, arra számítottam, hogy hosszasan ecsetelgeti távozásának az okát, ehelyett csak annyit írt: Nagyon sajnálom, Finley!

            Ha valaki kiszáll, bomlik az egész banda. Miért lenne most máshogy? Annak a szemét Jonathannak igaza lett. Hiába állt bosszút rajta Cass, hiába érezte tőle jól magát, ez nem változtat semmit sem a múlton. Egy ilyen seb talán sosem gyógyul be. Cass pedig inkább tovább állt, útra kelt, hogy megtalálja a békét, ahol végre nyugodtan élhet, ahol megpróbálhat felejteni.

             Letettem a levelet az éjjeli szekrényre, megtörölgettem a szemeimet és vettem néhány mély levegőt miközben kifelé indultam a szobából. Végig azt a papír cetlit figyeltem, ahogy bezártam az ajtót.

            - Úgy tűnik ketten maradtunk, Ray. –visszaültem a kanapéra az összekuszált gondolataimmal.

            - Ki tudja, Finley, talán egyszer még újra összejövünk.