Mielőtt véget érne a történet, előbb még elétek tárnék egy karácsonyi különlegességet a kedvenc triónkról. Ray, Fin és Tim, sajátos módon ünnepelnek. Úgy terveztem akkor mutatom be, de a lustaságom miatt elcsúszott idáig. 

Menekülés karácsony elől

            - Ti nem érzitek, srácok?

            - Az orromig sem látok, Tim, hogy éreznék bármit is? Rohadt élet! –veszekedett rá Ray. Tim nem szereti a karácsonyt, irtózik a gondolatától is. Igazából nem maradt senkije, akivel ünnepelhetne. Az apja régen meghalt már, az anyja pedig pár éve, testvérei sosem voltak. Ezért ha csak tudott, valahogy elmenekült a karácsony elől. Így fordult elő, hogy valahol egy London melletti erdei úton bóklásztunk a vak sötétben. Faágak nyúltak ki felénk és esett a hó, biztos szép látvány lett volna. Tim kibérelt egy kulcsos házat az ünnep idejére, hogy a legmesszebb lehessen a felfordulástól. Itt a szabadban az erdő közepén akarta átvészelni ezt a három napot. Ray nem akarta, hogy egyedül jöjjön el, ezért eljött vele, hogy vigyázzon rá. Én pedig eljöttem, hogy vigyázzak mindkettőjükre. Most, hogy rendbe jött minden az életemben, szívesen töltöttem volna Cassie-vel a karácsonyt, de úgy döntött, hogy végre kibékül a szüleivel, és haza ment. Szóval nyugodtan eljöhettem a srácokkal, jó mókának ígérkezett.

            - Ugyan, Ray! Mi innen származunk, régen itt éltünk. Ha megöregszem én is ide akarok költözni, ki az erdőbe, a szabadba, csak egyedül lenni.

            - Megint sokat nézted a History Channel-t, mi?

            - Nem, én csak ezt kívánom, visszatérni ehhez az életmódhoz. Csak ösztönből akarok élni, hogy megszabaduljak azoktól a hétköznapi gondoktól, amit mások életnek hívnak. Ide nem jönnek számlák, nem kell leolvasztani a hűtőt, nem zavar senki, itt nincs mitől félni. Vadászni akarok, és egy kis kertet művelni. Lenne pár kutyám, csirkém. Boldogan élnék.

            - Ja, itt aztán van mire vadászni. –jegyezte meg morcosan Ray.

            - Allons-y tovább, srácok! –Tim lelkesedését nem lehetett lecsillapítani.

            Tovább bukdácsoltunk, a hóréteg alatt sok kő volt, nehézen haladtunk. Már egy órát is sétáltunk a szemünk valamennyire megszokta a sötétséget, amikor egy tisztásra értünk. A közepén pedig ott pihent a házikó. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett a látványa, perceken keresztül csak szuszogva figyeltük, de miután kipihentük magunkat, meg sem álltunk odáig. Ray nyitotta ki az ajtót, és lépett be először. Fából épült, egyetlen helységből állt, de annyira nem volt szűkös. Két darab emeletes ágy is volt bent, egy asztal és pár szék. Plusz a kályha, amihez szerencsére volt fa, kint körbe volt rakva vele a házikó.

            - Na, hogy tetszik? –kérdezte lelkesen Tim.

            - Mintha német pornót néznék a nyolcvanas évekből. –vágta rá Ray, ettől mind nevetgéltünk egy kicsit. Valójában nagyon otthonos kis kuckó volt, és miután bemelegítettük, valahogy megértettem Tim szándékát az itt éléssel kapcsolatban. Ha egy örökkévalóságot nem is, de egy időt szívesen eltöltenék itt. Van egy hangulata ennek a csendes, békés környezetnek. Kipakoltuk az italokat és ételeket az asztalra, főleg borokat hoztunk. Boldogan iszogattunk és falatoztunk. Lassan olyan meleg lett, hogy már majdnem neki kellett vetkőzni. Jól mulattuk az időt, röhögtünk, odakint hógolyóztunk, kiáltoztunk. A sok ugrálástól jól megizzadtunk, nem akartunk még bemenni a melegre. Kint ácsorogtunk és a távoli város fényeit figyeltük, hatalmas szmog felhő terült el rajta, de attól még szép volt.

            - Nem szeretem a karácsonyt, srácok. –lehangoltan kezdett bele Tim. - Ezt nem lehet elmagyarázni, felesleges is lenne bármilyen közhelyes dolgot mondani róla, nem? Ha van valaki, aki szintén nem szereti, úgyis megért engem. Aki meg szereti, azzal meg felesleges lenne vitáznom. Nem akarom én senki ünnepét elrontani.

            - Ne is törődj vele, Tim.  –folytatta Ray. - Az egész nem szól másról, csak a pénzről, teljesen személytelen az egész. Ilyenkor csak rájössz, hogy mennyire nem ismered a szeretteidet, azon agyalsz, hogy mit adj neki, aminek aztán persze úgy sem fognak örülni, de azért úgy tesznek.

            - És ha úgy döntesz, hogy inkább készítesz valamit? –kérdeztem.

            - Akkor is költened kell a hozzávalókra. Itt a pénzzé az utolsó szó, amikor a nagyvállalatok, áruházak, boltok, győzelmet aratnak feletted.

            - De ha készítesz valamit, akkor abban benne van a munkád, a szereteted, amit meg kell becsülni, és legalább nem valami személytelen hülyeséget adtál… Hé, hé… akkor nem is lesz ajándékozás?

            Tim ekkor leguggolt és kotorászni kezdett a hóban. Érdeklődve figyeltük, hogy mi lesz a végkifejlet. Egyszer csak felkiáltott örömében, és egy követ adott Ray kezébe.

            - Ez a tiéd! –mondta, szinte csilingelt minden szava.

            - Egy kő?

            - Ez nem csak egy kő, ez a darab idősebb mindentől, amit ismersz. Valószínűleg ez a legidősebb dolog, amihez valaha is hozzá értél. És amíg élsz, ez a kő ott lesz veled, és emlékeztetni fog erre az estére. Csak adj neki egy kis időt, Ray, meglátod felbecsülhetetlen eszmei értékre tesz szert.

            - Köszönöm, Tim, ez a legszebb ajándék, amit valaha kaptam. –Tim ekkor újra leguggolt, és egy falevelet húzott elő.

            - Ez pedig a tiéd, Fin.

            - Én miért nem kaphatok követ?  

            - Mert ez még annál is csodálatosabb. Most a falevélnek te vagy a kő, és a falevél pedig, Ray. Végig nézheted, ahogy elrohad, apró darabokra hullik szét, mint ahogy a kő lát minket. Mint az univerzum a mi létünket. Az ő idejéhez képest, mi csak egy szempillantásnyit létezünk. Mikor máskor lenne alkalmad végignézni egy ilyen folyamatot, anélkül, hogy bele öregednél? Hát nem csodálatos? Tele a világ kincsekkel, és az emberek mégis rágörcsölnek a vásárlásra, ahelyett, hogy egyszerűen csak kinyitnák a szemüket.

            - Köszönöm, Tim, nem is tudom, mit adhatnék neked.

            - Nekem az is elég, srácok, hogy tudom, itt vagytok nekem, és vigyáztok rám.

            Egy idő után újra fázni kezdtünk, és visszatértünk a kuckóba leülni a kályha melege mellé. Iszogattunk a borból, aminek a hatására rá is tett a meleg. Zenét hallgattunk, elég sokat, de a legemlékezetesebb az volt, amikor a Cure-tól a Lullaby szólt. Tim eljátszotta a dalban szereplő pókot, aki be akar hálózni, hogy a vacsorája legyek. Egy szék tetején guggolt, tágra meredt szemekkel körbe nézett, aztán békaugrásban levetette magát a földre. A térde neki ütközött az asztal lábának, amitől Tim jajveszékelve elterült. Az asztalon lévő üvegek, poharak mind feldőltek. Alig bírtunk megülni a székben, annyira nevettünk.

            Kemény volt a séta idáig, elfáradtunk tőle, az alkohol és a meleg pedig szörnyen elálmosította. A szemem már le-leragadt, nehéz volt tartani a fejemet. Néha amikor felnyílt a szemem, Timet láttam, szomorúan ült egy székben és bámult ki az ablakon. Utána már csak azt láttam, hogy sírt. Valószínűleg az édesanyja jutott eszébe. Következő pillantáskor, már a holmija között kotorászott. Mikor újra felnyílt a szemem a félálomból, már az asztal tetején ült és remegő kézzel egy adagot főzött magának. Aztán amit utána láttam, attól már felriadtam. Tim nem volt az asztalon, a földön fetrenget, rángatózott és nyögdécselt.

            - Ray! Ray! –kiabáltam, hogy keljen fel ő is. Mint az ágyúgolyó úgy ugrott fel a székből és már a földön is termett Tim mellett. - Hívni kell segítséget, Ray! Hívni kell egy… Egy mentőhelikoptert! –az ijedtségtől elvesztettük a fejünket.      

            - Hogyan, a kurva életbe! Azt se tudjuk, hol vagyunk, hogy írjam le ezt a kurva helyet? Az isten háta mögött vagyunk, cseszd meg, hogy találnának ide, Finley?

            - El kell mennünk segítségért, kimenni az útra, ha stoppolunk, valaki bevisz a korházba.

            - Ne… Ne… hagyjatok itt…  –nyögte Tim.

            Nem tudtunk gondolkodni, nem is volt rá idő, két oldalról felkaptuk. Sokkal nehezebb felemelni egy magatehetetlen embert a földről, mint amilyennek az tűnik. Kivánszorogtunk az ajtón, és elindultunk az út felé. Annyira nincs messze, csak a sötétben és a nehéz talajon lassan tudunk haladni. Tim sem egy nehéz alkat, de ahogy lógott rajtunk, nagyon megnehezítette az előre haladást. Néhány kő nagyon megnyomta a talpamat, és Ray bokája is gyakran kiment alóla. Könnyekkel a szemünkben haladtunk folyamatosan előre. Csak nyögött fájdalmában, néha felöklendezett valamit.

            - Te… Tegyetek le… Srácok… Nem bírom tovább.

            - Tegyük le, Ray, tegyük őt le!

            - Nem tehetjük, minden perc számít, menjünk tovább, Finley! Rohadt élet! –kiabálta.

            - De azt akarja, hogy…

            - Tegyetek… Le…  –Ray már engedett neki. Amennyire tudtam, elsöpörtem a havat, mielőtt lefektettük. A kabátjaink ott maradtak a házban, annyira siettünk, hogy nem kaptunk magunkra semmit. Levettük a pulóverjeinket, és Tim alá terítettük.

            - Maradj itt vele, Fin! Én kiszaladok az útra segítségért.

            - Ne…  ne… maradjatok… –alig bírt beszélni szegény. - Már… már nem fogom… meg… megtudni, hogy… ki lesz… ki lesz az… az…új Doktor… Ugye? -még sosem láttam senki testét, ahogy azt elhagyja az élet. Tim pedig itt feküdt, egyik pillanatról a másikra csak úgy abba hagyta a reszketést, nem nyöszörgött, csak feküdt ott, az arcának izmai nem rángatóztak tovább, ellazultak, egy üres álarc maradt belőle.

            - Tim! Tim! –Ray pofozgatta, hogy térjen magához. - Hallod, amit mondok? Térj már észhez a kurva életbe, Tim! Ne csináld ezt velem, Tim! –zokogás közben próbálta újra éleszteni, de nem hiszem, hogy bármit is elért volna vele.

            - Hagyd őt, Ray, már elment.