Karmikus számlák törlesztése

            - Hazudnék én nektek?

Tim tiszta dilinyós, amióta ő és Ray átjött hozzám, másról sem beszél, csak arról, hogy elrabolták az idegenek.

            - Ennyi volt Fin, lezártam a Cassie-s dolgot. Egyáltalán nem viselte meg, el is csodálkoztam rajta.

            - Csak feküdtem az ágyon, srácok, nem viccelek, ez nem a képzeltem volt, hanem a színtiszta valóság. –mondta a magáét közben Tim.

            - Jobb volt minél hamarabb túlesni rajta, mielőtt még elmélyült volna a kapcsolat. De akkor sem értem, ilyen könnyen beadtad a derekad? –kérdeztem.

            - Arra ébredtem, hogy nem tudok mozogni. Azt hittem, hogy meghaltam, vagy valami ilyesmi...

            - Mint már mondtam, nem voltak érzelmeim, ő egy olyan lány, aki gyönyörű, de csak ellenállhatatlan szexuális vágyat éreztem iránta. Nem ő az, akit szeretni tudnék.

            - És akkor az ajtón bedugta a fejét egy fekete alak, emberi volt meg minden, mint egy árnyék, kurvaijesztő volt. Aztán a falakból még jöttek többen.

            - A barátságunk ennél többet ér, és hidd el, ha tudom, hogy ilyen fontos neked, bele sem mentem volna ebbe az egészbe.

            - Az egyik még le is ült az ágyam sarkára, próbáltam visítozni, hátha segít valaki, de egy hangot sem tudtam kiadni. A vérnyomásom szörnyen megugrott, hallottam, hogy süvít az ereimben a vér, nem hülyéskedek.

            - Köszönöm szépen, hogy megtetted ezt értem, hatalmas áldozatot hoztál. Úgy érzem, most én tartozom bocsánatkéréssel, amiért fellöktelek és hülyén viselkedetem, nagyon kellemetlen visszagondolni rá.

            - Aztán egyszer csak sikerült észhez térnem, és ezek a démonok eltűntek, és újra tudtam mozogni, és a szívem is rendes tempóban kezdett el verni.

            - Felejtsük el, Fin! Nem tudom, hogy mi köt hozzá téged ennyire, de most már átadom neked, tiéd a pálya.

            - És ugye tudjuk, hogy különösen sok az ufó észlelés Anglia felett.

            - Ne beszélj úgy róla, mintha egy tárgy lenne. –mondtam.

            - Meg ugye vannak ezek az ufó szekták is, akik imádkoznak hozzájuk, meg energiát küldenek más bolygókra, tudjátok.

            - Az istenszerelmére, Finley, értsd jól!

            - Hé, srácok, figyeltek rám egyáltalán?

            - Rohadt élet! Nem raboltak el téged semmilyen hülye ufók, oké? –csillapította le Ray. - Alvásparalízisnek hívják, amikor a tested már álomba merült, de az agyad még nem. Ilyenkor hallucinál az ember. Már velem is volt ilyen.

            - Hol van most Cass? –kérdeztem.

            - Lelépett, összecuccolt és lelépett, cimbi. Nem mondta, hogy hová.

            Istenem, szegény, csak nem ment vissza az utcára azt az őrültséget művelni tovább, ahelyett, hogy haza menne a szüleihez, vagy segítséget kérne a barátaitól. Ray, te barom, mit műveltél megint! Késztetést éreztem, hogy rögtön felálljak, és elrohanjak megkeresni, de London hatalmas, egy bevásárló központban sem találnánk meg egymást, nemhogy egy városban. Gondolkozz, Finley, képzeld magad a helyébe. Ha így kihasználtak volna, és hónapokon keresztül tartó szenvedés után, végre ráleltél volna valamiféle apró lelki békére egy srácnál, akiről azt hiszed, hogy biztonságban vagy vele, mert nem kötődik hozzád érzelmileg, de aztán mégis kidob… A kurva eget! Nem is Ray volt a barom, hanem én. Ővele biztonságban volt, tökéletes szimbiózisban éltek, anélkül, hogy ártottak volna egymásnak, de annyira ostoba voltam, vak a féltékenységtől, hogy nem láttam. Ez nem rólam vagy Ray-ről szólt, hanem Cassie-ről. Végre megtalálta a helyét, boldog lehetett volna, de elbarmoltam az egészet. Meg kell találnom, mielőtt valami örültséget csinál magával, vagy mással… A professzor!

            - A professzor, hogy hívják? –felugrottam az asztaltól és a dzsekimért indultam.

            - Milyen professzor? –kérdezte Ray a legkisebb érdeklődést sem mutatva, miközben cigit sodortak maguknak Timmel, aki le akart jönni a heroinról, és vágycsillapítóként szippantgatott.

            - Professzor, tanár, előadó, mit tudom én! Hogy hívják a fickót, aki Cassie-nek tanított művészettörténetet? –Ray szája lefelé konyult, szörnyülködve nézett maga elé, fogalma sem volt.

            - Jonathan Lowell! –vágta rá Tim, úgy tűnt, mint aki biztosan tudja.

            - Honnan tudod? –érdeklődtem türelmetlenül.

            - Van egy ilyen nevű haverom, egyszer meséltem róla Cass-nek, és akkor mondta, hogy így hívják azt a faszit is, szóval tuti. De miért fontos ez, Fin? –kedvem lett volna megcsókolni a homlokát, annyira örültem. Végül is, ha Tim akkor nem állít be hozzám, Cass talán nem gondolta volna meg magát. Lehet, hogy most minden rendben lenne. Ha úgy vesszük miatta romlott el, ezzel viszont rendbe hozhatja az életünket, jóvátette a hülyeségét. Választ a kérdésére nem kapott, azonnal elrohantam.

            Először is az egyetemre mentem, ott kerestem. Megbizonyosodtam róla, hogy sehol sincs a környéken, nem várja a parkolóban azt a szemetet, meg hasonlók. Aztán eszembe jutott, hogy talán nem is itt van, hanem ott, ahol ez az alak lakik. Azt pedig nem tudom, hogy merre lehet. Bementem a recepcióra megkérdezni az ott ülő fiatal csajt. Beképzelt volt és nagyon ráért.

            - Jonathan Lowell-t keresem! Szeretném tudni, hogy hol lakik.

            - Milyen ügyben? –kérdezte egy rágón csámcsogva.

            - Magánügyben!

            - Sajnálom, nem adhatok ki információt.

            - Fontos, nagyon fontos, tudnom kell, oké?

            - Sajnálom, nem adhatok ki információt, mi van, ha be akarsz törni hozzá?

            - Beaka… Micsoda? Nagyon fontos lenne, bizalmas ügyről van szó, sok múlhat rajta.

            - Sajnálom, nem adhatok ki információt.

            - Akkor kérem a telefonkönyvet, oké? Egy telefonkönyvet csak kérhetek? –a lány benyúlt az egyik fiókba, és lecsapta elém a mára szépen levékonyodott kis könyvecskét. Kikerestem belőle a nevet és a címet, mielőtt újra útnak indultam volna, visszaadtam neki és megköszöntem ezt a kiadhatatlan információt.

            Órákkal később rátaláltam a lakótelepre és Cassie-re is egyaránt. Egy padon ücsörgött a bokrok mellett a kevéske holmijával. Letettem magam mellé, egy ideig csak csendben ücsörögtünk, figyeltük a galambokat.

            - Honnan tudtad, hogy ide fogok jönni? –kérdezte, de nem nézett rám.

            - Nem tudom, valami itt belül azt súgta, hogy itt foglak megtalálni.

            - Hogy találtál ide?

            - Bementem az egyetemre, de nem adtak ki infót. Aztán egyszerűen csak kikerestem a telefonkönyvből a címet.

            - Honnan tudtad, hogy ez a jó cím?

            - Sehonnan, hat Jonathan Lowell lakik Londonban. Körbe buszoztam az egész várost, megkérdezgettem az embereket, hogy mi az ott lakó foglalkozása. Ez a negyedik hely, ahol járok. –ekkor végre rám nézett, megcsillogtatta azt a gyönyörű mosolyát, amitől melegség áradt szét benne. Eszembe jutott, amikor először találkoztam vele. Úgy döntöttem kipróbálok egy új helyet, és magammal rángattam Ray-t. Cass a pultnál ült én pedig rendeltem, megfordult és az angyali mosolyával rám tekintett. Rögtön tudtam, hogy köztünk még történni fog valami. Most, ahogy újra rám mosolygott, ugyanez a reményteli érzés fogott el.

            - Ez annyira Finley-s… Köszönöm! –utáltam letörölni a mosolyt az arcáról, de meg kellett kérdeznem.

            - Miért jöttél ide? Mire készülsz?

            - Fogalmam sincs… Nem tudom! Csak idejöttem, hogy emlékeztessem magam a múltra. Ez a seb már úgysem fog begyógyulni, ezért eljöttem, hogy emlékeztessem magam a hibára, amit elkövettem. Hátha segít kitalálni, hogy mihez is kezdjek most az életemmel. De arra is gondoltam, hogy jól tökön rúgom.

            - Nekem van egy jobb ötletem!

            Kerítettünk egy szatyrot, és a környékről összeszedtük az összes kutyaszart, találtunk egy külön erre a célra kitalált gyűjtő helyet, és azt is kiürítettük. Egy járőr meglátott minket, amint szedtük össze a földről az ürüléket. Ferde szemmel nézett, de megdicsért minket, amiért hasznos tagjai voltunk a társadalomnak. Kb. félig sikerült megszedni a szatyrot, azután egy jó nagy követ vettem magamhoz.

            Egy-két órát vártunk, de hamar elröppent az idő, élveztük egymás társaságát. Elmondta, hogy tetszett neki, az énekem, és hogy igazán gyönyörű hangom van, nagyon jól estek a szavai, el is pirultam. Ekkor Cass biccentett a fejével, hogy Jonathan befordult a sarkon, és leparkolta az autójával a ház előtt. Oda lépkedtünk hozzá, Cass a szatyor kutyaszarral a kezében, én egy kicsit arrább a háta mögé kerültem.

            - Jonathan, hé, Jonathan! –szólt rá Cassie, a döbbenettől megállt, körbe nézett. Engem figyelt, hogy vajon mit fogok kezdeni ezzel a bazi nagy kővel a kezemben.

            - Mi folyik itt? Nem értem…

            - Ideje megfizetned azért, amit velem tettél!

            - Ja, most meg leszek verve, mi? Nagyobb embert nem találtál? Hát nem bánom, csak rajta, még csak fel sem foglak jelenteni miatta. Tudod, hogy miért? Mert ez nem fog változtatni semmin, te hülye kis kurva. Megszereztelek magamnak, jártam benned, megjelöltelek, a magamévá tettelek, és ezt sehogy sem fogod levakarni magadról, tehetsz bármit, mehetsz bárhová, örökké ott leszek a fejedben.

            - Ó, sem én sem Cass nem vagyunk hívei az erőszaknak. Csak mert bőrdzsekiben és farmerben flangálok, már barbároknak nézünk ki? Ennél azért kreatívabbak vagyunk. Úgy keltünk fájdalmat, hogy nem okozunk sérülést.

            - Pár rossz emléknél pedig nincs fájdalmasabb, ugyebár… –Cassie szavaitól Jonathan végre kezdett ijedt tekintett vágni. Ekkor a követ elhajítottam, bezúztam vele a kocsijának a szélvédőjét. Nem tört ripityára, mint gondoltam, az üveg megfogta. Attól persze még szétrepedt az egész, ki kellett cserélni és az volt a lényeg. A nagy terv nem ennyiből állt, ez csak a figyelemelterelés volt.

            - Hé, te esztelen állat, ha bosszút akarsz állni, rajtam tedd, ne a kocsimon… ­–befejezni nem tudta, amint oda fordult, hogy felmérje a kárt, Cass a fejére húzta a félszatyornyi kutya ürüléket. A zacskón keresztül jól szétkente a fején.

            Kézen fogva rohantunk el, miután felkaptuk Cass cuccait. Jókat kacarásztunk elégedettségünk közepette. Egy parkban ültünk le, hogy kifújjuk magunkat. Cass a vállamra hajtott a fejét és így szólt:

            - Tudod, lehet, hogy sosem fogom elfelejteni, ami történt, és lehet, hogy azt mondják, a bosszú nem megoldás, de ez akkor is nagyon jól esett, ez a szemét disznó végre jól megkapta, ami neki jár. Felszabadultabbnak érezem magam, most először boldognak. És ezt csak melletted. Neked köszönhetek mindent.

            - Akkor ideje haza mennünk.

            - Haza? –kérdezte. Mindketten felálltunk, egymásba karolva sétáltunk el. Rámosolyogtam és azt feleltem:

            - Haza.           

            Azt hiszem mindenki törlesztette az adósságát, Ray, Tim, én, de legfőképp Cass. Mind hibáztunk valamit, és most végre rendbe hoztuk a dolgainkat. Jó lenne, ha itt megállhatna a történet a boldog pillanatoknál, mint a nagy regények befejezésében. De az élet  megy tovább, sajnos. Előre félek, hogy mit fog hozni a holnap. Legyen bármi...

            Cassie-vel az oldalamon, bátram nézek szembe vele.