Lement a Nap

            - Nem is tudom, te mit javasolsz?

            - Azt, hogy válasszatok végre valamit, vagy takarodjatok innen a picsába!

Nincs türelmem, és a vevőket is utálom. Főleg ha nem tudják, hogy mit akarnak. Ez nem egy bolt, hogy bemegyek és nézelődök, majd eszembe jut, hogy mit is akarok készíteni estére. Ha drogozni akar az ember, legyen konkrét elképzelése. Nyílván buliba kell, hát nem lehet tudni előre, hogy mire lesz szükség, le akar nyugodni, vagy fel akar pörögni? Két kamasz srác, tizenöt év körüli, már egy negyed órája az asztalon lévő bogyókat vizsgálták, és a füvet szaglászták. Nem tudtak dűlőre jutni, a pénzüket számolták, hogy mire futja belőle. Elöntött a méreg, mert azóta csörgött a telefonom, amióta ez a két kölök megjelent. Anyám keresett, és sürgős volt. Régen máshol kellett volna lennem. Miután kipateroltam a kölyköket, elindultam a kórházba, útközben visszahívtam anyát, hogy mire számítsak, ha oda érek.

            - Shaun, minek neked ez a kurva mobil, ha nem veszed fel? –veszekedett rám.

            - Mi a baj, anya, mondj már valamit!

            - Greg elesett és a füle vérezni kezdett! Attól tartok, hogy nem vészeli át az éjjelt. –keservesen zokogott a készülékbe. Greg az öcsém, két és fél éve derült ki, hogy tumor van az agyában. Ráadásul három is. Kettőt sikerült eltávolítani, de az utolsó olyan helyen van, hogy kockázatos lenne megoperálni. Egy ideig próbálkoztunk a kemoterápiával, de nem segített az sem. Greg kérte, hogy álljanak le vele, ha nincs remény a számára, akkor felesleges. A neki szánt adagot inkább adják olyannak, akinek még van esélye. Különben sem akarta legyengülten, szőrtelenül, állandó hányingerrel eltölteni az utolsó napjait.

             A kórteremben vártuk meg a dokit, hogy visszahozzák Greget a vizsgálatról. Tolószékben ülve tolták be. Azt leszámítva, hogy csont és bőr, és a halálán van, egész jól nézett ki. Mosolygott, ahogy meglátott. A doki azt mondta, hogy nagyon megerőltette magát, ezért vérzett a füle. Ő pedig azért erőltette meg magát, mert ki akart menni a budira. Anya éjjel-nappal itt van mellette, nagyon nehezen bírja, ezért ha egyszer elalszik, akkor az ágyúdörgés sem ébreszti fel. Gregnek pedig ki kellett mennie, unta az ágytálat, és anyát sem akarta felébreszteni. Megpróbált egyedül kimenni, de elcsúszott a vizes padlón. Annyira megerőltette magát a felállással, hogy vérezni kezdett a füle. Azt mondtam anyának, hogy menjen haza, pihenje ki magát egy időre. Én bent maradtam vele éjszakára, újságot olvastam, leskelődtem az ablakból.

            - Te még itt vagy? –kérdezte álmosan Greg. Oda fordultam és neki támaszkodtam az ablakpárkánynak.

            - El akartam újságolni a jó hírt, de nem szerettelek volna felébreszteni…

            - Csak nem? –izgatottan vágott a szavamba.

            - Megvan a pénz, tesó. Pakold be a fürdőgatyádat, mert nyaralni megyünk!

            Az öcskös mindig is kíváncsi volt a golyóbisra, szívesen körbe utazta volna, de sosem volt elég pénzünk. Amikor megtudtam, hogy beteg, másra sem tudtam gondolni, csak hogy megmutathassam neki a világot, mielőtt még elmegy. Megígértettem vele, hogy ne merjen itt hagyni, amíg valóra nem váltottam az ígéretemet. Sok pénzre volt szükségem, de kölcsönt nem akartam felvenni. Inkább az alvilágot választottam, egy szórakozó helyen kerestem valami drognagyhatalmi alakot, akinek árulhattam a cuccát. Amíg nem férkőztem a bizalmába csak füvet bízott rám. Ahogy egyre jobban teltek a napok, egyre színesebb árut kaptam, és a rám eső rész is szép nagy szám lett. Két és fél év alatt sikerült felhalmoznom annyit, hogy el tudjam vinni, megmutatni neki a világ egy-egy szegletét.

            Még aznap reggel kijelentkeztünk a korházból. Anya nem örült neki, hogy el akarom vinni, de Greg álmának valóra váltását ő sem tagadhatta meg tőle. Úgy búcsúztak el egymástól, mintha már soha nem térne vissza az útról. Mielőtt kimentünk volna a reptérre, órákig áztattam magam a fürdőkádban, tizenkét különféle tusfürdővel mostam át a testem. Nem lett volna szerencsés rendőrkutyákba futni a reptér előtt, azonnal kiszagoltak volna.

            - Gondolkoztál már valaha azon, hogy melyik lenne az utolsó szám, amit meghallgatnál a halálod előtti pillanatban? –kérdezte a repülőn ülve, valahol Magyarország felett. Szemétre való egy népség.

            - Fogalmam sincs, valami nosztalgikust. Talán a Weezertől a Memorise-t. Az felidézi minden régi szép emlékemet. Még a cerkám is bizseregni szokott, ha azt hallgatom, nem hülyéskedek. –ettől kicsit elnevette magát.

            - Nekem nem ilyen egyszerű, nem tudnék választani csak egyet. Valami oda illő búcsúztató, esetleg egy szerelmes dal? De lehet igazad van, a nosztalgia jó ötlet.

            Oroszország volt az első megálló, Moszkva. Sétáltunk az utcákon bámészkodtunk. Greg mindig is kíváncsi volt a Vaszilij Blazsennij-székesegyházra. Nem hitte el, hogy a valóságban is olyan bénán néz ki, mint a képeken, azt mondta, hogy ezt élőben kell látni, hogy átérezhessük az igazi varázsát. Ott ácsorogtunk a hidegen, dupla kabátban, sőt dupla minden másban is. Fújt a szél, szinte kitekerte a sálat a nyakunkból. Greg szája lefelé konyult és csóválta a fejét, miközben az épületet bámultuk.

            - Nem, Shaun, ez még így is kibaszott ronda! Úgy értem, komolyan gondolták ezt? Amikor van egy Sixtus-kápolnánk, egy csomó barokk épületünk. A kínaiak meg a japánok is nagyszerű dolgokat építettek. Sőt az indiaiak is milyen szép munkát végeztek. Mint a Konáraki naptemplom, a Qutub Minár. De ez, hogy lehet ilyet komolyan venni? A hagymakupola önmagában is borzalmas, de ezekkel a mintákkal együtt, olyan az egész, mint egy jégkrém gyár, vagy egy játszóház. Tiszta Disneyland.

            Pár nappal később már a kínai nagy falon sétáltunk. Greget lenyűgözték a hegyék, hosszú percekig gyönyörködött bennük. Azt mondta hiába minden művészet, a természetnél nincs gyönyörűbb. Mi lehet szebb a hatalmas hegyeknél, domboknál, kanyargós patakoknál? Elő is vette a telefonját, hogy készítsen egy képet, de mégsem nyomta meg a gombot. Leeresztette a karját és keserű tekintettel szemlélte tovább a tájat. 

- Nekem már felesleges fényképet készítenem, igaz? A kevés időm alatt, ami még hátra van, csak nem fogom elfelejteni a látottakat. –nagyon elszomorított, ezért odaálltam mellé, átkaroltam, és lőttünk egy közös képet.

            - Én attól még szívesen fogok vissza emlékezni. –mosolyogtam rá. 

            Repültünk tovább Japánba. Meg akartuk kóstolni a kobrából készült levest. Volt szerencsénk (pénzünk) látni hogyan készítik el. Először is lecsapták a fejét, aztán felvágták, hogy kihámozzanak belőle minden oda nem illőt, lenyúzzák a bőrét. Kb. egységes darabokra szelték fel, és megfőzték. Kiszedték a húst a vízből, bele rakták egy kendőbe. Megfogták a két végét és tekerni kezdték, hogy kipréseljenek belelő minden levet, ezáltal a leves íze még intenzívebb lesz. Felkavaró egy látvány volt, megköszöntük szépen és inkább nem kértük.

            - Ne, ne! Íze lenni, mint cirke! –mondta a szakács. Ha olyan az íze, mint a csirkének, akkor tök fölösleges megkóstolni.

            Az éjszakába vetettük magunkat, kerestünk egy bordélyházat. Szerettem volna, ha Greg még eltölt egy kis időt egy prostival, de amikor mondta, hogy még nem hallott a jap-skatről, muszáj volt megviccelnem. Kint ültem a folyosón a szoba előtt, Greg keservesen kiabált, könyörgött, hogy ne tegye vele ezt a partnere. Majdnem megfulladtam a röhögéstől. Az ajtó ki is nyílt, Greg menekült ki alsógatyában, kezében minden más ruhájával együtt.

            - Őrület! Tiszta őrület ez a hely, Shaun! –mondta, miközben sétáltunk vissza a szállásunkra. – Amikor még a fejem fölé guggolt nem is gondoltam semmi rosszra, azt hittem benne van az előjátékban vagy ilyesmi. De… De ez a nő rá akart…

            - Igen! –feleltem kacarászva.

            - Rá az arcomra…

            - Igen! Perverzek ezek a japánok. Bizarr dolgokra gerjednek. –egy idő után, már Greg se bírta ki nevetés nélkül, egymásra támaszkodva tántorogtunk haza, közben jókat röhögcséltünk, milyen lesz majd ezt elmesélni anyának. Másnap már tényleg befizettem egy rendes prostihoz.

             A délutánt a szállóban töltöttük. A felkelő nap országában meg akartuk tekinteni a napfelkeltét, de a másik oldalra kaptunk szobát, szóval be kellett érnünk a napnyugtával. Kiraktam két székét az erkélyre, vittem ki szakét is, amit két kis faedénybe töltöttem ki. Greg hozta a cigit és a hamutálat. Még a szobában volt, láttam, hogy megszédült, és leült az ágyra, egy pillanatig olyan volt, mintha azt sem tudná, hol van.

            - Mi a baj? –kérdeztem ijedten. Mosolyogva emelte rám a tekintetét.

            - Csak egy kicsit megfájdult a fejem, semmi baj. – a fiókok egyikéből előhúzott egy papír cetlit, hogy írjon rá valamit. Utána nem vesztegette az időt, kijött az erkélyre. Iszogatunk, rágyújtottunk, néztük, ahogy eltűnik a nap.

            - Emlékszel rá, amikor haza hoztam azt a csajt, de anyu nem tudott róla, és rányitott a fürdőben? –kérdezte.

            - Lehet azt elfelejteni? Azt kellett hazudnod, hogy hozzám jött, és velem kellett töltenie az éjszakát.

            - Ja, többször is leellenőrizte az éjszaka folyamán, hogy nincs-e nálam. –akkor volt egy kis veszekedés belőle, hogy lenyúltam a lányt, de most nevetve emlékeztünk vissza.

            - A kedvencem tudod mi volt? –kérdeztem. - Amikor rugdostuk a labdát a falnak, és véletlen lerúgtam a fecskefészket. Bemenekültünk a fürdőszobába, jól bezárkóztunk, hogy anya lehiggadjon, mire kimegyünk. Keskeny volt az egész helység, te oda nyomtad a hátad a falnak, a lábadat a másiknak, a következő pillanatban meg már ott voltál a plafonon, mint a Pókember.

            - Igen, órákat töltöttünk el ott, kicsik voltunk. Mérföldkőnek számított a testvériességünk kialakulásában. Az ott töltött idő alatt fogtam fel először, hogy kik is vagyunk mi egymásnak, és hogy bármit hoz az élet, te mindig itt leszel nekem. Jó csapat voltunk!

            - Még most is azok vagyunk, Greg, ne feledd!

            - Várj, várj, eszembe jutott még egy, ez a legjobb. –annyira röhögött, hogy el sem tudta mondani, még a könnyek is folytak a szeméből. – Amikor bringázni voltunk, te meg azzal menőztél hogyan tudsz gurulni úgy, hogy a vázon ülsz. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége, de azt sosem gondoltam volna, hogy neki mész a falnak. Úgy felkenődtél rá, hogy azt hittem le sem lehet majd kaparni róla. Annyira nevettem, hogy még én is elestem, aztán mind a ketten ott röhögtünk a földön fetrengve.

            Pont úgy, mint most is, majd' meg szakadtunk, vergődtünk a székben, olyan jól szórakoztunk, hogy nem bírta tovább a tüdőnk a nevetést, zsibbadt a tarkóm. Mindketten nagyokat sóhajtoztunk, csendbe is maradtunk egy kicsit. Pihentettük a hangszálainkat. Szívtam egyet a cigimből, és oda tekintettem Gregre. A szék karfáján pihent a keze, a bagója pedig le volt égve. A mellkasát néztem, de nem mozgott, a tekintete is üres volt. Mintha savat öntöttek volna a szívemre, marták a mellkasomat a szörnyű érzések. 

            - Greg? –szólítgattam, választ viszont nem kaptam. Ahogy lement a nap, úgy az ő testét is elhagyta az élet. Egy ideig csak néztem őt, hogy lehet, hogy meg sem mozdul, nem reagál, amikor pillanatokkal ezelőtt annyi boldogsággal volt tele. Egy ideig a tenyereimbe temettem az arcomat, fel sem tudtam fogni. Próbáltam észhez térni, hátha csak egy álom, de nem sikerült. Erőt vettem magamon, és felálltam, őt figyeltem egy ideig. A szemei nyitva voltak, de mégsem nézett sehová. Üres volt a tekintete, ennek ellenére képtelen voltam lehunyni a szemeit. Nem tudtam ezt tenni vele. Elvettem a cigarettát a kezéből, nehogy megégesse. Elraktam az öléből a szakés tálat. Bementem a szobába, hogy segítséget hívjak, utána csak ültem az ágy sarkán. Greget figyeltem, ahogy odakint ül egymagában. Arra vártam, hogy egyszer csak feláll, bejön onnan, hogy lefeküdhessen, de ő csak ült tovább. Ekkor eszembe jutott a papír cetli, ott hevert az asztalon. Rögtön elolvastam. Azt írta rá: Sajnálom, ennyire futotta az erőmből.

            Hallottam a szirénázást a távolból, és hamar az ajtómon kopogtak a mentősök. Beengedtem őket, ketten jöttek hordággyal, oda siettek hozzá. Az ágy sarkáról ülve néztem, ahogy az egyik leguggol megnézni Greg pulzusát, majd a fejét csóválva jelzett a kollégájának. Felrakták a hordágyra, letakarták egy lepellel, úgy vitték el. Az erkélyről figyeltem, ahogy odalent átrakják egy másik hordágyra, és ahogy felhúzzák a fekete zsák cipzárját.

             Másnap estére sikerült elintéznem a haza szállíttatását, és otthon a temetést is én álltam. A sírkőre faragtattam magamról és anyáról egy szobrot, hogy így mindig itt lehessünk és vigyázzunk rá. Nem volt olcsó, de maradt még annyi pénzem.

            Felhagytam a dílerkedéssel is, a főnök nem örült neki, mert én voltam legjobban jövedelmező alkalmazottja. Meg sem próbált fenyegetőzni, azt mondta, ha egyszer meggondolom magam, jöjjek vissza.

            Az otthoni konyha asztal mindig is tele volt droggal, de mostanra jól megcsappant a készlet, azt a pár tablettát is, ami maradt, beleszórtam a budiba, szemeztem velük egy ideig, majd lehúztam őket. Az életem egy része lezárult, sikerült betartanom az ígéretemet, Greg pedig megvárta, hogy így legyen, addig nem ment el. Bekereteztettem a képet, amit Kínában készítettünk, egy gyertya fénye mellett nézegettem.

            Vártam, hogy a fájdalommal teli szívem megnyugvást nyerjen.