Tomnak elege van

            A tökéletes pillanat.

A könyökhajlatomban az erecske már alig várta, hogy a falát átszakítsa a tű, és befecskendezzem ezt a csodás mérget. Pont olyan, mint amikor egy fáradt nap haza érsz, és végre jólesően leülhetsz pihenni. Ez az egyik kedvencem az egészben, a tökéletes pillanat… Ami sikeresen el lett rontva, ugyanis valaki becsengett. Nagyon mérges lettem az időzítése miatt. Ha csak egy kicsit várt volna, akkor már rég máshol lennék, és nyomkodhatná anélkül, hogy az idegesség kárt tenne a szívemben. Roy a Playstationön lógott, le sem vette a szemét a képernyőről. Valami, ördög tudja hányadik érzéke súgta meg neki, hogy rá emeltem a parancsoló tekintetemet, ugyanis biccentett a fejével, hogy menjek, nyissam ki én. Ránéztem az ajtóra, aztán vissza a tűre, megint az ajtóra, megint a tűre. Hozzá nyomtam a bőrömhöz a hegyét, de még nem szúrtam át. Megismételtem az ide-oda tekingetős játékomat, de a csengő továbbra is csak csilingelt szüntelen. Bárkinek is ragadt rá az ujja, reméltem, hogy nyomós oka volt rá. A pillanatomat már úgy is elrontotta, nem akartam úgy belőni magam. A fecskendőt a kezemben tartottam, nehogy Roy lecsapjon rá, amíg nem figyelek, elrejtettem a hátam mögé, úgy nyitottam ajtót. Egy kobold képű faszi volt az és egy kopasz srác. Mindketten táskát hordtak az oldalukon, jaj ne, Jehova Tanúi.

            - Üdvözlöm, ön szerint élhet újra, aki már meghalt?

            - Attól függ, de én éppen haldoklom, muszáj beadnom magamnak ezt a csoda elixírt látja? –mutattam neki a fecskendőt.

            - Azzal csak megöli magát.

            - Komolyan? Ha hiszi, ha nem, engem pont ez tart életben.

            - Jöjjön el az egyik gyűlésünkre, ott tudunk segíteni magának, mindent megbeszélhetünk. Esetleg tudunk beszélgetni most?

            - Ne…

            - Akkor visszajöhetünk máskor, vagy van itthon más is, aki…

            - Tudják mit, elmegyek az egyik gyűlésükre, oké? Komolyan mondom! –ekkor egy horrorisztikus mosollyal átnyújtott egy szórólapot a kobold képű, majd rájuk csuktam az ajtót.

            Elegem van ezekből a hülyékből, hogy mindenáron meg akartak téríteni. Letettem magam a kanapéra, még a kedvem is elment attól, hogy belőjem magam. Gondolkodtam egy darabig, ha ők ilyen erőszakos, tolakodó szabályokkal játszhatnak, akkor én miért ne tehetném. Eljött az ideje, hogy valaki végre megmutassa nekik, nem csak ők téríthetnek meg másokat, hanem a jó öreg Tommy is, nem igaz?

            Ahogy ígértem, elmentem erre a béna gyűlésre. Igaz megkésve, mert már mindenki indult haza. Azt mondtam nekik, ha kíváncsiak a mondandómra, akkor üljünk le körbe egy teremben, nem fogják megbánni. Páran mentek csak el, de akiket én szemeltem ki magamnak, azok érdeklődve tekintettek rám. Két lány, az egyik vörös volt, festett, vállig ért a haja, ami nem volt egyenes, de nem is volt hullámos. A másiknak is hasonló hosszúságú haja volt, csak fekete és fel volt kötve. Szép alakjuk volt a béna gönceikben. Le sem vettem róluk a szemem, amikor körbe pakoltuk a székeket.

            - Van egy törté… Bocsánat, Tom vagyok!

            - Szia, Tom, jó, hogy köztünk vagy! –mondta mindenki egyszerre. Jézusom, de bizarr volt.

            - Szóval van egy történetem. Beállított hozzám két ürge tegnap, azt kérdezték, élhet az, aki már meghalt. Becsapós kérdés. A válasz rá egyszerre igen és nem. –ennél a pontnál, igazán meg kellett erőltetnem magam, erről még nem igazán beszéltem senkinek. - Én… Egyszer már meghaltam. Két… hmm… három éve volt, amikor kaptam egy infarktust. Az volt a szerencsém, hogy pont otthon voltam a szüleimnél. Szóval akkor rosszul lettem és korházba kerültem. Próbáltak megmenteni, úgy tűnt, hogy sikerült is, az éjjelt átvészeltem az intenzíven, de hajnalban megállt a szíven. Hiába aludtam, éreztem, ahogy megáll, elvégre végig ott van, folyton dobog, csak észreveszed, nem? De persze visszahoztak, mint látjátok. Szóval ebben az értelemben, igen, élhet, aki már meghalt. Máshogy pedig nem a válasz. A testünk egy szerkezet, ugyanúgy egy gép, csak éppen másból épül fel. Amikor megállt a szívem, éreztem, hogy valami eltűnt a mellkasomból, mintha kihúzták volna a dugót. Kezdett eltompulni minden érzékszervem, éreztem, hogy megszűnt a vérkeringés, leállt az agyam. És akkor nem volt semmi, nem volt fény az alagút végén, nem várt senki sehol, nem voltak gondolataim, nem repült ki a lelkemből a testem. Egyszerűn csak leállt a gép, nem működött tovább.

            - Milyen érzés volt? –kérdezte egy nő.

            - Micsoda?

            - Meghalni? –ó istenem, csepp ész nem szorult beléjük? Nem most mondtam el, hogy…

            - Semmilyen! Mint amikor lekapcsolod a villanyt, egyszer ott a fény, aztán nincs. Viszont annál rosszabb volt, amikor visszahoztak. Mintha a legapróbb lyukon ráncigáltak volna át.

            - Isten megmentett téged. –mondta egy kövér faszi.

            - Ha Isten egy alacsony, kopasz, körszakállas alak, és Robert a neve, akkor tényleg ő volt. Sőt mit több, kezet is ráztam vele.

            - Az akarata…

            - Ugyan már, miért akarta volna? Miért pont engem akart volna visszahozni, amikor máshol éheznek, gyerekek lövik agyon egymást Afrikában, repülőgépeket vezetnek bele felhőkarcolókba. Mivel ért többet az én életem ezer másikénál? Nem Isten akarata, volt, hanem az emberé.

            - Na és a drogok, a heroin? –kérdezte a koboldképű. Istenem, az a fej.

            - Mindig is jó fiú voltam. Kivittem a szemetet, lementem a boltba, kikapartam a macska almát. Mindent megkaptam, amit csak kértem, jól el voltam kényeztetve. Amellett, hogy milyen jó dolgom volt, aranyéletem, kiapadhatatlan anyagi hátérrel, mégis sokat idegeskedtem. Féltem, hogy mi lesz, ha egyszer elveszítem mindezt, amim van. Aztán már idegeskedtem minden más miatt is. A hírek miatt, a hülyék miatt, ha késett a posta, ha valaki csámcsogott. Állandóan ideges voltam, és ez ráment a szívemre. Ugye meglett a végeredménye. Amikor visszahoztak az életbe, eltűnődtem. Minden, amitől féltem, pont azért következett be, mert féltem tőlük. Akkor jöttem rá, hogy idáig nem is éltem, csak valami életet meghazudtoló állapotban töltöttem a napjaimat. Ha egyszer újjá születtem, akkor tényleg újjá kellett születnem. Élni akartam, meg akartam tudni, hogy milyen érzés. Kivettem egy béna kis lakást, ahol alig volt fűtés. Szemétkajákon éltem, nem fürödtem napokig, a csapba húgyoztam. Nem takarítottam, a szemétben éltem, és élveztem. Szereztem egy lakótársat, és rászoktam a heroinra. Életem legjobb döntése volt, nem hülyéskedek. Az tart életben, amikor belövöm magam, nem érdekel semmi, nincs gond, csak a gyönyör. Amikor pedig éppen nincs bennem, akkor csak az foglalkoztat, hogy újra belőjem magam. Szóval… Remélem átment az üzenetem. Nem azt mondom, hogy kezdjetek el szúrni, csak… Ha ennyire foglalkoztat titeket ez a halál utáni élet, akkor csak egy dolgot tudok javasolni nektek. Este, amikor lefekszetek, haljatok meg. Reggel pedig szülessetek újjá, és kezdjetek el élni. 

            Odakint a kapuban még rágyújtottam egy cigire. Jól esett füstölni és a távolba merengni. Ezek az eszelősek annyira akarták, hogy eljöjjek hozzájuk, hát megmutattam nekik. Igazából abban bíztam, hogy az a két csajszi bekapta a horgot, rájuk vártam. Ügyes voltam, a vadászat sikerrel zárult. Kijöttek a kapun, az első dolguk az volt, hogy hozzám fordultak. A vörös mutatkozott be.

            - Szia, Deb vagyok, a barátnőm pedig Mel. A beszéded igazán lenyűgözött, nagy hatással volt ránk… –Mel a könyökével megbökte Deb oldalát - Szóval… Nincs kedved meginni valamit?

            Hogyne lett volna, pláne így, hogy az életet választották. Egy csöndes, puccos helyre ültünk be, fekete teát szürcsölgettünk, nyugtató zene szólt.

            - Nincs is lelkünk? –kérdezte Mel.

            - Mint mondtam, a test egy gép, egy szerkezet, az agyad pedig egy szuperszámítógép, ami folyton számításokat végez, feldolgozza az információkat. A szíved az energiaforrás, és a véred az áram. Ha lemerül az akkumulátor, nem dolgozik tovább, leáll. Nem repül ki a lelked a világűrbe, nem találkozol senkivel.

            - Nem létezik Isten?

            - De igen, csak nem olyan formában, mint te gondolnád. Isten csak a fejedben létezik, mert szükséged van valamire, amibe kapaszkodhatsz, akihez fordulhatsz segítségért. Az egyik legnagyobb átverés az, hogy: Segíts meg magadon, és Isten is megsegít! Komolyan? Senki sem látja, ha egyszer megsegítsz magadon, akkor Istenre semmi szükség. Hisz te magad segítettél magadon, nem ő. Ez csak egy kapaszkodó.

            - Ez hihetetlen. –mondta Deb. - Ennyi éven keresztül hittem valamiben, és most bebizonyosodik, hogy feleslegesen. Annyi évet éltem le az életemből, és mást sem csináltam, csak elvesztegettem az időt.

            - Hát kezd el az életed végre! Addig nem éltél, amíg nem laktál egy lepukkant lakásban, és nem ébredtél fel reggel a padlón fetrengve. Amíg nem szívtál fel kokaint a homokos lakótársad álló farkáról. Amíg nem ittad át az éjszakát a barátaiddal, és nem műveltetek ordas baromságokat, hogy azt utána napokig szégyelld magad. Amíg nem fenyegetett meg thai bokszos köcsög, hogy ne tomboljatok tovább, mert eltöri a lábatokat.  Nem éltetek, amíg nem féltetek egyes dolgok következményeitől. Fiatalok vagytok és gyönyörűek, rossz rátok nézni, hogy ezt teszitek magatokkal. Utáljátok mindenkit, csesszetek el dolgokat, csesszétek el az életeket, hogy aztán rendbe hozzatok mindent. Hogy öregkorotokra legyen mire visszagondolni, hogyha eljön az időtök, bátran nézzetek szembe a halállal. Miért is félünk meghalni? Én például azért, mert akkor kimaradnék minden földi jóból. De most újra itt vagyok, és belekóstoltam az igazi életbe, és ha újra eljön az időm, nem fogok félni tőle. Döntsétek el, hogy mit akartok! Mert amíg nem tapasztaljátok meg a nyomort, a fájdalmat, addig nem érzitek, hogy milyen dolog is élni.  –felálltam az asztaltól, és vártam, hogy mit reagálnak. Mel ránézett… Vagyis Deb… Rohadt élet, elfelejtettem, hogy melyik a vörös. Szóval mind a ketten összenéztek, a fekete megrándította a vállát, és így szólt:

            - A fenébe is, én élni akarok! –erre a barátnője is mosolyogni kezdett, felpattant a székből. Haza indultam velük, közben letisztáztam magamban, hogy Deb a vörös, Mel a fekete, ezt nem lehet eltéveszteni. A lakótelepen a lépcsőház bejárat előtt megálltunk, látni akartam az elszántságukat. Azt mondtam nekik, hogy csókolják meg egymást. Zavarodottan bámulták a másik szemébe, de végül elcsattant az a csók. Mel még Deb fenekét is markolászni kezdte, felhúzta egy cseppet a szoknyáját. Miután abba hagyták, szégyenlősen mosolyogtak, el sem hitték, hogy ezt művelték. Igazából még én sem, csak viccnek szántam a dolgot, nem volt komoly.

            Roy megint a Playstationön lógott, de amikor meglátta, hogy kiket hoztam, még azt is elfelejtette, hogy a másik kapura játszik.

            - Ő itt, Roy! Régi cimborám, ő beszélt rá a narkóra, cserébe én tartom el őt meg egy másik srácot, Timet, aki most nincs itt. Van elég pénzem, szóval soha sem kell dolgoznom, itt lopom a napot ebben a lyukban.

            - Ja, eltart minket, de ha hernyót akarunk venni, azt a saját pénzünkből kell. Nem akarja, hogy az ő lelkén száradjon, ha netán belehalnánk.

            - Apámnak van egy húsüzeme, abból gazdagodott meg, ha esetleg érdekel titeket.

            - Jó nagy rendetlenség van. –mondta Mel.

            - Ja, ebből legalább tudjátok, hogy nem vagyunk pszichopaták. –feleltem.

            - Mi? –kérdezték döbbenten.

            - A pszichopaták rendmániásak, szóval egy jó tanács nektek csajok. Ha egy legénylakáson köttök ki egy randi után, és csillog-villog minden, jobb, ha óvatosak vagytok, oké? –leültem a földre, intettem nekik, hogy tegyenek hasonlóképp. Roy is társult hozzánk, hozott egy kis vodkát magával.

            - Most mi lesz? –érdeklődött Deb.

            - Nem tudom, talán vetkőzzetek le. Nem? –mint a csók előtt, megint egymás szeméből akarták kiolvasni, hogy miként döntenek.

            - Mennyire? –tette fel a kérdést Mel.

            - Amennyire gondoljátok. Nem muszáj, csak ha akarjátok. Lényeg, hogy csináljatok valamit, amit holnap reggelre szörnyen bánni fogtok. –én azért levettem a pólómat. Deben egy fekete egybe ruha volt, alul fekete, felül fehér. Marha ötletes összeállítás. Ide-oda ringatta a csípőjét, ahogy kibújt belőle. Jól megugrott a pulzusom, a rózsaszín fehérneműi láttán. Aztán Deb vetkőzött le, kilépett a szürke szoknyájából, aztán kigombolta az ingjét és lekapta magáról. Szépen meghúztuk az üveget, ami lassan ki is ürült. A hangulat pedig egyre jobb lett, szólt a zene, tomboltunk, ugráltunk, mint egy idióta, anélkül, hogy elszégyelltük volna magunkat. Lefektettem a földre Melt, és az utolsó cseppeket az üvegből a köldökébe öntöttem, hogy kiszippantsam onnan. Majdnem megszakadt a nevetéstől, annyira csiklandoztam.

            Bementem a szobámba. A földön elterülő matracom melletti cipős dobozt kutattam át. Találtam benne néhány ekit, valamivel fel kellett izzítani a hangulatot. A lányok örömmel fogadták a bogyókat. Egyet bevettem én, a másikat a nyelvemre helyeztem, és megcsókoltam Debet. Átadtam neki a tablettát. Roy is kapott, de ő nem vett be. A mutatóujjának hegyére helyzete a cuccot, Deb pedig bekapta azt, és lenyelte az ecstasy-t.

            - Hé, te homár vagy! –förmedtem rá, mire ő csak megvonta a vállát.

            - Kiskapuk, Tom, azok az átkozott kiskapuk! –csak erre a hülye Timre tudtam gondolni, a legrosszabbkor szánta rá magát a leszokásra. Ilyenkor mindig Finnél vagy Ray-nél dekkol, de inkább Finnél, mert neki szebb a lakása.

            Felraktam valami zúgós zenét, hogy őrüljünk meg tőle. Táncoltunk, dörgölőztünk, jól mulattunk. Sokra nem emlékeztem, csak arra, hogy másnap reggel sajgott a fejem. Rögtön nekiálltam főzni egy adagot. A zajongásomra a többiek is felébredtek. A csajok a fejükhöz kaptak, másnaposak voltak, szégyellték magukat. Helyes. Deb végig engem figyelt, ahogy készültem beadni a hernyót.

            - Milyen érzés? –kérdezte. Rohadt élet! A kedvenc pillanatom, és megint el lett rontva. Gondolkoztam, hogy adjak-e választ, nem akartam, de eszembe jutott egy jó, amivel a legjobban kifejezhetem ezt az érzést. 

            - Mintha Alice Coopertől hallgatnád a Poisont.

            - Én is ki akarom próbálni! –felelte.

            - Mi? –Mel és én egyszerre tettük fel a kérdést. Roy-hoz fordultam.

            - Ez nem ilyen egyszerű. Lehet, hogy marha jó, de pont annyira veszélyes is. Ezt ésszel kell csinálni, ha nem akarsz úgy járni, mint az a sok idióta, akikről a hírekben hallasz. –mondta.

            - Akarom!

            - Deb! –szólt rá, Mel.

            - Élni akarok, ki kell próbálnom!

            Ha akarta, hát akarta. Az ölembe hajtotta a fejét, rákötöttem egy madzagot a felkarjára. A csuklójától kezdve végig simítottam a bőrét egészen könyék hajlatig, ahová majd a tű került. Megcsapkodtam kicsit, hogy lássam a vénát, aztán beadtam neki. Csak egy keveset, nehogy baja legyen belőle. Elképesztő milyen könnyen meg lehet ölni valakit, csak egy kis levegőt kellett volna befecskendeznem, és annyi lett volna neki. Persze nem tettem. A testét figyeltem, ahogy remeget a gyönyörtől, az ajkait harapdálta és nyögdécselt.

            - Úristen, Mel, ez még a dugásnál is jobb! –ki nem néztem volna belőlük, hogy már szexeltek.

            Szóval így ismerkedtem meg velük. Azóta is barátok vagyunk, és mára már a nyoma sincsen a régi Debnek és Melnek, csak az, amivé én tettem őket. Boldogak az életükkel, már amennyire boldog lehet egy ember. Debet a szülei még az első lövés után elküldték az elvonóra, mert meglátták a karján a szúrás nyomát. Azóta nem is használta, okosabb ő annál, de az is biztos, hogy aki egyszer hernyós, az mindig hernyós marad.

            Mindent összevetve, jó munkát végeztem rajtuk. Jól megmutattam ezeknek az erőszakos Jehováknak. Megtérítettem két lányukat. Mindeközben bennem is történt valami, sikerült rájönnöm a válaszra. Ez idő alatt végig kísért egy különös érzés, egy megcáfolhatatlan érv arról, hogy Isten valóban létezik. Annyi mindent tettem, annyi mindent mondtam ellene.

            Mégis féltem a haragjától.