...igen Ria, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre? nekem is van, mint minden földi halandónak.

Hogy az enyémnek milyen a külleme, mekkora a mérete, milyen anyagból szőtték ismeretlen,

és mégis oly ismerős gondviselők,

hímezték e vásznát biztos, vagy netán reszkető kezek, leheletvékony életfonállal, csudaszép mintákkal tetszetőssé

varázsolva ,

esetleg semmitmondó, fakó kis semmire ítélték,

mint azt a szürke kis egeret,

akire szürkesége ellenére is rátalál a macska,

hogy eljátszhassa véle,

utolsó,

kegyetlen

halálbatáncoltató

játékát?

Ezt sem tudhatom.

Én úgy képzelem,

hogy már,

egy kissé kirójtolódott a szegélye,

kezem nyomán,

hisz elég gyakran

matatok benne,

egy éppen aktuális méretű valamiért,

ami mankómként

támaszomul

szolgál

engem.

Segít,

hogy odébb taszigáljam magam,

az éppen aktuális méretű/magaslatú problémáimon.

Mert, ha lassan is, de tovavánszorogva süppedünk lefele,

az mégsem annyira feltűnő,

mint az egyhelybensüppedés.

Bár abban sem vagyok bizonyos,

hogy melyik humánusabb, a gyors, vagy az időhúzott…

Nem csupán, szegényes fantáziámra hagyatkozom, amikor a tartalmát veszem számba.

Vannak benne kedves, és gyűlölt emlékek.

Igen, szükség van a gyűlöltekre is, mert nélkülük, nem tudnék/nánk viszonyítani,

és a viszonyítás nagyon fontos dolog!

Gondolom, ez nem szorul külön magyarázatra.

A túlélőszütyőben akad még tudatból is.

A tudata annak, hogy vannak barátaid, szeretteid, akik hozzásegítenek ahhoz,

hogy legyen hited.

A hit, és a tudat, erőt merítenek egymásból.

Így, nem gyengítik,

hanem önnön erejükből táplálják a másikat,

és ez által önmagukat.

Kisebb gondoknál, segítség a dal,

a zene,

egy hozzád simuló, lelkedet simogató vers,

egy, mondat,

mely az éppen lefelé görbülő szájat,

láthatatlan

kezekkel,

észrevétlen

érintéssel

formálja

vissza

normál,

a nap felé ívelő helyzetébe.

Fontos, ha van még benne, egy humorkollektor.

Számomra a humor létkérdés.

A humor az a csoda, amiből leggyakrabban merítek erőt, és

ha már erőt

merítettem

akkor

a láncreakció

beindul

Mag/am/á/tól.

Ha fontossági sorrendet kellene felállítani, lelkemre mondom,

nagy gondban lennék.

Egyébként, soha nem voltam kibékülve azzal,

hogy ami nyilvánvaló,

azt mi a fenének kell fokozni.

Valahogy úgy vagyok ezzel én is, mint, Dömdödöm…

Egyelőre ennyi jutott eszembe, a túlélőszütyőmről.

Lehet, hogy van benne még ösztön,

meg tudatalatti csudadolgok,

…sőt biztos, hogy vannak.

Életünket sem mindig a tudatunk irányítja.

Oly sokszor tudatosan eltervezünk valamit, oszt jön valaki,

aki „beleköp a levésbe”.

No, ezt most kölcsönvettem Müller Péter sziámitól,

remélem, nem veszi zokon,

és nem köp a levésembe?!

Ja, és, még pótlólag,

most hogy leírtam,

van még

A remény

is!

Legalább is remélem hogy

…